Magyar Monopoly

Apám barátja, Iván középvállalkozó volt Londonban, textil-nagykereskedő, akkori magyar fogalmakkal káprázatosan gazdag és szabad ember. A hatvanas évek elejétől mindig a Gellértben szállt meg, amikor hazajött. Főleg mert a budapesti szállodák közül ez volt az, ahol a kényelem – a fürdő mint szolgáltatás fényűzésével együtt – megközelítette a szovjet tömbön kívüli világ jó (bár nem luxus-) hoteljeinek szintjét. De szocialista tulajdonban a romlás feltartóztathatatlan volt, utána pedig iszonyú pénzek kellettek volna, hogy felhozzák a régi nimbuszának megfelelő színvonalra.

A brand azonban tovább ragyogott fennen, s ez elég volt ahhoz, hogy vonzónak találja Tiborcz István egy üzleti partnere, aki meg is vásárolta a Magyar Fejlesztési Bank nevű állami tulajdonú pénzintézet hitelével, vagyis – nem sok közvetítéssel – az adófizetők pénzét fölhasználva. Az összeg, úgy látszik, mégsem volt elég, így a – ma már főleg takarítástechnikai értelemben – patinás hotelt tavaly „ideiglenesen” be kellett zárni. E ponton lépett színre a miniszterelnöki vő maga, kinek meggazdagodása szintén nem független a magyar és nyugat-európai adófizetők pénzétől. A múlt héten jött a hír, hogy cége az üzleti partnertől meg-, illetve átvette a Gellértet – azzal az ígérettel, hogy világszínvonalú ötcsillagos hotelt csinál belőle.