A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Napok tudnak eltelni azzal, hogy a testével foglalkozik. Rosszul foglalkozik vele. Szidja, szégyelli, eltagadná itt és ott. A vízhajtókúrával annyit ért el, hogy az öt liter zelleres, petrezselymes, citromos szűrt víz, amit három nap alatt megivott, nem akart sehogyan sem távozni a testéből. A hasa rengett, a bokája ödémás volt, és feszült. Közben kint kitavaszodott, ő pedig ingerült lett attól, hogy nem tud nekivetkőzni. Nem akart a testével foglalkozni. Magától értetődően szerette volna viselni, mint ahogyan azt az általa csodált emberektől is elvárta. Idegesítette, hogy egy egyszerű kérdésre nem tud egyszerű választ adni. Mi van veletek a férjeddel. Napokig gondolkodott a megfelelő és pontos válaszon, mintha az élete múlna rajta. Nem tudott különbséget tenni aközött sem, mennyire őszintén és érthetően kell válaszolni erre a kérdésre egy távoli ismerősnek és egy egészen közeli barátnak. Félt a kérdéstől, és várta. Félt, mert a szavak ellenségek. Várta, mert a szavak barátok. Ha megpróbál válaszolni rá, talán ő maga is rájön, mi van most velük a férjével. Még könyvet is tervezett írni ennek az egésznek a sajátos voltáról, a megfogható és körülírható történésekről, de hogy mi van velük a férjével, erre a kérdésre nem létezett kielégítően őszinte válasz. Ez volt a mániája. Őszintének lenni.

Tovább
A szerző további cikkei

Az utca sarkára kettőnket állított ki anyánk, hogy figyeljük a mentőt, ha jön, nehogy rossz utcába kanyarodjon. Még soha nem láttam közelről mentős autót. Igazából nagyon érdekelt volna, milyen az, amikor nem máshová száguld szirénázva, hanem pont mellettem áll meg, és én beleshetek a nyitott ajtaján. Addig azt kiváltságos dolognak gondoltam, de ott az utcasarkon már féltem.

Apám a szobában feküdt, mint valami óriás baba, mozdulatlanul. Anyuka különös megfontoltsággal nyitogatta a szekrényajtókat, akkurátusan összehajtogatta a kikészített holmikat, és egy kisebb bőröndbe tett egymásra törölközőt, pizsamát, még egy pizsamát, alsónadrágokat, vasalt zsebkendőkből sokat, szappant, borotválkozódolgokat. Mielőtt lezárta volna, lekapta az asztalon levő aznapi újságot, és apám szemüvegével együtt a bőröndbe tette azt is. Aztán lezárta a bőröndöt, és kivitte az előszobába. Apámra oda se pillantott, holott cipekedés közben maga elé sziszegett.

– Pista, Pista, mit tettél!

Tovább
A szerző további cikkei

’44 őszén tele voltunk beszállásolt és átvonuló katonákkal. Németekkel, magyarokkal vegyesen. A Tisza felé igyekeztek. De a ruszkik is itt voltak a nyomukban, már hallottuk, és nem is olyan messziről hallottuk az ágyúdörgést.

Valamikor október elején Dankóékhoz behoztak egy sebesült németet. Nem tudom, hogy hívták, kicsoda, micsoda volt az az ember, azt tudom, hogy meglőtték a visszavonulásban, ráadásul az ócska kövesút hídjánál a lőszerszállító teherautó rakománya is ráborult. Dankóéktól úgy hallottam, hogy nagy fájdalmai voltak, és úgy látszik, végzetes volt a sebesülése, mert alighogy behozták, meghalt. Elmentem a temetésére. A kisebbik, a református temetőbe temettük a tiszteletes ’41-ben megfagyott, fiatal feleségének sírja mögé. Nagyon szép szertartás volt, a tiszteletes németül mondta felette a Miatyánkot. Fejfát nem kapott, de úgy volt az jó, mert akkor már az oroszokat vártuk, és egy német még halottként is bajt hozhatott volna ránk.   

A német katona temetése után két héttel ideért a front, és megszűnt a normális élet. Mind a három papunk elmenekült, nem volt többé se esketés, se keresztelés, se temetés hónapokig.

Kétszer ment keresztül rajtunk a front, két orosz bejövetelt szenvedtünk meg. Amikor másodszor s immár végérvényesen a kezükre kerültünk, az orosz katonai parancsnok munkára rendelt bennünket.

Tovább
A szerző további cikkei

Bedugta a fülét, de még éppen csak sikerült elaludnia, amikor hirtelen, mintha kilökték volna az álomból, arra riadt fel, hogy a mellkasára csöpög a víz. Percekig feküdt dermedten. Erre nem volt forgatókönyve: ha kint nem jó, be kell jönni a biztonságba, de ha bent sincs biztonság? Akkor hova kell menni? Úgy érezte magát, mint akinek elmulasztottak elmondani valami fontosat, és nem is tudja, kihez kéne fordulnia a pótlásért. Közben kihúzódott a vízcsöppek alól, de tudta, hogy ez nem megoldás. Most mit kéne csinálni, mormolta volna maga elé, ha nem ódzkodik attól, hogy magában beszéljen. Hol jön be a víz, kérdezte volna akkor. Azon a kis ablakon. És azt nem lehet bezárni? Rászánta magát – legalább az esernyőt már korábban behozta a sátorba –, és kiment, na nem mintha sok víztől megvédte volna az ernyő a viharban. Régi sátor volt, ütött-kopott ablakrésszel, amelyben egy összevissza hajlott merevítőnek kellett volna biztosítania a csukott vagy nyitott állapotot; mindenesetre böködte egy ideig, miközben a hátára patakzott a víz, felülre az esernyőről, alulra az esőből.

Tovább
A szerző további cikkei

Tizennégy éves lehettem, amikor ezt a természetfilmet láttam, az év első napján, az újrakezdések ünnepén, amikor néhány órával éjfél után az emberiség elkezdi megszegni a fogadalmait. Nem sokkal korábban történt, hogy Kriszta moziba jött velem. Egész nap szégyentelenül hullt a hó, kiszakadtak a tollal kitömött párnák a város felett. Metróval a Keletihez, rohantunk elő a föld alól, Európa mozi, csak a többi film előzetesét késtük le végül. Aztán a Mission: Impossible közben Kriszta a télikabátjába csavarta a bal kezét, meg ne foghassam a süllyedő sötétben. Egy álló hétig semmi sem történt. Végül egy tesióra előtt a szünetben rákérdeztem: mi végül is most akkor járunk? Mintha megkönnyebbültem volna, miután válaszolt.

Tovább
Élet és Irodalom 2021