„Az okozott kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük!” (MÁV-diszpécser)

Hogy a Békés Intercity vonalát hagyták lepusztulni, két okkal magyarázható: a döntéshozók tudatlanságával vagy vakmerőségével. Vagy tájékozatlanok a minisztériumban, és nem ismerik a Dózsa-féle parasztfelkelés útvonalát, amelyet sorsszerűen követ a Mezőtúrtól Gyuláig húzódó pálya, amint azt sem, hogy ezen a szakaszon kiegyenesített kaszával szokás rendezni az érdeksérelmeket; vagy merészek, és mit sem törődve azzal, hogy a táj­egységet beszédesen Viharsaroknak keresztelték, kitartanak a tévhit mellett, miszerint a bíkísi ember hátán fát lehet hasogatni. A régió lakossága rohamosan fogyatkozik, mert akik életükben egyszer kénytelenek végigzötyögni a Lőkösházától Budapestig tartó úton, rendre arra jutnak, hogy inkább a fővárosban maradnak, de ennek a 4DX élménynek nem hajlandóak többször kitenni magukat. A Békés Intercity unikuma ugyanis, hogy dunántúli társaival ellentétben nemcsak vertikálisan, de horizontálisan is ráz, így amikor az ember induláskor belemélyesztené fogát a Legenda Büfében vásárolt tepertős pogácsába, vigyáznia kell, nehogy a nyelvét találja elharapni.

Nem vagyok egyedül, a többiek is félnek tőle. Elkerülnénk, de elkerülhetetlen. Nukleáris nehézvíz. Ránk zúdul a folyosón, szétmar az értekezleten, eláraszt, szembe spriccel, lemarja a bőrt, a húst, az egót. Aztán váratlanul elcsendesedik, édes tóvá szelídül, kéredzkedik, ringat, és mi tudjuk, hogy ez csak vihar előtti csend. Gát mögé rejtőznénk, de beszivárog a réseken, átcsöpög a falon. Újra viharrá változik, és mi ismét őbenne ázunk.

Aztán galamb röppent Hórukkék házának tévéantennájára, szürkésfehér, ártatlan házigalamb. Talán csak pihenni szállt le, vagy eltévedt. Hórukkot elkapta a vadászösztön. A fegyver csövét a galambra szegezte, és lőtt. A madár meg sem rezdült. Talán mellément. Hórukk megint célzott, megint lőtt. A madár mintha egy egészen kicsit megingott volna, de lehet, hogy csak a szél mozdította meg alatta az antennát. „A fenébe – morogta Hórukk. – Nem igaz, hogy nem tudom leszedni!” Misi megpróbálta rávenni, hagyják a galambot a fenébe, de Hórukk egyik szoknyás golyót dugta a csőbe a másik után – eredmény nélkül. A fiú egyre idegesebb lett, már azt hitte, elgörbült a puskacső, vagy elfelejtett célozni.

A nagy búcsúbuli után ketten maradtunk Sárával a lakásban. Én fáradtan a hálószobába tántorogtam, ő elment zuhanyozni. Úgy döntöttünk, a rendrakást holnapra halasztjuk. De amíg ő a fürdőben időzött, a kamrába mentem, ahol a robotvilág ajándéka állt becsomagolva. 20×20-as papírdoboz, az volt ráírva: „Nem kell kicsomagolni!” A doboz oldalán két centi sugarú piros kör, egy nyíl mutatott rá: Itt kell megnyomni! (Csak a tulajdonos ujjlenyomatával működik.)

Megnyomtam. A köröcske beszakadt a perforációnál, két apró, rovarlábszerű kar azonnal megfogta ezt a papírdarabot, és félrehúzta, valahová a doboz belsejébe. Az egyik kar ollóvá alakult, kezdte belülről fölvágni a borítást.

Ott leszek, tsók, Viri. (Ja, nem ő a hibbant, a Virág-profilról írtam neki. Mit vegyek fel??? Majd Jessica megmondja. Hova mentettem a legfrissebb videóját? Abban nagyon menő szerkó volt. Baggy farmer, szűk pulcsi, bakancs… Bakancs?! Biztos, hogy nem. Farmer oké, szűk pulcsi oké, de bakancsom nincs is. Jó lesz ahhoz egy tűsarkú. Vagy inkább egy szandál. Lapos sarkú szandál. Eddig jó. És kislányos smink kéne. Kislányos, kislányos. A kislányok nem is sminkelnek. Illetve de, egy csomóan. A kis ribik. Nnna, barna szemkontúr, fekete spirál, arccsontra rózsaszín, szájra csak fény. Nem is rossz. Huszonötre sikerült letornászni.)