A nemzeti konzultációval az a baj, hogy nem nemzeti és nem konzultáció.

1. Nem a nemzet a célcsoport, hanem a politikailag aktív népességnek az a hányada, melynek buzgó helyeslésére Orbán Viktor igényt tart. Például választási szavazatok formájában. 2. A konzultáció pedig az ismert világegyetemben nem ilyen, ott általában valamely téma megvitatását jelenti tanács vagy vélemény kérése céljából. Itt azonban nincs semmilyen vita, se tanácskérés, sem a megkérdezettek véleménye nem érdekes a Miniszterelnöki Kabinetirodának (1014 Budapest, Színház u. 1.).

Úr nem siet, nem fizet és nem csodálkozik – idézgette apám az elitista életelvet. Bár nem vagyok úr, a harmadik szabályt mindinkább betartom. Én ebben a rendszerben már igyekszem nem csodálkozni semmin, de azért kicsit meghökkentett a képviselői indítvány, amit Fónagy János gazdaságfejlesztési államtitkár nyújtott be, miszerint december első péntekje legyen a Magyar Vállalkozók Napja (így, három nagybetűvel). Hét vagy tizennégy nappal a Black Friday után tehát egy újabb üzleti ünnep.

Szép és megható – mondanám mint magyar vállalkozó. De inkább azt mondom, hogy menjenek a francba.

A kérdésre, hogy ez kinek jutott eszébe, ott a válasz a kormány weboldalán: a nap megünneplését a Vállalkozók Országos Szövetségének örökös elnöke, néhai Demján Sándor kezdeményezte még 1999-ben, egy másik világban. Most pedig a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ), valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) támogatja az ötletet.

Október 7-én, délelőtt 10 óra 27 perckor Szijjártó magyar külminiszter a következőt posztolta a Facebookon: „Brutális terrortámadás érte ma hajnalban Izraelt. A Gázai övezetből több mint ezer rakétát lőttek ki izraeli területekre, kifejezetten a polgári lakosságot célozva. A lehető leghatározottabban elítéljük ezt a brutális támadást, elismerjük Izrael önvédelemhez fűződő jogát, s őszinte együttérzésünkről biztosítjuk Izrael kormányát és az izraeli népet az őket ért veszteségek miatt.” Amikor a közleményt megfogalmazták, a minisztérium munkatársai talán még nem tudtak a Tribe of Nova zenei fesztiválon lezajló hajnali mészárlásról, amit ejtőernyőn és teherautókon érkező egyenruhás terroristák követtek el (kétszázhatvan civil halott), sem Be’eri kibuc megrohanásáról (több mint száz civil halott), sem a többi kibucban elkövetett pogromokról, erőszakról, kínzásokról, emberrablásokról, arról, hogy idős nőket, teljes családokat, gyermekeket, csecsemőket és magzatot sem kíméltek, mindarról, amiért nem lehet a rakétákat okolni. De az elítélő szavak határozottsága így is meghökkentő volt: ezek szerint a magyar kormányzat mégiscsak meg tudja különböztetni a rosszat a jótól. Semmi „azonnali tűzszünetet!”, semmi „jöjjenek a tárgyalások”, semmi szláv (jelen esetben: sémi) „belháború”, amihez nekünk semmi közünk, semmi „háborús bűnökről majd a háború után beszélhetünk”. Ez a normalitás, az ép erkölcsi érzék hangja, ami oly fájdalmasan és szégyenteljesen hiányzott Szijjártó – és az őt hasbeszélő-bábuként alkalmazó főnöke – megnyilvánulásaiból, amikor az Ukrajna elleni orosz háborúról volt szó.

Október 15-én parlamenti választások lesznek Lengyelországban, az eseményt sokan sorsdöntőnek nevezik, most dől el, hogy – a modern köztársaság történetében példátlan módon – a harmadik ciklusban is ugyanaz a párt, a Jog és Igazságosság (PiS) vezetésével alakulhat-e kormány. Rengeteg a bizonytalansági tényező, nehéz jósolni. Mindenesetre múlt vasárnap Varsóban az ellenzék Lengyelország történetének legnagyobb tömegtüntetését tartotta Millió Szív Menete néven. A résztvevők számát a független média hat-nyolcszázezerre, sőt van, aki egymillióra becsüli. Az ország politikailag láthatóan kettészakadt, de a hatalmas tömeg jelez-e a jelen időben vagy előre politikai fordulatot? Piotr Maciej Kaczyński, a varsói Bronisław Geremek Alapítvány elemzője és szakértője válaszol.

Jövő szombaton választások lesznek Szlovákiában. A legnagyobb magyar politikai erő, a Budapestről – pontosabban a budavári „Karmelitából” – is favorizált Szövetség támogatottsága a közvélemény-kutatók zöme szerint három százalék körül van. Stabilan a bejutási küszöb alatt. Jósolni nem célszerű, de ez azt jelentené, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget (aránya majdnem nyolc százalék) az újabb ciklusban nem képviseli a parlamentben egyetlen párt sem.

Romániában leghamarabb 2024 végén lesznek parlamenti választások. A hatszázalékos magyar kisebbséget képviselő – és Budavárából kontrollált – RMDSZ támogatottsága öt százalék körül inog. Eddig valahogy mindig sikerült átvinnie a küszöböt, de az „eddig mindig” egyrészt nem garancia rá.

Az 1968-as prágai tavasz eltiprásának évfordulója alkalmából az egyik magyar kormányoldali újság szerzője a következő szemenszedett hülyeséget volt képes leírni: „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein, amelynek polgárai elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiú­kat”.

Mondjuk ez egyszerűen nem igaz, bárki utánanézhet, és a közlemény el is sikkadt volna a tömérdek más szemenszedett hülyeség között, ha nem volnának külpolitikai vonatkozásai. Szlovákiában azonban még létezik az Orbán-maffiától független magyar sajtó. Így hát a Napunk, a Denník N testvérlapja hírt adott a cikkről, innen aztán elterjedt a szlovák (és valamennyire a cseh) médiában, olyannyira, hogy a Pravda nevű, nagy elérésű szlovák liberális baloldali lap és portál (kéretik mellőzni a poénkodást, százhárom éve viseli ezt a címet, nem volt oka rá, hogy demokratikus korszakokban megtagadja) fordításban leközölte az egész cikket azzal a szándékkal, „hogy az olvasók képet kapjanak az Orbán Magyarországán előretörő irredentizmusról”.

Múltkor emlegettem az Útmutató a tökéletes latin-amerikai idiótához című, nemzetközi sikert arató szatirikus esszét. Bevallom, dédelgetem a gondolatot, hogy egyetlen szó címváltoztatással megírom a könyv magyar változatát (véleményszabadság van, vagy mi; nem érhet semmi baj). Az eredeti a Latin-Amerikában politikusi pályát választók derékhadáról szól leginkább, akik diktátorok és egyéb népvezérek bűvöletében követnek el és propagálnak baromságokat, s teszik tönkre nemzedékekre szólóan honfitársaik életét. A magyar verzióban tekintettel lennék a különbségekre – mivel ez a rendszer nem demokrácia, de sem katonai, sem kommunista diktatúra nincs –, viszont megtartanám a „politikusi pályát választó” fogalmazást. Nem politikusokról van szó ugyanis. Magyarországon, kormányoldalon összvissz egy politikusnak szabad léteznie. A többiek kormányalkalmazottak, akiket a média csak az elegancia kedvéért vagy hízelgésből lát el olykor a politikus címkével.

Idiotizmusból azonban nálunk sincs hiány. Sőt, egyre sűrűbbek a példák. Legutóbb attól erősödött meg bennem a könyv megírását közelebb hozó ihlet, hogy Gulyás Gergely gyors egymásutánban legalább három olyan dolgot mondott, illetve csinált, ami egy demokratikus politikai közösség szemszögéből a tökéletes hülyeség kategóriájába esne. Azért érdekes ez, mert Gulyás nem politikus ugyan, viszont egészen magas rangú kormányalkalmazott, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Magyarország tizenegyedik legbefolyásosabb embere, a kormányinfók felelőseként fontos kapocs a végrehajtó hatalom és a nyilvánosság között. Ha ezen a poszton mond és tesz szokatlan gyakorisággal elképesztő és aljas ostobaságokat, az a rendszer válságának tünete. Félreértés ne essék, nem becsülöm alá a miniszter intelligenciahányadosát, biztosan értelmes, szorgalmas, képzett ember, már harmincévesen az Alaptörvény három megszövegezőjének egyike volt Salamon László és Szájer József mellett; ezt a munkát Orbán aligha bízta volna holmi hülyékre. Csak a rendszer olyan, hogy bizonyos helyzetekben megköveteli legfőbb alkalmazottaitól az aljasságon kívül a debilitást is. (És jutalmazza.)

Autózunk a Mecsekben. A helységnévtáblákon a falu vagy város magyar neve, valamint ugyanez rovásírással, és ha az adott helyen számottevő a német kisebbség, a nyelvjárási német név. Utóbbi kettő egymás mellett kissé röhejesen hat, de lehet, hogy csak nekem. Az önkormányzatok szándéka szerint nyilván arról tájékoztatják az utazót, hogy itt igaz mélymagyarok és németek élnek, a többiek nem számítanak. Ami feltehetően nincs így. Semmi szokatlan, az országban mindenfelé így van. (Különben egyetlen lovári vagy beás nyelvű táblát sem látok, holott errefelé köztudomásúlag sok roma él. Állítólag az egész országban egyetlen roma helységnévfelirat sincs, tehát ez sem szokatlan.)

A kisebbségi helynevek megállapításáról jogszabályok szólnak, egy az 1970-es évekből, egy 2007-ből, ezek azonban kaotikusak és lazák, nincs például meghatározva, hogy minimum hány százalékos kisebbség esetén kell vagy illik kitenni a jelzést. A jó szándék tehát megvan, ám az erély hiányzik, ahogy nálunk elég gyakori (bár mostanában a fordítottja gyakoribb). A rovásírásos – pontos terminussal: székely írásos – táblák kihelyezése viszont teljesen spontán mozgalom, nem volt elrendelve, nincs jutalmazva, mégis általános. Mondja csak valaki, hogy Magyarországon nem győzhet alulról induló kezdeményezés. A népakarat.

Formailag még köztársaság van, de az első polgárt – aki történetesen a leggazdagabb polgár is – nem lehet alkotmányosan leváltani pozíciójából. Bármit megtehet, és megbízható embereivel bármit elvégeztethet, amihez kedve van és amit hatalmi érdeke diktál, a józan ész határán belül és azon is túl.

Nem tudom, miről jutott eszembe a császárkori Róma első időszaka. De tény, hogy az egy kézben koncentrált hatalom rendszere akkor, kétezer éve, jól működött. Vetették a búzát, nevelték az utódokat, fejték a kecskét, írták a verset, ebben a dicső civilizációban nem volt semmi gond, legalábbis sem az uralmi elit, sem a köznép zöme nem tudott róla, és nem tudta elképzelni, hogy lehet másképp.

Az egy kézben való koncentrációnak természetesen az a legfőbb akadálya, ha más kézben is van hatalom. Ha nem az államon belül, akkor kívül. Az utóbbit értelmezi például Orbán Viktor első polgár úgy, hogy az EU korlátozza a magyar nemzeti szuverenitást. 

A magyar gazdaság hanyatlóban van, az infláció viszont Európa-rekorder, az uniós átlag háromszorosa, kiváltképp döbbenetesek az élelmiszerárak. A reálkeresetek idén márciusra hét százalékkal csökkentek. Nemzetközi tudományos megfigyelések szerint – nem vastörvény, csak erős tendencia – ekkora életszínvonal-zuhanásba előbb vagy utóbb bele szoktak bukni a kormányok.

Demokráciában.

Az „előbb” előrehozott választást jelent, miután a kormány föl- és beismeri, hogy az adott összetételben és az adott feltételek között képtelen a válságot kezelni, s ha nem kap elég bizalmat, próbálkozzék vele más. Az „utóbb” azt jelenti, hogy a kormánykoalíció vagy a legerősebb kormánypárt végigcsinálja, amit vállalt, még ha az életszínvonal-eséssel jár is, kivárja a következő rendes időben megtartott parlamenti választást, és azt veszíti el. Ahogy Magyarországon nem is egyszer megtörtént.

„Neve szégyen, neve átok” – írta Magyarországról százhetvenhét éve egy nyilvánvalóan Soros- és Brüsszel-bérenc gyurcsányista-libsi költő (nem szakmája a politika, mit pofázik bele?), és a dolog kezd megint aktuális lenni. Komolyra fordítva – már ha ez nem volna elég komoly –, az ember mostanában akármilyen nemzetközi környezetbe vetődik, akár valóságosan, akár virtuálisan, mindinkább szégyelli és mindinkább hátrányára van, hogy magyar. Persze nem olyan helyeken, ahol Szijjártó Péter szívesen fotóztatja magát, Abu Dzabiban, Csöcsiangban vagy Moszkvában, a hétköznapi élet minden szennyétől és a népi jelenlét minden molekulájától megtisztított, klimatizált termekben és manikűrözött parkokban, hanem mondjuk itt a környéken, Európában, a nyugati civilizáció erkölcsi normáit követő emberek között. Külön fáradságba kerül megmagyarázni, hogy bár Magyarországról jövök, abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem azonosul a kormányával, mely utóbbi viszont a világ szemében legitimen és többszöri választás által megerősítve képviseli az országot.

Szóval: szégyen. Csak az utóbbi egy-két hét híreiből idézek.

Bejárta a világot (na jó, a nyugati világot) az a fotó, amin Szijjártó békéről és biztonságról prédikál Nagy-Magyarország körvonalai előtt. A világ pedig nem értette.

Egész pontosan: az Orbánnak járó húsz helyett tizenöt piros-fehér-zöld zászló előtt adott elő, két szellemtérképtől közrefogva, melyeken éles neonkék vonallal voltak jelölve a mai Magyarország határai, és elmosódóbban, de szintén neonkékkel a Trianon előtti határok (az elmosódó fénykörvonal régi filmes eszköz a kísértetek jelzésére, amik ott vannak, de még sincsenek ott). A Fidesz rendezvényének az a címe, hogy Parlamenti Szalon (úgy szalon, ahogy ez parlament). A Várkert Bazárban tartották, és a politikai hatalomnak, ha jól látom, nem volt annyira fontos, hogy az MTI hírt adjon róla. A kívülállók első szinten csak a közösségi médiában láthatták a díszletet (Facebook, TikTok), de arra elég volt, hogy eljusson a világ érdeklődő részéhez. Amelyik nem értette.

Múlt héten megírta a G7, hogy január volt „zsinórban a negyedik hónap, amikor az adatot közlő uniós országok közül hazánkba érkezett a legdrágábban az orosz földgáz”. Tegyük hozzá azt a tényt, hogy az orosz gáz nagy aránya az importban Magyarországon változott a legkevésbé. Az EU-ban 2019-hez képest 51–53 százalékról 13 százalékra csökkent, nálunk a 2021-es szerződés értelmében az évi 4,5 milliárd köbméter változatlan, és még ezen felül is jön anyag, ha az orosz díler jó hozzánk. Ezek után nyugodtan mondhatjuk, hogy itt valami bűzlik, és nem csak a merkaptán.

Idézzük föl továbbá a régmúlt időkből, mondjuk tavaly februárból azt a kormányszólamot, hogy „ha van orosz gáz, van rezsicsökkentés” (mindegy, hogy a rezsicsökkentés már akkor is kamu volt, amikor hivatalosan még nem vonták vissza). Ez volt az egyik fő indoka annak a szuggerálmánynak, hogy nem szabad ujjat húzni Putyinnal, tekintettel kell lenni a habosan érzékeny lelkére, és mindig megállapodásra kell törekedni ezzel a közismerten korrekt politikussal és üzletemberrel. Büszkén kell viselni a kitüntetését.

Sokan biztosan emlékeznek rá, hogy az EU-tagságról folytatott népszavazás kampányában volt egy ilyen óriásplakát: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Már akkor is rengeteget gúnyolódtak rajta, de ha meggondoljuk, ez réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban történt, ahol és amikor a Magyar Köztársaság (létezett ilyen) kormányának nem volt saját propagandaminisztériuma, viszont a szerződtetett piáros magáncég számára mi sem volt természetesebb, mint hogy a bécsi cukrászdanyitás csábító távlat lehet egy olyan társadalmi csoport számára, melynek a szavazataira az EU-tagsághoz szükség van. Hát tévedtek. Pontosabban fogalmazva: feltételezték, hogy Magyarországon kellően sok – és vonzó modellt képvisel – az olyan kis- és középvállalkozó, aki terjeszkedni szeretne akár gazdagabb országokban is, ehhez pedig van forgatható tőkéje vagy könnyen hozzájuthat hitelhez.

Tévedtek. Nem azért, mintha fátum, a világmindenség gyémánttörvénye volna, hogy mezei magyar vállalkozó nem nyithat cukrászdát Bécsben, hanem az volt a hiba, hogy a kérdés megfogalmazója nem akarta észrevenni: az adott pillanatban, 2003 elején uralkodó gazdaságpolitika ténylegesen a hazai kis- és középvállalkozók ellen dolgozott. A piárügynökség megbízója, a Medgyessy-kormány éppen fedezet nélküli osztogatással foglalatoskodott, vagyis az államadósság növelésével, maradandóan rombolva a magyar gazdaság növekedési és fejlődési esélyeit.

Azt énekelte Nagy Feró 1984-ben, A matematikus dalában: „Egész életemet elhülyéskedtem, / Tiszta hülye maradtam. / De azér’ megvagyok szépen, / Megtalálom számításomat.”  A szívfájdító dal arról szól, mi lesz „egyszer, ha majd öreg lesz”, az akkori tizen-huszonéves lázadóból. Az énekes akkor harmincnyolc volt már, de ami saját magát illeti, jóslata pontosan, szóról szóra bevált, azzal bezárólag, hogy megtalálta számítását – Kossuth-díjas lett, párt- és kormányrendezvények megbecsült és örömmel látott vendége, ott volt szombaton a miniszterelnök évértékelőjén is, miután hangot adott ama várakozásának, hogy „végre valaki rendet rak a mi agyunkban is”, majd a 444.hu mikrofonjába azt lihegte, hogy „Európát el kell foglalni, és az lesz, amit mi mondunk, nem pedig a buzik”.

Tény, hogy nagy a zűrzavar bizonyos agyakban, de a magam részéről nem Orbán Viktortól várom a rendrakást. Neki ugyanis semmi efféle szándéka nincs, az agymosás (nagy nyomással, tűzoltócsőből) egészen más hatással jár, nem a rend az eredménye. Nem véletlenül mondtam tűzoltócsövet, úgy is nevezi a szakirodalom a dezinformációs hadviselésnek ezt a módszerét, hogy firehose of falsehood, nem is egyszerűen hazugságözön, hanem körülményes fordításban, „a hamis állítások tűzoltófecskendője”. Négy fő jellemzője, hogy (1) nagy hangerejű és sokcsatornás; (2) gyors, folyamatos és repetitív, (3) hogy finoman fogalmazzunk, nincs elkötelezve az objektív valóság iránt, (4) szintén finoman fogalmazva: nem törődik a következetességgel.

Az ember néha eltöpreng, mi ez a szadista düh, ami újabban arra készteti a kormányt, hogy távol-keleti tulajdonú akkumulátorgyárakkal és beszállító üzemeikkel rakja tele az országot Szombathelytől Gödig, Komáromtól Debrecenig. Legalábbis megpróbálja. A gazdaságpszichológiai motívumokról csak feltevéseim vannak, de mindinkább kirajzolódik egy séma, mely a Maffiózók tévésorozatból ismerős: mindegy, hogy szemétszállítás vagy sportfogadás (megjegyzem, a magyar központi hatalom ezeket az üzletágakat is igyekszik kézben tartani), ha pénz van benne, és egy kis erőszakos rásegítéssel még több pénz húzható ki belőle, akkor jöhet. Az meg direkt előny, hogy a magyar államnak nemcsak erőszak-monopóliuma van, hanem természetesen jogot is alkot – erről a derék Sopranóék álmodni sem mertek volna –, úgyhogy nem kell bepiszkolnia kezét, kidobóembereket vagy gyújtogatókat alkalmaznia, elég rendeletet hozni „mert csak” alapon, vagy eldugni két bekezdést egy sötét éjfélen elfogadott salátatörvénybe, amit elsőre senki sem ért, főleg nem az azt megszavazó képviselők, és máris kész a kocsi. Olyat meg ki hallott, hogy valaki nem tartja be a törvényt. Nem rendes ember az olyan. Mink is betartjuk, hogy is ne tartanánk, mikor mi csináltuk.

Nincs magyar diplomácia, de amit kénytelenségből annak neveznek, újévkor két bámulatos bravúrral hívta fel magára a világ figyelmét. 1. Novák Katalin államfő – legalábbis lapzártáig hozzáférhető, komoly – indokolás nélkül lemondta a részvételt a Szlovákia megalakulásának harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségen. A Szlovákiával határos többi ország elnöke – vagy Ukrajna esetében a képviselője – mind ott volt. 2. Putyin az EU pozícióban lévő (nem bukott) vezetői közül egyedül Orbán Viktornak küldött újévi üdvözletet. Ezt történelmi szégyennek mondhatnánk, dehát a szégyen nem univerzálisan érvényes politikai kategória, Magyarországon végképp nem az.

Mivel az elnök asszony távolmaradásának valódi oka máig nem derült ki, némelyek feltételezték, hogy központilag eldöntött, kiszámított sértés volt. De a másik feltevést, miszerint amatörizmusból eredő baki történt, a miniszterelnök maga igazolta azzal, hogy a már bukott, de még hivatalban lévő Eduard Heger meghívására egy héttel később feleségével együtt részt vett az évforduló alkalmából rendezett pozsonyi gálán. (Talán közrejátszott, hogy az eltökélten szociálliberális-környezetvédő Čaputová elnökkel szemben Heger konzervatív katolikus, de nem tudhatjuk.) Itt meg az volt a rejtély, hogy ha a Visegrádi Négyek másik három kormányfője képes volt szmokingban, fekete csokornyakkendőben megjelenni (a protokollfőnöknek értenie kellett, hogy ezt várják el), akkor egyedül a magyar főnök miért viselt sima sötétkék zakót a szokásos trottyos nadrággal, hosszú nyakkendővel.