A szerző további cikkei

A fikció nem is olyan képletes viszonyaira még majd visszatérek. Fikció nélkül tényleg bajos. Sehogyan sem olyan a világ, amilyennek akarjuk, ima, vágy, törekvés, egyre megy. Hogy apám halála után nem dobom ki nyomban az egész, kifejezetten impozáns mennyiségű krónikás hóbelevancot, érdekes dolog. Tényleg. Mit őriz, mit akar megérteni az érintett, én, amikor újra és újra fölnyúl, levesz egy füzetet és lapozgatni kezd. Olvas, silabizál, lebeg előtte a Wein János park. Mintha szar dagadna a tüdőben. Van valami visszatartási kedv, erő, kétségtelenül. Hogyan is van ez, gondolja, próbáljuk már megérteni, próbáljunk ehhez az egészhez közelebb jutni. Empátia, bazmeg. Minden hónapban egyszer beleolvasni a részeg, árva gyűlöletbe. Empátia.

Neki is volt listája, megtaláltam az egyik naplóban.

Ő így foglalta össze, Ellenségeim.

Tíz név, sorszámozva.

Első, Szív Ernő.

Második, azt hiszem, a féltestvérem, a lánya.

A harmadik a gyerekem anyja, akkori feleségem, G.

Anyám csak a negyedik helyig jutott.

Aztán a rokonok, barátok jöttek, akik pénzt kértek tőle.

Ellenségeim, az egész világ.

Tovább
A szerző további cikkei

Mindez, a dolgok titokzatos és csak utólag látható logikája szerint, egy irányba mutatott: elhatároztam, hogy rendbe hozom azt a polcot, lecsiszolom, bepácolom, hogy a különböző fáknak mégis egyforma színe legyen, tehát vettem hozzá diófapácot, és a mosókonyhából bevittem három száraz és ép fatáblát, mert úgy gondoltam, ha azokat felszögelem a polc hátuljára, kimerevítik, és akkor stabil lesz. A fatáblákról azonnal kiderült, hogy a könyvespolcra túl kicsik, de nem volt kedvem visszavinni őket a mosókonyhába. A polcot pedig egy ideig még nem csiszoltam le, mert smirglivel túl nagy munka lett volna, viszont a Boros Gyuri a másodikról megígérte, hogy kölcsönadja a csiszológépét, arra vártam. De a pác már megvolt, és egyik este elkezdtem a tüskéket szemöldökcsipesszel belemártogatni. Közben továbbra is kijártam hátra, a kertbe, és cigizés közben már folyton a tüskéket vizslattam. Közeledett a húsvét. Gondoltam, nekem már nincs miből böjtölnöm, bár azt a kis édességet, amit a pirítósok mellé engedélyeztem, tulajdonképpen még megvonhattam volna magamtól, de nem tettem: egyszerűen nem akartam elájulni, összecsuklani, mint egy rosszul barkácsolt polc, a vércukorszintemet és a kedélyállapotomat  fenn kellett tartanom a több napra beosztott sportszeletekkel vagy vacak kis kekszekkel.

Tovább
A szerző további cikkei

Bevonuláskor ezzel biztatták a tisztek az újoncokat: „Örülhettek, most már az állam gondoskodik rólatok, az ad ruhát, zsoldot. Meg ennivalót. Nem a család éléskamráját fogjátok apasztani! Lesz szalonna, kenyér bőven, a fületeken is az fog kifolyni!” – ilyeneket mondtak a tiszt urak. Nem minden honvédnak tetszett ez. Pósa Pista azt dörmögte Kruták Bandinak:

– Ezzel akarják kiszúrni a szemünket? Kenyérért, szalonnáért nem érdemes bevonulni. És mit érnek a golyók meg az aknák ellen? Inkább gyorsan töltő géppisztolyokat, pontos légvédelmi ágyúkat meg vastag páncélzatú tankokat hozzanak, hogy ne tudják a ruszkik megpörkölni a seggünket.

Tovább
A szerző további cikkei

Viszont azzal is tisztában voltunk, hogy ez nem mehet az idők végezetéig. Igen, legbelül éreztük, hogy valamiképp felkészültebbnek kellene lennünk, mint mondjuk a Titanic menedzsmentjének – mondanom sem kell, nem sokra mentünk ezzel az érzéssel. Így aztán azt sem vettük észre, amikor a Parkinson, Alzheimer és Társa elnevezésű cég nekilátott csónakjavító műhelyünk bontásának. Ismerőseink oxigénmaszkos, állítólagosan életmentő gépekkel körített látványa mindig megrázott, s ilyenkor napokig rágódtunk azon, hogy mit is lehetne cselekedni a „kvázi” megelőzés érdekében. Próbáltunk erről a – még élő – barátainkkal is beszélgetni, ám olyan dührohammal és ingerülten reagáltak, hogy jobbnak láttuk gyorsan másra terelni a szót. Ha előkerült mégis a jó halál gondolata, felnőtt emberhez méltatlan baromságokat hordtunk össze – volt, aki az inzulintúladagolás mellett kardoskodott, és akadt olyan is, aki szerint fel kellene bérelni valakit, aki a metró elé lök, amikor nem számítunk rá.

Arról megoszlottak a vélemények, hogy ilyesmit tenni kiszúrás‑e a szeretteinkkel.

Tovább
A szerző további cikkei

Faggyal érkezett a november, a talaj nyirkos-hideg, kora reggel dér ül a föld repedéseiben. Féltem őt, nem tudom, hogyan bírja, mert akármeddig elvan étel és víz nélkül, de a hideget nem állja. Mindennél jobban gyűlöl fázni. Azóta, hogy egy télen megfagytak a lábujjai, mert mezítláb kellett iskolába járnia, rejtegette a lábfejét, iszonyodott látványától. Nyaranta is vastag zokniba bújtatta, nehogy bárki megláthassa, hogyan rágta meg és köpte ki húsát a hideg. Mielőtt lábamra adta a cipőt, mindig tüzetesen megvizsgálta a lábfejem, és megállapította, hogy pontos mása az övének. Ugyanúgy íveltek a körmök, ugyanúgy görbültek az ujjpercek, ugyanolyan párnácskás volt a talpunk. Akárhányszor felvonatozott hozzánk, hozott vastag fonalzoknit, amit ő kötött nekem. Virtuózként bánt a kötőtűvel, a legtöbb ruhadarabját maga készítette, többek között azt a méregzöld kardigánt is, amit olyan sokszor viselt. Lehet, most is az van rajta, csak színe egybemosódik a levelek árnyalatával.

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
Élet és Irodalom 2020