A szerző további cikkei

A Füvészkertből át lehetett volna sétálni hozzánk, és nincs ebben semmi metaforikus, konkrétan ez volt a helyzet. A klinika petyhüdt kertje és a vörösingesek tanyájának titkos zugai között egy régi gyerek, aki még a nyitott gangok lekvároskenyér-ízű világában serdült, tudta volna, merre forduljon. De, még egyszer mondom, ennek semmi jelentősége. Mint ahogy az is csak véletlen egybeesés, hogy a Gogol utcai lakásunk, ahol a szövegkönyv ősét írtam, abban a házban volt, melynek a pincéjében Fábri legendás filmjének forgatásához – a hatvanas évek legutolján – berendezték az öltözőket. Mártuska, a szomszéd özvegyasszony, rátarti, eredeti lakó, ’57-ben költözött az akkor épült házba, és úgy mondta: – A szenes pincében lakott a kis Nemecsek! – Anthony Kempet ott spriccelték izzadt homlokúra, mélyen hallgatott benne a nyolcadik kerületi zsidó fiú, csupa kisbetűvel, magyar hangja Ősz Róbert. Néztem Mártuskára másnaposan, a vígszínházi premiert követő októberi reggelen újságolta el ezt, lágy, zselatinos kedvességgel a hangjában, mintha régóta jóban lennénk, pedig addig a köszönésemet se fogadta.

Tovább
A szerző további cikkei

Dr. Kreutzer a jegyzetei alapján úgy számolt, hogy a balesetnek legalább két éve kellett történnie. Tudni szerette volna, hogy hol tart ez az asszony a gyász folyamatában, mennyire stabil lelkileg, hogy valóban terhelhető-e, ahogyan állítja, és nem csak menekül egy másik, nehéznek feltételezett feladatba. Semmi szüksége nem volt olyanokra, akik a figyelmüket akarják elterelni valami szerintük hősies, erejüket meghaladó vállalással. Kiegyensúlyozott, elszánt emberekre vágyott, miközben tudta, hogy maga a munka kifejezetten vonzza majd az olyanokat, akik a saját feldolgozatlan problémáik, zavaros szorongásaik elől futnak egy olyan helyzetbe, ahol a szorongás végre körvonalat, sőt, bizonyos értelemben célt, nemes célt is kap majd.

Nemes cél! Finoman, féloldalasan elmosolyodott, végigsimított a bőrnotesz lapjain.

A nő nem válaszolt rögtön. Töprengett, mintha össze akarná szedni a gondolatait, mielőtt felel. A nyakán enyhén megereszkedett a bőr, amitől az áll vonala kissé fellazult, de még így is felidézhető volt az egykori arc harmonikus, kerekded vonala. A nyakában ezüstláncot viselt, a láncon pedig egy zománcozott, kék szívet, ami érdekesen rímelt a szemére.

Szép, kék szeme volt. Megtört, de szép.

Dr. Kreutzer várt. Ügyelnie kellet, hogy ne alakuljon ki valamiféle hamis egyezség, olyan látszat, mintha ez az asszony terápiába járna hozzá. Nem akarta, hogy rábízza magát, és most, a beállt csendben kicsit meg is bánta, hogy ilyen gyorsan, szinte mohón visszakérdezett a fiára.

– Rendet raktam – kezdte vontatottan a nő, és nem nézett fel, hanem valahová belülre figyelt. – Apránként, szépen, mindenütt rendet csináltam.

Tulajdonképpen hetekig csak pakoltam, jártam körbe a lakásban. Külön a nyári, külön a téli ruháit. Mindenét. A cipőket, a régi kesztyűket. Úgy értem, az orkánkesztyűket. Olyanokat később nem hordott, de valahogy megmaradtak.

Annyi minden megmaradt.

Tovább
A szerző további cikkei

– közhelymonológ Dukay Nagy Ádám emlékére –

Bús barátom, egykoron kétkezes elbeszélést tervezgettünk. Közös írásművet kínos, modoros, álvagány, végtelenül elcsépelt szókapcsolatokat tartalmazó mondatokkal. Soha nem kezdtünk hozzá. Halálod miatt egyedül kell megírnom. Eddig vártam vele...

...csak most visz rá a lélek. Pedig sok víz lefolyt a Dunán, mióta bemondtad az unalmast. Olaszba repesztettem épp, a csigazabálóknál összetákolt verdámban csekkoltam az üzit. Dobtam egy hátast. Csak néztem ki a fejemből. Most végre felveszem a fonalat, pedig az a nagy büdös helyzet, hogy cefetül el vagyok havazva. Isten az atyám, így görbüljek meg. Okézsoké, ez egyéni szocprobléma. De nem akarok addig malmozni, míg a hamut is mamunak mondom, belecsapok a lecsóba. Próba, cseresznye. Igazam van, vagy igazam van? Lássuk, miből élünk.

Mióta beadtad a kulcsot, én is megjártam a hadak útját. Húzom az igát, pedig már nem érzem a bugit a lábamban. Szarul vagyok, de büszkén. Itt se minden fenékig tejfel, a csapból is az folyik, hogy szar van a palacsintában. Nem a királyi tévében, az másik kávéház. Lényeg a lényeg: kiveri a biztosítékot, amit pölö állam bácsi művel. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, virágozzék minden virág, Simándy. De Isten látja a lelkem, tele van a hócipőm. Élek a gyanúperrel, hogy elgurult a gyógyszerük. Ide a rozsdás bökőt. Erről szól a történet.

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
Élet és Irodalom 2020