Barna szeret engem. Barna engem szeret. Ezért én összeszedtem a bátorságomat és elmentem hozzá. Először is elmentem az Árpád hídig. Ott jegyet vettem a sárga buszra. A kezem jeges volt. Megtaláltam a peront, és ott szorongattam a jeges kezemben a jegyet, amíg fel nem lehetett szállni. Úgy ültem, hogy kilássak az ablakon, de ez még ősszel volt, és mire elindult a busz, már sötétedett. Amikor leszálltam, már sötét volt. Nem vaksötét, nem koromsötét, de sötét. Olyan „mit keres egy lány ilyenkor errefelé”-sötét. Egyszer csak felbukkant egy idős házaspár. Megkérdeztem, nem tudják-e, merre van a Vasút utca. Készségesen megmutatták. Aztán azt mondták, ők a temető felé mennek. És elnyelte őket a köd.

Miután a csomagtartóból kiemelte a virágcsokrot és a reklámszatyorba pakolt gyümölcsöket, Koroknai behúzott nyakkal kerülgette a tócsákat, amíg a bejárathoz nem ért. Odabent a portás, aki éppen telefonon beszélt valakivel, laza legyintéssel üdvözölte, mint egy közeli jó ismerőst. Olyan régóta és olyan megbízható rendszerességgel járt be Koroknai az intézménybe, hogy tulajdonképpen már őt is odatartozónak könyvelték el a legtöbben. Annál is inkább, mert vele soha nem volt gond, és ezt a bent dolgozók, a takarítótól az igazgatóig különleges, nagy becsben tartott adományként kezelték. Más hozzátartozók hol a szobák méretére panaszkodtak, hol a folyosók tisztaságára, akadt, aki szerint túl lassan ér fel a melegvíz, meg olyan is, aki a közösségi terek növényállományát kevesellte. A konyha magas labda volt természetesen, könnyű volt kötekedni vele, ki túl kevésnek tartotta az adagokat, ki túl egyhangúnak a menüt, volt, aki szerint rendre sótlan az étel, más úgy vélte, túlzásba viszik a sózást, és ezzel a bentlakók egészségét fenyegetik. Semmi nem volt jó, ami egy efféle helyen bizonyos mértékig tolerálható hozzáállás volt a személyzet számára. Hiszen értették ők, és a rövid képzésen, amit az intézmény tartott a felvételük után, beléjük is sulykolták, hogy az elégedetlenség itt általános létállapot lesz. Senki sem akar ebbe a helyzetbe kerülni, amiben itt van, se a bentlakók, se a látogatók.

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak, ideje a vetésnek és ideje az aratásnak, a rombolásnak és az építésnek, ideje a gyásznak és ideje a táncnak. Ideje volt, hogy a fiú megetesse a Tibit, aki túl hangosan kiabált vele, ezért aztán ő túl erősen orrba vágta a teli petpalackokkal, amikkel súlyzózott, és nem az volt a fő baj, hogy a Tibi ordított, hanem hogy a fiú arcába fröcskölt a nyála, amikor túl közel ment hozzá, és a fiú félt, hogy összekeverednek, ami nem lett volna jó, ezért ütött. De nem az volt a fő baj, hogy ütött, mert a petpalackok nem is olyan kemények, hanem az, hogy a Tibi elveszítette az egyensúlyát, mint ahogy valaki elveszíti az öngyújtóját vagy a fél zokniját. És az nem jó, mert nem könnyű visszaszerezni az egyensúlyt, ha egyszer már elveszítetted. Ezt a fiú pontosan tudta, mert hiába fut úgy, mint a Rocky, hiába táncol úgy, mint a Rocky, hiába üt úgy, mint a Rocky, a legutóbb mégis úgy lecsapták, mint a békát. Igaz, ő is lecsapta az ellenfelét, pont ugyanabban a pillanatban, egyszerre ütötték ki egymást, ami nagyon ritka. Szóval ez nem számít győzelemnek, de vereségnek sem, inkább olyan, mintha meg sem történt volna, pedig sajnos megtörtént.