Magyarország miniszterelnöke most „új európai demokratikus jobboldal” felépítésén fáradozik. Többszörösen nem áll jól neki.

Elemezzük tételenként. Az „új” természetesen arra utal, hogy miután pártjának delegációját kirakták az EP néppárti frakciójából – ó, bocsánat, miután Orbán miniszterelnöki levélpapíron kénytelen volt dacosan bejelenteni, hogy pártjának delegációja kilép a strasbourgi képviselőcsoportból –, szóval amikor hazánk első embere szakított az Európai Néppárttal, valami újat kellett kitalálnia, hogy fölerősítse az unió népességének 2,2, gazdaságának 1,7 százalékát adó kicsiny Magyarország uralmi elitjének lobbihangerejét.

Kinek a csok, kinek a Novicsok.

Nyilván nemcsak nekem unalmas. A magyar kormányzat magasból lesajnálja az elemi erkölcsöt. Nemlétezőnek tekinti. Nem tudom, más hogy van vele, nekem azért unalmas, mert annyira kiszámítható. Az egyik történet: hétfőn, nem sokkal Josep Borrell uniós külügyi főképviselő katasztrofális, behódoló moszkvai szereplése után az EU külügyminiszterei megállapodtak abban, hogy szankciókat alkalmaznak azzal a négy magas rangú orosz tisztségviselővel szemben, akik részt vettek Navalnij orosz ellenzéki vezető letartóztatásában és bebörtönzésében (a Novicsokkal való megmérgezését nem említették, azért még októberben hat embert sújtottak vagyonbefagyasztással és beutazási tilalommal). Az intézkedés kiábrándítóan lanyha volt Navalnij stábja és kritikusabb EP-képviselők számára, ők ugyanis azt sürgették, hogy az EU a Putyin rezsimjét szolgáló/finanszírozó oligarchákat büntesse – ez jóval nagyobb kör –, de mégiscsak egyértelmű jelzés volt, hogy „bizonyos dolgokat nem vagyunk hajlandók elfogadni”, mint Heiko Maas német külügyminiszter mondta.

Amikor Szijjártó moszkvai tárgyalásainak kezdetén a tolmács jegyzeteléshez kivette a tartóból az e célra kikészített íróeszközt, Lavrov orosz külügyminiszter mosolyogva félreszólt egy munkatársának, hogy „rögtön lopják a tollat”. Amit nagyon kényelmes volt úgy értelmezni, hogy az orosz diplomata a magyarok lopós természetéről tett gúnyos megjegyzést, mert ilyen a hírünk még Moszkvában is (vö. burgenlandi bolt, 1989-ben: „magyar, ne lopj”). De valójában semmiféle lopás nem történt, és Lavrov végképp nem kritikus éllel mondta, amit mondott (igazságtalanul belekeverve a fordítói szakma jelen lévő kiváló és tapasztalt képviselőjét), ugyanis a két kleptokratikus rendszer együttműködése pontosan azon a mindkét fél számára üdvös tényen és információn alapul, hogy a lopás – egy másik szakmát nézve – mindkét ország politikusainak életformája; ha nem így volna, nem lenne ilyen gyümölcsöző számukra az együttműködés. Lavrov nyilvánvalóan nem akart volna ennek véget vetni.

Más kérdés, hogy a nem hivatalos epizódocska azonnali nyilvánosságra hozatalával az orosz kormányzat mit akart rejtve mondani a magyaroknak. Lehet, hogy semmit, az a pár másodperc csak úgy figyelmetlenségből maradt a Facebook-videóban, Lavrovnak és főnökének már csak ilyen őrmesterhumora van, ezt megszokhatta a világ, ahogy megszokta az egyéni gyilkosságokat és a háborús cselekményeket is.

Amikor megjöttek az első hírek és képek az amerikai törvényhozás épületének ostromáról, a magyar Facebook-táborban (mármint ellenzéki oldalon) azonnal azt szűrték le, hogy „erre számíthatunk mi is 2022-ben”.

Jelentem, nincs ok a félelemre, a helyzet nálunk sokkal rosszabb.

Most nem írunk bővebben azokról a magyar megszólalókról, akik egy ottfelejtett japán katona hősies kitartásával (talán emlékeznek Kamaszukára a Kincs, ami nincsből) védik még Trump fogcsikorgató visszakozása után is az összeesküvés-elméletet, hogy az ostromot a baloldal szervezte, sőt bonyolította le. Kétségtelen, a nyári zavargások is erősítették, hogy a kellően elszánt tömeg nem békés, romboló fellépése politikailag hasznos lehet. De a január 6-i eseményekben egyértelműen a „Stop the Steal” („Állítsátok meg a lopást”, vagyis Trump győzelmének ellopását) jelszavú kampány kulminált.

A Kádár-korban volt a híreknek egy jól kezelhető értelmezési kódjuk, ezt bizalmasan még tanították is az újságíró-iskolán: az, hogy „a tárgyalások nyílt, baráti légkörben folytak”, azt jelentette, hogy az elvtársak egymás haját tépték, amennyiben volt nekik (illetve szovjet viszonylatban azt, hogy Brezsnyev üvöltött és fenyegetőzött, a tárgyalófél pedig behúzta a nyakát). Hasznos volna az ilyesmi most is: kedd este, varsói megbeszélése után Orbán angol nyelvű interjút adott a Polsat tévé híradójának, s ebből egy morzsányit a Facebook-oldalán is közzétett. Annyi derült ki belőle, hogy a két ország álláspontja „teljesen egybeesik létfontosságú nemzeti érdek[ek]ben” (a többes számot én teszem hozzá, az elhangzott, nyelvtanilag hibás mondatból hiányzik), továbbá olyat is mondott (ez a közreadott angol részletben már nem szerepel), hogy „megállapodtunk több témában”.

Hasonlóan sejtelmes a folytatás. „Jó esélyünk van a győzelemre a magyar és lengyel nézőpontból, ha [jól megnyomja a feltételes kötőszót] a dolgok megfelelően folytatódnak az elkövetkező két napon.” Mire ez a lapszám megjelenik, talán tisztázódik, hogy ki győz milyen nézőpontból. Vagy nem.

Az emberi szervezet olyan,  ha egyszerre támadja meg a rendes, „szezonális” influenzavírus-altípus és a koronavírus, akkor az immunrendszer nagy eséllyel felmondja a szolgálatot, és radikálisan csökken a túlélés esélye. A halálozási arányon azért is sokat ront az a körülmény, ha két járvány van egyszerre, mert az egészségügyi rendszer esetleg nem bírja a terhelést. Főleg, ha eleve rossz állapotban van. Bár nem is ilyen helyzetre tervezték.

Igyekeztem tárgyszerűen fogalmazni.

A WHO 2020. március 11-én meghirdette, hogy pandémia van. Bízni ugyan lehetett abban, hogy ez a világjárvány véget ér a téli influenzaszezon előtt, de egy kormánynak nem az a dolga, hogy élet-halál ügyekben tippmixeljen.

Lett volna idő rá, hogy az egész lakosságnak, de legalábbis nagy részének elegendő influenza A-vakcinát rendeljenek. Oly sok mindenre telik a központi adókból, erre is tellett volna. Magyarországnak ráadásul az a szerencséje, hogy ezt itthon, Pilisborosjenőn állítják elő, nem kell hozzá fürkészni, cserkészni, Keletre nyitni.

A mi kormányunk azonban nem képes a rendeltetésszerű működésre. Nem arra tervezte saját magát.

Október 22-én a lengyel alkotmánybíróság – aminek egyébként nő az elnöke – Kaczyński pártelnök–miniszterelnök-helyettes parlamenti beszédével összhangban – alkotmányellenesnek minősítette a művi vetélést még akkor is, ha a magzat „súlyosan és visszafordíthatatlanul” sérült. Az addig is szigorú, de kompromisszumos szabályozás után ez majdnem teljes abortusztilalmat jelentett. Aznap este tömegtüntetések voltak, és a múlt héten már-már forradalom méretű tiltakozási hullám söpört végig Lengyelországon tömegtüntetésekkel, útblokádokkal, sztrájkokkal. Mi történik valójában, miért éppen most, és mennyire lehet eredményes a mogalom? Wojciech Przybylski politikai szociológus, a Visegrad Insight című közép-európai elemzési és vitaplatform fő­szerkesztője, a varsói Res Publica Alapítvány kuratóriumának elnöke, az Understanding Central Europe (Megérteni Kelet-Európát, Routledge, 2017) című kötet társszerkesztője válaszol Széky Jánosnak.

Október 23-án délelőtt, az operatív törzs ülése után Orbán Viktor Face­book-videóban tudatta a magyar néppel, hogy a járvány tekintetében „nagyjából Ausztria magasságában vagyunk”. Ez a „nagyjából” remek menekülési útvonal arra az esetre, ha a tévedhetetlen államférfiú kicsit tévedne, sok példa van rá, hogy ilyen elkenően fogalmaz. A „nagyjából”-ba sok minden belefér, ki mondja meg, hogy öt százalék számít-e még rendes magyar ember számára megbocsátható melléfogásnak, vagy huszonöt? Ugyanaznap az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ jelentéséből az derült ki, hogy a megelőző 14 napon Magyarországon valóban nagyjából akkora, sőt kicsit kevesebb volt a százezer főre jutó COVID–19-esetek kumulatív (összesített) száma, mint Ausztriában: 195, illetve 234,1.

A halálozás viszont – ez olyan adat, amit nem lehet elkenni, sem kimagyarázni – csaknem négyszer akkora: százezer főre 4,5 Magyarországon, míg Ausztriában csak 1,2. (Lapzártakor a két adat: 5,5 és 1,3). A négyszeres már a legengedékenyebb értelmező szótárban sem lenne „nagyjából”.

Múlt hétfőn valamiért érdekelt, mi a kormánypropaganda legújabb csatakiáltása, belenéztem az mno.hu-ba, és kiderült, hogy az új harci ellenség nem más, mint Věra Jourová, az Európai Bizottság cseh alelnöke, de annyira, hogy Varga Judit már lemondásra is felszólította. A cikk dühének fő tárgya egyébként nem is az volt, ami kormányunkat a legjobban sértette – Jourová „beteg demokráciának” nevezte Magyarországot –, hanem hogy a liberális politikus „láthatóan nincs tisztában a magyar sajtóviszonyokkal”, azért képes olyanokat mondani, hogy a magyar médiában alig jelenik meg kormánykritika, ezért az állampolgárok nagy része nem tud véleményt alkotni. A cikk azt veti ellene, hogy vannak olyan tévécsatornák és online portálok, ahol az ellenzék is szót kaphat, sőt „a politikai hetilapok piacán egyértelmű a baloldali fölény”. E felsorolásban az ÉS is helyet kap, igazán megtisztelő, bár nem tudom, én például mennyire vagyok baloldali.

A médiapiac és a teljes kommunikációs szféra megszállásáról sokat írtak már; most csak annyit, hogy az, „aki ellenzéki cikket akar olvasni, tessék, olvashat” érve a sajtószabadság beteg magyar felfogásából ered, amit legjobban talán a „sokszínűség” szó foglal össze; így fordították az uniós dokumentumokban a pluralizmust már jóval 2010 előtt is. Eszerint a politikai és médiapluralizmus nem létezik, helyette van sokszínűség, ami esztétikai vagy szórakoztatóipari kérdés, tarka bojt az igaz ügy zászlaján, mely utóbbinak a helyes színét a kormány hivatott megjelölni.

Amikor Vidnyánszky Attila azt hirdeti a Hír TV-ben, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen „Lenin-fiúk vagy Szamuely-katonák” a hangadók, akkor semmi bizonyíték nincs rá, hogy így is gondolja, sőt egyáltalán gondol valamit. Esetleg hogy pontos ismeretei volnának arról, kik voltak a Lenin-fiúk, és ki volt Szamuely. Vidnyánszky tudni azt tudja, hogy ez egy bejáratott szidalom, amivel a kormánypárti médiában nem lehet hibázni. Tavaly októberben Kövér László hozta szóba egy mondatban a Lenin-fiúkat és „a Szamuelyket”, azóta a kommunikációs eszköztár hatóságilag hitelesített része.

Ugyanabban a műsorban viszont Gulyás Gergely kormánytag nem Lenin-fiúzik, hanem éppen ellenkezőleg: szerinte a NER jogállamiságosságát bizonyítja, hogy az egyetemfoglaló diákok és híveik élőláncot alkothatnak, „szerencse, hogy már nem Gyurcsány Ferenc van hatalmon”, mert ő kilövetné a szemüket. A dolgozó (és nem hőzöngő) nép keresztény-nemzeti élcsapata bezzeg tiszteletben tartja a gyülekezési szabadságot és a véleménynyilvánítás jogát. Ennek a miniszteri nyilatkozatnak ugyanúgy nincs érdemi tartalma, mint Vidnyánszky történelmi metaforájának; a lényeg az üzenet funkciója, vagyis a gyurcsányozás, ha épp nincs jobb. Ami szintén a kormánypárti eszköztár bevett és bevált része.

A sztori azzal kezdődött, hogy Szijjártó Péternek, a magyar állítólagos diplomácia állítólagos vezetőjének négy napon át nem volt véleménye a belarusz helyzetről. Európában csak neki okozott fejtörést ez a feladvány: a nép ún. választáson megpróbál szabadulni diktátorától, akiből elege lett, a diktátor a látszatra sem ügyelve igyekszik elcsalni az eredményt, a nép kitódul az utcára. A diktátor terrorral válaszol, s a fő ellenzéki jelöltet kikergeti az országból, de most már ez sem elég. Szijjártó azonban napokon át nem volt képes rájönni, mit történik.

Mentségére szólhatna, hogy Európában vagyunk, ahol két szabály ütközik: egyrészt illik kiállni, legalább szavakban, bizonyos értékek, például a demokrácia és a szabadságjogok mellett; másrészt kulturált kormány nem avatkozik a másik belügyeibe, és különben is, jobb a békesség. De nem szól a mentségére. Mert ami Európában profi külpolitikusnak rutinfeladat – éreztetni, hogy ki mellett állunk, ki a rossz ember, miközben mondani valami csillapítót arról, hogy békésen kell megállapodásra jutni –, az Magyarországon nem megy. A plurális demokrácia ugyanis nálunk a legjobb esetben egzotikum, a magyar lélektől idegen, a szabadságjogok kit érdekelnek; a beavatkozás pedig csak akkor rossz, ha Nyugat avatkozik a mi ügyeinkbe. (Szijjártó belaruszügyi tétovaságával éles ellentétben állt az a gyors reflex, amivel viszont felvijjogott a német külügyi államtitkár önkritikus, de a magyarországi antiszemitizmust is említő interjúrészletére.)

„Mért legyek én tisztességes?” A mai magyar gazdaságban gyakran felvethető a kérdés, prózára fordítva: szól-e racionális érv a morális viselkedés mellett? Isztin Péter, a Corvinus Egyetem oktatója egyebek mellett a közgazdaságtan és más társadalomtudományok, mint a pszichológia határterületeit kutatja. Foglalkozott a racionális döntés elméletének alkalmazásaival, s újabban azt vizsgálja, a klasszikus filozófia, közelebbről az etika egy ősi fogalma, az erény hogyan viszonyul az eleven gazdaságban nagyon is fontos termelési tényezőhöz, a humán tőkéhez. Az erénybe is be lehet ruházni a valószínű megtérülés reményében.

Lengyel Balázs idézi föl Két Róma című esszéjében, hogy amikor 1948. július végén, augusztus elején a római ösztöndíj és egy párizsi kitérő után Nemes Nagy Ágnessel hazatértek volna, a jugoszlávok nem akartak átutazóvízumot adni, „s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták!” A jugoszláv szervek természetesen jobban tudták, mint a magyar értelmiségiek, hogy az újholdasok hova mennének haza; hogy év eleji kiutazásuk óta valami megváltozott. Talán ők tudták a legjobban. A Tájékoztató Iroda június 28-i határozatával Sztálin és a hozzá hű pártok ellenséggé nyilvánították Tito szintén kommunista – sőt akkor még sztálinista – Jugoszláviáját, és ennek Kelet-Európa-szerte belpolitikai következményei voltak, Magyarországon is.

Megindult az ország militarizálása – Sztálin terveiben mint egy Jugoszlávia elleni háború potenciális felvonulási területe és kulcsfontosságú csatlósa szerepeltünk –, az új honvédelmi miniszter a moszkovita Farkas Mihály lett a politikához és a hadügyhöz egyformán nem értő népi író, Veres Péter helyett.

A jugoszláv összejátszás gyanújába keveredő Rajk László – akkortájt, amikor Lengyel Balázsék hazajöttek – belügyminiszterből külügyminiszterré bukott. Utóda, Kádár János az Államrendőrség Államvédelmi Osztályát egy fokkal önállóbbá tette a BM Államvédelmi Hatósága néven, és hatalmát is megnövelte. A Nitrokémia-perben – amit már a háborús paranoia jegyében indítottak meg – halálra ítélték és kivégezték Szabó Kornél vezérigazgatót, ő volt az új koncepciós perhullám első áldozata.

Amikor a kormány, azaz a miniszterelnök rendkívüli parlamenti ülést hívott össze a hét elejére, az első kérdés – reflexből – az volt, hogy mit akar ezzel, a második, hogy mire jó ez neki.

A kezdeményezést formálisan benyújtó Kocsis Máté fideszes frakcióvezető homályosan fogalmazott: „A kérelem indoka a koronavírus gazdasági hatásaival kapcsolatos európai uniós gazdasági intézkedésekről szóló határozati javaslat mielőbbi megtárgyalásához és elfogadásához fűződő társadalmi érdek.” Miért is kell a parlamentnek határozatot hoznia, mielőtt Orbán elutazik az uniós csúcsra? A kép nemsokára kitisztult: a miniszterelnöknek nem tetszik, hogy a pénzek kifizetését többen jogállami kritériumokhoz kötnék. Kell valami extra legitimáció, hogy azt mondhassa: de hiszen a magyar nép, illetve a fölényes többséggel demokratikusan megválasztott népképviselet sem akarja, ő nem tehet mást, mint hogy kifejezi a népakaratot.

Tévedtem, sajnálom. Három hete, amikor az volt a rossz hír, hogy Atlantában a csőcselék Molotov-koktélokat dobált, és betörte a CNN székházának földszinti üvegfalát, bíztam benne, hogy a viharvert, de bevált amerikai liberális képviseleti demokrácia ezt az őrjöngést is átvészeli. Vannak benne olyan korrekciós eszközök, amik Magyarországon hiányoznak, mint a megbízhatóan és ellenőrizhetően működő büntető igazságszolgáltatás vagy a helyi polgárok adóira támaszkodó, decentralizált hatalom, ami nincs alárendelve a központi kormányzat szeszélyeinek.

Utóbbira példának hoztam fel azt a jelenetet, ahol egy színpadon állt Killer Mike rapper, aki ragyogó szónoklatban intette a publikumot, hogy ne gyújtogasson és romboljon, hanem menjen haza, és úgy kezdjen szervezkedni a rendőrségben uralkodó „rendszerszerű rasszizmus” ellen; Keisha Lance Bottoms atlantai polgármester (fekete, nő, a rassz és gender szerinti diszkrimináció  eleven cáfolata) és a fehér, vállaltan leszbikus rendőrfőnök, Erica Shields, aki bocsánatot kért, amiért a helyi rendőrök sokkolóval bántalmaztak egy fekete diáklányt (a rendőröket pedig őrizetbe vették).

Akár létezik rendszerszerű rasszizmus, akár nem, az összhang azt bizonyította volna, hogy a világ legrégebben folyamatosan fennálló demokráciája egyszerre képes az igazságtalanságok helyretételére és önmaga megvédésére.