Angyalok híján

Ahogy márciustól májusig az epidemiológiához értettek meglepően sokan hazánkban, az utóbbi héten az amerikai belpolitikának támadt sok szakértője. Vélekedéseik nagyon tanulságosak, bár inkább a magyar belpolitika szempontjából. Két véglet van (nem számítva ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogász nézetét, aki a földi élet minden jelensége mögött képes Soros György ártó kezét fölfedezni, most is sikerült). Az egyik jellemző helyzetértékelés szerint a fosztogatást, gyújtogatást, autószétveréseket, tévészékház elleni attakot a fősodorbeli baloldal is támogatja, mert a bal- (vagy amerikai szóhasználattal liberális) oldal már csak ilyen. Az ellenkező végponton arról vannak meggyőződve, hogy a fosztogatás és gyújtogatás érthető válasz arra, hogy Derek Chauvin fehér rendőr az afrikai amerikai George Floyd halálát okozta, és a végső felelős Donald Trump. Mint látható, a két értelmezésben közös, hogy folytonosságot lát a rendőr bűncselekménye miatti tiltakozás és a közrend elleni bűncselekmények között. Miközben nincs.

Az ember valamiért aggódni kezd, hogy ötven év alatt semmi sem változott. Az egyik végletről eszembe jut az internacionalista rigmus, miszerint „Reakciót lámpavasra, Mister Nixont jó magasra!” (bár fakul az emlék, haladó magyarnak a korábbi republikánus elnököket is illett szenvedéllyel gyűlölni). A másikról meg az, hogy mindeközben a hagyományai­kat őrző jobb középosztálybeli családokban biztosak voltak benne: ha a komcsik valakit ennyire utálnak, az csak jó lehet. Mintha a tájékozottságnak, sőt a szitán átlátásnak ez a kétoldali szintje háborítatlanul meg is maradt volna.

Max Weber időszerűsége

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 14-én a müncheni Seestrasse 16. alatti házban meghalt az 56 éves Max Weber, minden idők egyik legjelentősebb társadalomtudósa. Halálának oka: heveny tüdőgyulladás. A francia Raymond Aron számára „Max Weber a legnagyobb szociológus; úgy is mondhatnám, ő a szociológus”, a filozófus Karl Jaspers egyenesen azt írta: „Max Weber a mi korunk legnagyobb német embere volt”. Pedig az életműve jórészt torzó, sőt torzók halmaza, alig feloldható ellentmondások és kérdőjelek sokaságával. Már azt is nehéz megmondani, hogy jogásznak, közgazdásznak, filozófusnak, történésznek vagy szociológusnak tartsuk-e – talán mindezeknek egyszerre –, esetleg történeti szociológusnak (ami elég elmosódott), vagy egyszerűen társadalomtudósnak (ami túl általános). Foglalkozott művészettörténettel is, és tanulmányt írt a nyugati zene társadalmi alapjairól.

Ne zárkózott szobatudósnak lássuk: szép termetű, szakállas férfiú volt, szívesen és sokat utazott, főleg Itáliába (múlt, antikvitás!), és négy hónapos körútra az Egyesült Államokba (jövő, modernitás!). Heidelbergi házuk híres volt a vasárnapi vendégségekről, a házigazda pedig bárkit az asztal alá tudott inni. Utolsó éveiben Weber szenvedélyes szerelembe bonyolódott a férjezett Elsa Jaffé-Richthofennel (aki korábban saját felesége, Marianne barátnője, illetve öccse, Alfred szeretője volt). Temperamentumát, „vulkáni” indulatait sokan félték vagy csodálták. Az egyik előadásán valaki közbeszólt: „De kolléga úr, Ön mértéktelenül túloz!” Weber válasza: „Egyetértek. De a túlzás a mesterségem.”

A nácizmus mint aha-élmény

Beszélgetés Thekla Georgoulis-Mallek bécsi gimnáziumi történelem-tanárnővel

Tavaly volt az első világháborút osztrák részről lezáró saint-germaini békeszerződés aláírásának 100. évfordulója, amely alig keltett figyelmet Ausztriában. Nyoma sem volt kesergésnek, pedig Európa egykori nagyhatalma elveszítette területének csaknem 70 százalékát és német ajkú lakosságának is felét. Thekla Georgoulis-Mallek bécsi gimnáziumi történelem-tanárnő óráin az osztrák függetlenség kérdését a két világháború közötti két fontos áramlat, a Monarchia iránti nosztalgia és a Németországhoz csatlakozás nemzeti konszenzusa között mérlegeli. Igyekszik tudatosítani diákjaiban, hogy a kérdésre, vajon bűntárs vagy a náci Németország első áldozata volt-e Ausztria, mindenkinek magának kell megtalálnia a választ, és semmi sem fekete-fehér. Talán az osztrák nácizmusból is következő tanulság, hogy a mai Ausztria óvatosan bánik a hőskultusszal, szinte nincsenek is hősei. 

Galéria
Tovább
Élet és Irodalom 2020