Legalább vallják be
Ellenségekkel vagyunk körülvéve, immár csak a magunk erejében bízhatunk. Valójában persze korábban se volt ez másképp, sőt tudtuk is, hogy így van, csak a velünk született turáni derűlátás diktálta, hogy mindig a dolgok pozitív oldalát vizsgálgassuk.
Ilyen a magyar ember, erre van ő predesztinálva, és ez a jövőben is így marad.
Annak ellenére is, hogy Európa – ezt immár tisztán kell látnunk – halálos ellenségünk, nem adja ide a pénzünket, azt a fejenként nyolcszázezer forintot, ami nekünk jár. Hogy mért jár, az nem kérdés, csak, nem ezen kell morfondírozni, hanem tessék szépen kipakolni azt a suskát ide az asztalra, hogy legjobbjaink gondosan átszámolván megosztozzanak rajta és hazavigyék. Náluk jó helye lesz, ők tudnak bánni vele, már csak azért is, mert másfél évtizede egyhuzamban gyakorolják. Ha a pénz fideszes zsebet lát közeledni, kapja magát és beleugrik, oda van szokva, azokhoz a zsebekhez meg a bennük levő zsebpiszokhoz, ott pompásan érzi magát, és megállíthatatlanul szaporodik.
A zsidó test mint Petri-csésze
Oskar Panizza, az olasz származású német orvos és szürrealista drámaíró kisregényében (Az operált zsidó; Der operirte Jud – 1893) közreadja a zsidó test medikai abnormalitásainak összefogó listáját. Az egyes szám első személyben írt szöveg főszereplője egy orvos (proto-plasztikai sebész), akinek célja, hogy gazdag zsidó kliensét árjává operálja. Nincs könnyű dolga. Páciense, a bizarr megjelenésű Itzig Faitel Stern (akit a regény során előbb a megfigyelés, majd mint a testhorror passzív elszenvedőjét ismerünk meg, egy kvázi Petri-csésze alatt) két lábon járó, groteszk, bugyuta szörnyeteg – az ember elnevezés csupán technikai okokból illik rá. Idegensége megjelenésének minden területére kiterjed: „Valakinek egyszerre kéne nyelvésznek, koreográfusnak, esztétának, anatómusnak, szabónak és pszichiáternek lenni ahhoz, hogy Faitel jelenségét teljességgel elmagyarázza...”
A Nyugatnak nem fog bealkonyulni
Jeszenszky Géza történésszel, az Antall-kormány külügyminiszterével beszélget Szále László
A mai közéletben fájdalmasan ritkák az „érdek nélküli” megszólalások, amelyek mögött nincsenek hatalompolitikai, pártpolitikai vagy karrier-megfontolások. Ezért olyan embereket szeretnék megszólítani és megszólaltatni, akik a közelmúltban jelentős szerepet játszottak a politikai, a tudományos vagy művészeti életben, de már nincsenek funkcióban, és nem is akarnak oda visszakerülni – bár civil aktivitásuk megmaradt, és érdeklődésük is a közjó iránt. Sorsukban a jelenben élő történelmet keresem, s a rendszerváltás utáni korszak máig ható dilemmáit, konfliktusait, tanulságait. Csoórival szólva: a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk.
