Vacsorára kelkáposzta-főzeléket rittyentek, egyszerű és hálás feladat már csak azért is, mert a készítendő produktum elvileg elronthatatlan, noha a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is elrontható. Akinek volt szerencséje megkóstolni a létező szocializmus üzemi konyháinak e tárgyban előadott produktumait, a néhai Magyar Néphadsereg hasonló termékeiről már nem is beszélve, az tudja, miről beszélek, akinek pedig ez az élmény kimaradt az életéből, az sohase fog ráébredni, mitől fosztotta meg őt a sors. Ha megpróbáltam volna felvilágosítani arról, hogy az általa megvetőleg a tányéron hagyott, gyanús állagú és illatú akármicsoda egyebek között az európai kulinária szent földjéhez, Franciaországhoz köthető, akkor tányérjának tartalma minden bizonnyal a fejemre borítva végzi, én pedig valójában meg se orrolhattam volna rá emiatt.

A mai közéletben fájdalmasan ritkák az „érdek nélküli” megszólalások, amelyek mögött nincsenek hatalompolitikai, pártpolitikai vagy karrier-megfontolások. Ezért olyan embereket szeretnék megszólítani és megszólaltatni, akik a közelmúltban jelentős szerepet játszottak a politikai, a tudományos vagy művészeti életben, de már nincsenek funkcióban, és nem is akarnak oda visszakerülni – bár civil aktivitásuk megmaradt, és érdeklődésük is a közjó iránt. Sorsukban a jelenben élő történelmet keresem, s a rendszerváltás utáni korszak máig ható dilemmáit, konfliktusait, tanulságait. Csoórival szólva: a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk.