A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Ezerkilencszáznegyven június negyedikén, a tajói buckaság egyik takaros kis tanyáján született Julianna és Jolán, a két aprócska tejfölszőke albínó ikerlány. Szüleik harminchét telén ismerkedtek meg, és majdnem két év jegyesség után keltek egybe. A nászéjszakájukon fogantak az ikrek. Az ifjú pár boldog volt, hogy gyerekük születik, amikor kiderült, hogy egyszerre kettő, az örömük is megduplázódott. Nem szorongtak álmatlan éjszakákon, nem rettegtek a háborútól, haláltól, attól sem féltek, hogy nem lesz elég termés és betevő ennyi éhes szájnak. Szenvedéllyel hitték, hogy élni jó. Ahova az Isten bárányt küld, oda legelőt is ád, mondogatták egymásnak, ha néha mégis elbizonytalanodtak. Úgy tervezték, mostantól örökre együtt maradnak. Négy évig tartott a házasságuk.

Tovább
A szerző további cikkei

Volt egy történetük. Azt, hogy kinek köszönhették azt a történetet, vagy hogy mikor keletkezett (hogy keletkezett-e egyáltalán, vagy mindig is létezett), nem tudták, és igazság szerint nem is igen akarták tudni. Természetesnek vették a meglétét, s a magukénak érezték: úgy gondoltak arra a történetre, mint a sajátjukra, mely mindig is velük volt, s velük is marad, és nem foglalkoztak túl sokat a szerzőség kérdésével.
Magát a történetet igencsak jól ismerték – úgy is mondhatnánk, kívülről tudták; de aztán az idők folyamán valószínűleg történhetett valami, mert egyre nehezebben tudták csak elmesélni a történetet – pedig ilyesmire azelőtt soha nem volt példa.
Eleinte csak csodálkoztak ezen a kollektív emlékezetkiesésen, és afféle átmeneti állapotnak tekintették; de aztán ahogy telt az idő, kezdtek egyre nyugtalanabbá válni. Míg egyesek a globális felmelegedéssel hozták összefüggésbe a különös jelenséget, addig mások inkább az egyetemes elhülyüléssel magyarázták a dolgot.

Tovább
A szerző további cikkei

Magam szúrtam ki Jennifert a Kertész utcában, aki sörrel locsolta az autogramos srácot, és megvetette a világot. Később azt nyilatkozta, rossz napja volt, de csak annyit tudok hozzáfűzni: torkáig ért a düh, mialatt a kócos hajától a combközépig érő ruháján át a kitaposott bakancsáig bevonta az amerikai szépség, meg a sima szépség és a tehetség bája. Ideszámíthatjuk, hogy nem kellett a forintot számolnia, ideszámíthatjuk, hogy Oscar-díjas volt, meg a többit.
Nem merült beszélgetésbe, felszínesen kommunikált. Gyönyörű volt, huszonhét éves. Néha rábízta magát a csapatára, néha átvette a vezető szerepet, például férfihangon mesélt viccet: sugárzást bocsátott ki, amiről tudja az ember, hogy nem apad el. Amikor leüvöltötte az autogramos srácot, nem az jutott eszembe, hogy hagyjuk az egészet, hanem az, hogy teszek egy próbát.
− Szorongsz, Jennifer? − kérdeztem tőle, amikor vécére oldalaztam a szűk helyen.
De erre még semmit sem felelt. Később egyszerre hagytuk el a pincét, ami jelezte az utolsó pillanatot.

Tovább
A szerző további cikkei

– Na, emberek, kapják össze magukat! – harsogta Tüskeböki, mire elcsendesedett a közmunkára berendelt, irodalmárokból, tanárokból, filozófusokból és más értelmiségiekből verbuvált alkalmi csapat. Tüskebökit a „Tiszta gondolatokkal a jövőért!” mozgalom Koordinációs Központjából rendelték ki, hogy levezesse az aznapi penzumot. Sildjével hátrafordított fekete baseballsapkát viselt, és 35 éves kora ellenére úgy osztogatta az utasításokat, mint egy, a múltból hátramaradt továbbszolgáló őrmester. Magasságára is utaló gúnynevét első mondata után ragasztotta rá egy, a hátsó sorban toporgó szakállas szociológus

Tovább
Élet és Irodalom 2024