A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Versek a Ritka események ciklusból

Tovább
A szerző további cikkei

Versek a Ritka események ciklusból

Tovább
A szerző további cikkei

Versek a Ritka események ciklusból

Tovább
A szerző további cikkei

Versek a Ritka események ciklusból

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

"A járványtól tikkadtan, a magány és a kétségbeesés kotorta össze bennem a bátorságot, hogy újra ide jöjjünk. Hogy itt meséljünk, éljünk, aludjunk, ahol ezt az egészet különben most írom is, és ahol az első születésnapomra készült, tortás portrém néz vissza rám a nappali ötvenéves, de a vastag vályogfalak között még mindig esetlenül újnak ható szocreál stílbútoráról. A nagyszüleim lassan egy évtizede lakatlan öreg parasztháza ez. A murvás szegvári Kurca-parton áll, egy U-alakú mellékutcában. A Károlyi-kastély alig száz méter, alvadt csönd van, a szomszédban elült az esti türelmetlen bégetés. A lányom az egykori tisztaszobában szuszog, lassan éjfél. A dédiék (lévén, hogy egy ideje – viszonylag gördülékenyen ment – a gyerek nézőpontjából beszélünk magunkról) esküvői portréja jobbról mellettem. Két leplezetlenül szomorú ember készül rajta a hosszú boldogtalanságra. Negyven éve, óvodás koromban aludtam itt náluk először, és, lám, majdnem utoljára is. Első éjjel, a szorongás és a túl sűrű nosztalgia nyughatatlanságában minden fiókba benéztem. Megtaláltam Domos nagyapám féltve őrzött brigádnaplóját, amit, hogy oldjunk a nyugtalanságomon, végiglapoztunk. Egy műbőr kötésű zsíros füzet, teli pózzal. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy nevetséges, éppen ellenkezőleg, hiszen csak annyira hazug, amennyire minden időkben az lehet egy másoknak készített album – magunkról. Ráadásul a fiatal Domos szeme a ktsz szűk tereiben, a drótfonó üzemben más, ott mosolyog, onnan egy boldog emberre lehet emlékezni."

Tovább
A szerző további cikkei

Néhány héttel nemzetgyűlési képviselővé választása előtt Luko Voditi üzent a tartótisztjének, Mekan Wurm századosnak, hogy azonnal találkozniuk kellene.

Már a múlt héten is iderángattál, úgy látom, nagyon sietős neked, Luko, mondta a százados, mikor leült a presszóban a sarokasztalukhoz. Már biztosan azt hiszi ez a pincércsaj, buzik vagyunk, hogy állandóan itt sugdolózunk a félhomályban.

Mekan, a halogatás kockázatos dolog. A politikában a második nem kap díjat. Mi pedig nyerni akarunk.

Nem akarok én a politikába... 

Nem te, hanem én akarok, Mekan! Te meg segítesz nekem, mert ez az érdeked. Tehát: az a kérdésem, hogy hozzá tudsz-e férni az összes beszervezési aktához és a hozzájuk tartozó jelentések dossziéihoz.

Tovább
A szerző további cikkei

(Ősz) Tíz lehettem, amikor egy csirkét adott kezembe nagyanyám, és nem tudtam elvágni a nyakát. Ültem a fonott háncsszéken, a sötét csabai vályogházban, és a döglött csirke halottá vált a kezemben. Hol van az a pillanat, mikor az élő már nem élő? Mikor múlik el az ősz?

 

(Messiásvárás) A magányos nagyi eljött Csabáról Pestre, könnyű díszeket aggatott a fánkra, apám hallgatag volt, gondoltam, gyötrődik még mindig a sok szörnyűség miatt, a forradalom miatt, amit képzeletemben ő okozott. Csillogott a fa, és nem is látszott az angyalhajaktól meg a gyertyalángtól, Tannenbaum, ó tannenbaum!

Tovább
A szerző további cikkei

Ha a bűnbeesés-félelem időbeni fokozatai az emberben mérhetők lennének, papírra kivetítve bizonyára nem egyenes vonalat, hanem ugyanúgy egy exponenciális görbét írnának le, mint a legtöbb fejlődő érzelem, például a szerelem. Különösen olyan esetre igaz mindez, ha a félelemérzet valami konkrét, naponta ismétlődő, az elkövethető, lehetséges bűnhelyzethez kapcsolódik, amelyben maga a bűn fogalma sem tisztázott, mert értelmezhető és nem alkalmazható törvény szabja meg, emiatt a rettegésre ítélt részéről állandó, éber készenlétet igényel, hogy a rajtakapottságot elkerülhesse. Már ennyi is elég magyarázat ahhoz, hogy megértsük, mitől gyűrődtek viszonylag fiatal kora ellenére aggastyánosan ráncossá, szűz szántásra emlékeztetően barázdássá mérnököcskénk arcvonásai, amikor azon a decemberi, sötét reggelen Bundea Tiberiu, a Megyei Néptanács ellenőrző csoportjának főnöke, aki arról volt híres, hogy ha kellett, a mosolyával is fenyegetni tudott, ezúttal mosolytalan töprengésbe merevedve, furcsa, négy évtizede jóformán nem is hallott szavakat suttogott az aznapi, egyeztetésnek álcázott eligazításon: lázadás, lövöldözés, áldozatok Temesváron, elégetett hullák, furcsa készülődés ebben a puhányra nyomorított városban is, tankok a főtéren, konok tekintetű, középkorú, borostás, sisakos, kaki egyenruhások kordonja a pártház körül. A szív kegyetlenül szaporán ver, olykor félre is, mert igen, Temesvárt már mindenki tudja, magukból kikelt emberek hangja, a napok óta visszacsengő, szívben és lélekben visszhangzó „ide lőjetek, az anyátok úristenit!”

Tovább
Élet és Irodalom 2020