A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

„Philanthropy”, avagy egy régi újsághír nyersfordítása

Tovább
A szerző további cikkei

A fiumei körgyűrű hegyekből kihasított szerpentinjén láttam először a tengert, ahogy a távolban sistereg, jobbról salakos sziklák és murok, balról a monarchia fürdővárosára egy csöppet sem emlékeztető agglomeráció meg a kietlen külváros, rozsdás panelszerelvények, vastelepek, benzinkutak és ipari tornyok, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, idegenek a tengertől, és bár a korlátok, házfalak, fonott hangfogókerítések, egyenesre tört sziklafalak, cseréptetők és más párhuzamosok meg bezárt szögek résein néhol fel-felvillant valami, amit pontosan ilyennek képzeltem, és amitől ugyan szikrázni kezdett a hajszálereimben, az idegek flanelhálójában az elektromosság, de alapvetően dühöt éreztem, meg csalódottságot, és bár ezt csak utólag tudom azonosítani, egészen mély, kikaparhatatlan öngyűlöletet, túlzó és igazságtalan önvádat, miszerint tehetek róla, inkonkrétó, jellemző rám, hogy így látom először, dicstelenül, kapkodva és csupaszon mutatja meg magát az egyetlen végtelenség, melynek varázserőt tulajdonítok, ami számomra, tán blaszfémia, de istenbizonyíték, és akkor, ott mintha csak egy lavórba öntöttem volna egy delikát ebéd kóstolósorát, hozzá illő korty borostul, bár akkor még nem ismertem ezt a szót, pontosabban értettem volna, mit jelent, de nem tudtam róla, hogy létezik, és még olyan sok mindenről nem tudtam, hogy van, csak éreztem, hogy valahol, a kihízott valóságomon túl pulzál egy másik világ

Tovább
A szerző további cikkei

A nagyapja, amikor kicsit összeszedte magát, elkezdte magázni a feleségét. Az meg harsány migrénes rohamokkal vágott vissza. Erre a nagypapa, mihelyst megtörtént a nevezetes, kényes és kockázatos akció, a bükkvetés szertartása, a takarás, a műanyag hálós árnyalás – és ahogy a menye mondta, minden ilyen lófasz –, felvett egy leleményesen idegesítő szokást. Mivel leszázalékolták, egész napját a fái közt tölthette, de amikor hazaért, azt mondta a feleségének: Végeztem, ellenőrizheti. Mit? – kérdezett vissza az asszony első alkalommal, eléggé óvatlanul. A válasz nagyjából félórás kiselőadás formájában érkezett. Közben kétszer kellett újramelegíteni a vacsorát. Attól kezdve kérdés se kellett, állandó programmá vált ez a szeminárium, az unokák belenőttek ebbe a ki tudja, honnan felszedett terminológiába. Egyébként egyedül ez a nagyapja hívta a már felnőtt Gábort is Gabikának, így rajta is maradt, míg éltek rokonai, mind így nevezte. Gabika a nagyapa haláláig ült a konyhaasztalnál, s bár egy mukkot sem értett a mondandójából, áhítattal hallgatta. Ő volt a kedvenc unoka.

Tovább
A szerző további cikkei

(Tojásdad szinopszis)

Úgy kezdődik, hogy észreveszem: egy nagy álkaszáspók befészkelte magát hozzám, majd elkezdte kifeszítetni csillámló fonalait az életfa és Szűz Mária mögéje csúszott imádságos képe között. – A francba! – Némi gondolkodás után mégsem bántom, elnevezem Francnak, majd szövögetem tovább a számítógépnél olvasófogó mondataimat, ahogy Franc a maga hálóját amott. Csak ám úgy veszem észre, velem ellentétben ő játszi könnyedséggel teszi dolgát. Végül túlszövi magát. Elkezd arcátlanul terjeszkedni, már lassan eléri a falon a képeket, alatta a kisszekrényen meg már behálózta a Színházi kalauz 1962-es kiadványát. Megpróbálom megregulázni. Nem ölöm meg, mert mintha kezdeném sajnálni, ugye, mert itt vagyunk mi ketten már egy ideje, azért mégis megpróbálok visszavenni a terjeszkedéséből. Kissé megnyirbálom a művét, csakhogy Franc picit sem enged agresszív politikájából. Mire visszajövök a boltból, már csaknem ott tartunk, ahol tartottunk a kiflim, az uborkám és a két söröm előtt.

Tovább
A szerző további cikkei

Anyámnak nem volt olyan meggyőződése, hogy gyümölcs lenne. Leginkább halottként tudta volna elképzelni magát, de ez sehogy se jött össze neki. A többszöri kórházi kezelés olyan mértékben hozzászoktatta a szervezetét a nyugtatókhoz, hogy amikor maga ellen akarta azokat fordítani, egy lónak elegendő adag sem ütötte ki. Az osztályon nem a szokványos kórházszag terjengett, itt nem érződött fertőtlenítő, ürülék vagy főzelék szaga. A pszichiátrián használtruhaszag volt, meg műanyagpohár‑, műanyagasztalterítő- és szomorúságszag. A műanyag abroszok alól fellibbenő szomorúságszag nagymértékben anyám földszagú kipárolgásából állt.

Tovább
A szerző további cikkei

Nyár végén álltunk a ház előtt, ahol az albérlete volt, és veszekedtünk. Akkor láttam utoljára. Esküszöm, nem emlékszem, min kaptunk össze. Közben eltelt az egész nyár. Huszonnégy órás portaszolgálat volt az épületben, ebben a városban nem olyan ritka ez. Kijött mellénk a járdára a portás, pedig, azt hiszem, nem is dohányzott. A váltótársa dohányzott, ő nem. Épp annyiszor fordultam meg nála, hogy ezt leszűrjem. Szóval ez a portás csak úgy kijött levegőzni, vagy a szóváltásunk hallatán bújt elő a fülkéjéből, éjfél körül lehetett, még nem volt baromi késő. Téblábolt egy darabig a járdán a hőségben, nem törődtünk vele, talán nem is köszöntünk neki, veszekedtünk tovább. Egy idő után visszament, gondolom, pusztán tudatni akarta, hogy nem kettesben vagyunk, ő is itt van, hátha ettől lecsillapodunk.

Tovább
Élet és Irodalom 2020