Ahogy márciustól májusig az epidemiológiához értettek meglepően sokan hazánkban, az utóbbi héten az amerikai belpolitikának támadt sok szakértője. Vélekedéseik nagyon tanulságosak, bár inkább a magyar belpolitika szempontjából. Két véglet van (nem számítva ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogász nézetét, aki a földi élet minden jelensége mögött képes Soros György ártó kezét fölfedezni, most is sikerült). Az egyik jellemző helyzetértékelés szerint a fosztogatást, gyújtogatást, autószétveréseket, tévészékház elleni attakot a fősodorbeli baloldal is támogatja, mert a bal- (vagy amerikai szóhasználattal liberális) oldal már csak ilyen. Az ellenkező végponton arról vannak meggyőződve, hogy a fosztogatás és gyújtogatás érthető válasz arra, hogy Derek Chauvin fehér rendőr az afrikai amerikai George Floyd halálát okozta, és a végső felelős Donald Trump. Mint látható, a két értelmezésben közös, hogy folytonosságot lát a rendőr bűncselekménye miatti tiltakozás és a közrend elleni bűncselekmények között. Miközben nincs.

Az ember valamiért aggódni kezd, hogy ötven év alatt semmi sem változott. Az egyik végletről eszembe jut az internacionalista rigmus, miszerint „Reakciót lámpavasra, Mister Nixont jó magasra!” (bár fakul az emlék, haladó magyarnak a korábbi republikánus elnököket is illett szenvedéllyel gyűlölni). A másikról meg az, hogy mindeközben a hagyományai­kat őrző jobb középosztálybeli családokban biztosak voltak benne: ha a komcsik valakit ennyire utálnak, az csak jó lehet. Mintha a tájékozottságnak, sőt a szitán átlátásnak ez a kétoldali szintje háborítatlanul meg is maradt volna.

A mai Magyarországot lehetetlen jól megérteni a közelmúlt alapos, elfogulatlan ismerete nélkül, és a történeti kutatásnak éppolyan fontos tárgya a hétköznapi emberek élete, hogy mit éltek át az egyes nemzedékek, mint a nagypolitika az összes dátumával együtt. Valuch Tibor  tanított az ELTE-n, Debrecenben, most az Eszterházy Károly Egyetem professzora és a volt MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjához tartozó Politikatudományi Intézet tudományos tanácsadója. Most jelent meg válogatott társadalomtörténeti írásainak kötete, s ebben a Róbert Péterrel együtt írt Generációk a történelemben és a társadalomban című tanulmány, ami azt elemzi, hogyan határozza meg a nemzedéki hovatartozás a társadalmi és politikai nézeteket.

Amikor megjött a hír, hogy három kereszténydemokrata képviselő nyilatkozatot nyújtott be az isztambuli egyezményhez történő csatlakozás ellen, olyasmik jutottak eszembe, hogy „nincs ezekben egy szemernyi jóérzés” meg „szégyentelenek”, valamint reflexből züllött bunkók. Aztán leintettem magam, mert a statisztapolitikusok miatti dühöngés méltóságon aluli dolog. A közép- és kelet-európai tájékozódás viszont segít, ha a magyar közviszonyok megértése a cél.

Tavaly novemberben az Európai Parlament óriási többséggel (500 igen, 91 nem, 50 tartózkodás) megszavazta, hogy az EU csatlakozzon „a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és az ellene való küzdelemről szóló konvencióhoz”, és felszólította a külön-külön már aláíró, de eddig nem ratifikáló EU-tagállamokat, hogy sürgősen iktassák törvénybe az egyezményt. Hét ilyen tagállamot soroltak fel – nem vagyunk tehát egyedül –, ezek: Bulgária, Csehország, az Egyesült Királyság, Lettország, Litvánia, Magyarország és Szlovákia. Az Egyesült Királyság azóta kilépett az unióból, a többi hat kivétel nélkül az egykori keleti blokkból való.

Kilencvennégy évesen meghalt Pulai Miklós, a magyar bankszakma egyik legtekintélyesebb, sokak szeretetétől övezett alakja. 1981-ben vagy talán 82 elején találkoztam először a nevével, ez volt az az idő, amikor Magyarország az államcsőd szélére került. Az ún. „tájékoztatáspolitika” nem kötötte a nyilvánosság orrára, hogy kivételesen súlyos válság van, és hiába vagyunk büszkék magunkra, nálunk is lehet olyasféle összeomlás, mint a lengyeleknél, ami attól lehet még fájdalmasabb, hogy magasabbról zuhannánk, már ha a „magasság” a jobb életszínvonalat jelenti.

Mondom, a Kádár-rendszer történetének erről a fordulópontjáról a köz nem értesült, nemhogy percről percre nem tudósított a népnek szóló sajtó a drámáról, hanem sehogy. A tévéhíradóban óvodákat adtak át, és a kommentátorok aggódtak Lengyelország miatt, nehogy a „szélsőségesek” valami nagy bajt csináljanak, de hál’ istennek mi nem kerülhetünk ilyen helyzetbe. Az akkori magyar kormány operatív bizottságot (nem törzset) hozott létre a fizetésképtelenség elhárítására úgy, hogy a „fizetésképtelenség” szót ki sem lehetett ejteni a köznép előtt. Ennek a bizottságnak volt egyik vezetője Pulai Miklós, akkor mint a Tervhivatal elnökhelyettese. Akire azért lehetett felfigyelni, mert a többi pártállami funckionáriussal ellentétben emberi arca volt, és emberi nyelven beszélt. A valódi szakértők egyike volt.

Ahány ház, annyi téboly.

Míg Magyarországon a miniszterelnök arra használja ürügyként a járványt, hogy felszámolja – már rég nem a magyar demokráciát, hanem a liberális demokrácia díszleteinek maradékát, beleértve mindennemű időközi választást,  mert különben nyilván valami rettenetes dolog történhet; addig Lengyelországban éppen fordítva, a szintén nacionalista és tekintélyelvű Kaczyński pártelnök és köre mindenáron meg akarja tartani a májusra ütemezett közvetlen elnökválasztást.

„Ha lehetséges normálisan vásárolni boltokban, akkor lehetséges elmenni a szavazókörbe is” – mondja a hivatalban lévő és újraválasztásra váró köztársasági elnök, Andrzej Duda. Semmi pánik. Fertőzésveszély nem akadály. (A normális vásárlásról az a személyes tapasztalatom, hogy három hete, Krakkóban péntek reggel még simán be lehetett ülni a pékségbe kávézni és süteményezni, délután már egyszerre csak két vevő lehetett benn.) Kaczyński pártelnök ugyan számol az egészségi kockázatokkal, de ő meg az alkotmányos akadályokkal nem törődik: előbb csak az öregeknek engedte volna meg a levélben szavazást (jóval a törvénymódosítás előírásos novemberi határideje után); aztán, ezen a héten, már mindenkinek lehetővé akarta tenni.

Ez egy hetilap, nem versenghet a napilapokkal, hát még az online médiával, úgyhogy azzal kezdem, ami e cikk megírásának idején friss hír volt: Magyarország római nagykövetsége közzétett a honlapján és a Facebookon egy felhívást, hogy aki tud, a lehető leghamarabb jöjjön haza.

A felhívást megfogalmazó diplomata vagy más szakember elméjében két dolog adódhatott össze: 1. egész Olaszország területén gyakorlatilag vesztegzár van, pénzbüntetéssel, sőt elzárással büntetik, aki megsérti a rendelkezéseket, és ez rossz. 2. Megengedik viszont, hogy a külföldiek kiutazzanak, és ez jó. Magyar állami, pardon, nemzeti konklúzió: ki kell használni a lehetőséget, és azonnal hazatérni Magyarországra, ahol az élet kellemesebb, mert nincs vesztegzár. Az föl sem ködlik, hogy nem azért engedik meg, mert annyira szeretik a külföldieket, köztük a magyarokat, hanem azért, mert a külföldiek távozásával nem romlik az olaszországi járványügyi helyzet, és csökken az amúgy is nehézségekkel küzdő egészségügyi rendszer potenciális terhelése. (Olaszországban a halálozási arány 5 százalék fölött van, ez jóval meghaladja a kelet-ázsiai átlagot.)

A miniszterelnök évértékelő beszédéből a legnagyobb feltűnést ez a másfél mondat keltette: „olyan, hogy liberális, nincs is. A liberális nem más, mint diplomás kommunista.” A szövegrészt Orbán közvetlenül Lánczi Andrásnak, a Corvinus Egyetem rektorának egy 2018. májusi cikkecskéjéből vette át, aki viszont, mint arra az Örülünk, Vincent? blog már akkor rámutatott, a Rumnapló című filmből idézte, lehagyva az eredeti befejező félmondatot: „aki néger fejjel gondolkozik”.

Mármost a Rumnapló (2011) Hunter S. Thompsonnak, a gonzó újságírás atyjának Puerto Rico szigetén, az USA társult államában játszódó regényéből készült, amihez 1960-as élményei szolgáltattak anyagot, és a szöveg egy negatív szereplő, bizonyos Zimburger szájából hangzik el. Lánczi rektor úr tehát téved, amikor azt feltételezi: „Valószínűleg a regényírót nagyban befolyásolta az 1950‑es és 1960-as évek Amerikájának közhangulata és az egyetemi campusain történtek.” A vélekedésnek semmi köze nincs az amerikai diákmozgalmakhoz, sőt Hunter S. Thompson saját véleményéhez sem, és a közhangulathoz is csak annyi, hogy az volt a polgárjogi harcok legfeszültebb, halálos áldozatokat követelő időszaka. Tehát azzal, hogy az író az adott helyen és időben a liberálisokat lekomcsizó és lenégerbérencező szavakat ad egy figura szájába, nem a liberalizmusról mond ítéletet, hanem jellemet ábrázol, az a dolga.

Ám hagyjuk a pontoskodást, bármekkora intellektuális örömöt okoz. A miniszterelnök vasárnap nem arról akart kiselőadást tartani, hogyan viszonyul a 2020-as Magyarország az 1960-as Puerto Ricóhoz, hanem azt akarta mondani, hogy a liberális rossz ember, és a liberális demokrácia rossz rendszer.

Kedd hajnalban ismét megmenekült a haza. Két csoportban hetvenen betörtek Magyarország területére Röszkénél, ezután három figyelmeztető lövés is eldördült, és hatvan migránst a „helyszínre érkező erősítéssel” sikerült megakadályozni a bejutásban. Mint az M1 Híradó fogalmaz, „körülbelül négy embert” (mennyi az?) azonnal elfogtak, hármat kicsit később. A többi „néhányakat”, ez körülbelül három lehet, délután még mindig kerestek a rendőrök. Reméljük, az éber hatóságoknak köszönhetően mihamarább eloszlik ez a maradék viharfelleg is hazánk dúlt egéről. A készenlétet mutatja, hogy Röszkénél jól belenéznek még az alsó középkategóriás kocsik csomagtartójába is (a rendszám a híradóban gondosan nincs kiblőrözve.)

Minthogy a hír feltűnően egybevágott a migránsozó kormánypropaganda fő csapásirányával, természetesen azonnal megjelent az elmélet, hogy az egész színjáték volt, ám erre egyrészt nincs elégséges bizonyíték, másrészt nem kizárható, hogy a rohamot valóban az illegális bevándorlók pártján állók szervezték; hogy mennyire jó szándékkal, azt nem lehet tudni. (A kormánypropaganda katonái persze rávágnák, hogy „Soros”, és prezentálnának is rá valami részleges, háromszorosan áttételes bizonyítékot, de nem: Kakuk Györggyel, aki köztudomásúlag elég közelről figyelte az eseményeket, a halála előtt leveleztünk erről, s ő mondta, hogy 2016-ban az emlékezetes idomeni kitörésnél, amikor menekültek ezrei gázoltak át a görög–macedón határfolyón, de a horgosi menetnél is ott voltak a német ajkú, technikailag jó felszerelt aktivisták, akik tanácsokat, másképp fogalmazva: instrukciókat adtak a törvénybe ütköző cselekvéshez. Utólag megnéztem: nincs jele, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványhoz voltak bekötve.)

Kovács kormányszóvivő a Twitteren lelkesen újságolta a kormányhírt, hogy „Magyarország megelőzte Lengyelországot az egy főre jutó GDP‑ben, ha az EU átlagához viszonyított százalékot nézzük, elérve az EU‑átlag 71 százalékát”. (A beírás angol nyelvű; a fordítás az enyém.) A rövid szöveg a felszínen két információt tartalmaz: hazánk megelőzte Lengyelországot az egy főre jutó GDP tekintetében, és ez az összeg most már az uniós átlag 71 százaléka.

Ha egy kicsit elemezni kezdjük, rögtön felötlik a kérdés, miért kell hangsúlyozni, hogy az EU‑átlag a viszonyítási alap. Megelőztük, hurrá, akármennyi az átlag. Fölösleges a mondat egyharmada. Továbblépve az is eszünkbe jut, hogy előtte viszont éveken át Lengyelország előzött meg minket, csak azzal Kovács szóvivő nem büszkélkedett. Kimaradt tehát a megfogalmazásból, hogy e mutatót nézve újra megelőzzük a sokkal mélyebbről induló Lengyelországot. Hogy mennyivel? Négy teljes ezrelékkel. Magyarországon a GDP/fő az uniós átlag 70,7 százaléka (ezt már lehet felfelé kerekíteni), Lengyelországban 70,3 százalék.

Csárdi Antal, az LMP képviselője azonnali kérdést intézett a miniszterelnökhöz, kifogásolván a színházak elleni hadjáratban alkalmazott „zaklatószínház” kifejezést. Úgy érvelt, hogy „ezzel a csúnya általánosítással” Kocsis Máté fideszes frakcióvezető „a teljes színházi életet megsértette”, és megkérdezte, hogy erről mi a tisztelt miniszterelnök úr véleménye. Válaszában Orbán Viktor méltatlankodott, hogy miért őt kéri a képviselő, hogy „kommentáljam a frakcióvezetőm szavait”, holott Kocsis Máté „itt ül, és ön bármikor megkérdezhet tőle bármit” (srégen mögötte Kocsis Máté kacag). És ő, Orbán, különben is csak a legnagyobb elismerés hangján tud beszélni a magyar színészekről. Nem mintha erről szólt volna a kérdés.

A képviselő kevesellte a választ. Érvelése szerint, ha ez elfogadható, holott olyanokat is sért, akik tiszták, például Bodrogi Gyulát, akkor ugyanígy lehetne mondani, hogy „nőverő KDNP, kokainozó KDNP–Fidesz, kurvázó kormánypártok”. Ezen a ponton közbeszólt a nemzeti illem őre, Lezsák Sándor országgyűlési alelnök, és felszólította Csárdit, hogy ezt a kifejezést vonja vissza. A képviselő készségesen javított: „prostitúciót igénybe vevő kormánypártok”. Orbán Viktor a maga részéről azzal zárta a vitát, hogy ha már szóba került Bodrogi Gyula, neki Süsü jutott az eszébe. És annyi. Lezsák nem tiltakozott, a kurvázást nem szabad kurvázásnak nevezni, ellenben képviselőt a miniszterelnöknek szabad süsüzni. Ki tudná jobban, meddig tart a szabadság, mint Orbán?

A bársonyos forradalom harmincadik évfordulóján, pontosabban egy nappal előtte, november 16-án az eltelt haminc év legnagyobb kormányellenes tüntetését tartották Prágában. A tavasz óta rendszeres megmozdulásokon nemcsak azért követelik Andrej Babiš miniszterelnök távozását, mert – az OLAF és a rendőrség szerint csalással – magánemberként a saját vállalkozása javára térített el uniós pénzeket, és hogy ezt jogilag elkenje, még az igazságügy-minisztert is lecserélte. Szemtanúk szerint a transzparensek fele arról szólt, hogy nem kell nekik estébák.

Legalábbis a miniszterelnöki poszton. A köznyelvben elterjedt szót az StB rövidítésből képezték, a Státní Bezpečnost, azaz Állambiztonság kezdőbetűiből. Babišt Pozsonyban szervezték be, a kémelhárítás megbízottja volt 1980-tól; ez a magyar III/II-nek felel meg. Csehországban és Szlovákiában nincs olyan különbségtétel, mint nálunk, hogy törvényesen csak a belső elhárítás (III/III) tisztjei és besúgói számítanak rossz embernek; ott tudják, hogy a kommunista titkosrendőrség egyes osztályai ugyanahhoz a kártékony szervezethez tartoztak, és ugyanúgy a diktatúra fenntartásáért dolgoztak. További különbség, hogy a nevek hozzáférhetők, főként Bukovszky László érdeméből, aki előbb a szlovák Nemzeti Emlékezet Intézetének levéltárát vezette, majd a cseh Állambiztonsági Levéltár igazgatója lett.

Ben Cardin demokrata szenátor kedden a washingtoni Brookings Intézet fórumán fölidézte júliusi magyarországi látogatását. „Úgy éreztem magam, mintha Kínában volnék; ezt azért mondom, mert Kínában minden tisztviselő, akivel találkoztam, ugyanazt a választ adta minden kérdésemre. Ezek olyan beszédtémák [talking points: a kifejezés vitatémát, előkészített érvet is jelent – SZ. J.] voltak, amiket a kormányuk adott a szájukba, megkövetelve, hogy ezekkel válaszoljanak bármire, amit mondunk. És ezt tapasztaltam Budapesten is. Minden egyes kormánytisztviselő a tényeket meghazudtoló információt adott nekünk. (...) Magyarország, a NATO-szövetségesünk, többé nem demokrácia.”  Utána elmesélte, hogy a kongresszusi küldöttséggel elment az Aurórába, ahol megjósolták, az amerikaiakkal való találkozásnak biztosan lesz valamilyen visszahatása (az eddigi zaklatások után). És lám, két hete bűnözők megtámadták az Aurórát, a kormány pedig nem tett semmit.

A hetvenhat éves Cardin világra nyitott politikus, viszonylag nehéz átverni, és tudja hová illeszteni a külföldön látott dolgokat. Hogy a magyar viszonyokat alaposan ismeri, legalább azóta tudjuk, hogy 2013-ban igen kritikusan szólt a NER-ről az ottani Helsinki Bizottság által szervezett kongresszusi meghallgatáson, nem zavartatván magát Szájer József és Gulyás Gergely már akkor is előregyártott talking pointjaitól (Aur szisztem íz gud, ÉS, 2013/12., márc. 22.). De ha nem tiszteletlenség ezt mondani, még ő is fejlődött az Obama-korszakhoz képest. A tételesen sorra vett alapjogok megsértésének rosszallása helyett – amit Kim Lane Scheppele némi gúnnyal kipipálós módszernek nevezett, mert ugyan alkalmas egy rezsim elítélésére, de nem derül ki belőle az egésznek mint rendszernek a romlottsága – itt már a kormányzás minőségéről, az állam karakteréről beszél, és kimondja az ítéletet: ez olyan, mint Kína. Ami tudvalevőleg nem demokrácia.

A Török Nyelvű Országok Együttműködési Tanácsa, amit nálunk röviden Türk Tanácsnak hívnak, ülést tartott Bakuban. Bár Magyarország nem török nyelvű, megfigyelőként ott volt a magyar delegáció is. Orbán Viktor, talán, hogy indokolja jelenlétét, elmondta, hogy „sok magyarban van kipcsak vér”, a kipcsak vérű magyaroknak van önkormányzatuk, majd – mintegy zavarában megigazgatva inggallérját – közölte, hogy „Nazarbajev úr elnöke a mindenkori magyar kipcsak törzseknek is, és minden évben küldünk neki üzenetet, amikor a kipcsakok éves gyűlése van Magyarországon”.

A bakui videót idehaza önfeledt kacaj fogadta, pedig tulajdonképpen, logikailag minden szava igaz. A kunok egy Kárpát-medencébe – illetve a mai Románia és Moldova területére – vetődött török, ezen belül nyugati kipcsak csoport voltak, sok magyarban van tehát kipcsak vér, és bizonyos értelemben önkormányzatuk is van, ideszámítva a Bács-Kiskun és a Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlést. Magyarországon ugyan néhány száz éve nincsenek kipcsak törzsek, de ha bármikor lennének, Nurszultan Nazarbajev nyugodtan lehetne a mindenkori elnökük. (Apróság, hogy Kazahsztánnak már nem elnöke, idén márciusban hivatalosan lemondott. A bakui tanácskozáson mint „alapító elnök” vett részt, de ez önmagában nem volna akadálya a Duna–Tisza közi és Közép-Tisza-vidéki törzsfőségnek.) Továbbá valószínű, hogy a magyar kormányzat minden évben küld neki üzenetet, már csak udvariasságból is; lehetséges, hogy nagyjából akkor, amikor a Kunszövetség nevű civil tömörülés – van ilyen – éves gyűlését tartja. Orbán Viktor mindig igazat mond.

Az Európai Parlament jogi ügyekkel foglalkozó bizottsága (JURI) hétfőn – összeférhetetlenségre hivatkozva – megerősítette álláspontját, hogy a magyar prof. dr. Trócsányi László és a román Rovana Plumb nem alkalmas az uniós biztosi posztra. Az igazság az, hogy a döntést már múlt csütörtökön meghozták mindkettejükről. Most csak arról a szövegről szavaztak, amit David Sassoli EP-elnök felkérésére írtak – pontosították, mik a fenntartásaik, és javaslatokat tettek Ursula von der Leyen bizottsági elnöknek a megoldásra. Az a remény, hogy a bizottság többségi véleménye négy nap alatt megváltozhat, csak utolsó szalmaszál volt, bár meg kell adni, a hazai kormánypárt nagyon kapaszkodott bele.

Miután a szalmaszál elúszott, Orbán Viktor teljesítette von der Leyen kérését, hogy jelöljön mást, és Várhelyi Olivér karrierdiplomatát nevezte meg mint új biztosjelöltet. Ezt azzal a meghökkentő magyarázattal kísérte: „nem megy bele”, hogy az EP válogasson a magyar nép által megválasztott emberek közül, márpedig Trócsányi volt a listavezető (tehát a magyar nép őt választotta meg biztosnak). Attól az apróságtól eltekintve, hogy mégiscsak belement, Trócsányi nem „magyar”, hanem európai biztos lett volna, akit nem a magyar nép, hanem a magyar (és még huszonhét) nép által megválasztott Európai Parlament választ meg. Továbbá a magyar nép, sőt a Fidesz-szavazók zömének, becslésem szerint, fogalma sem volt, hogy a listavezetés a) biztosjelöltséget jelent, b) valamint azt, hogy az EP köteles megválasztani az illetőt biztosnak, és ezt az Európai Parlament sem így tudta, mert egyáltalán nincs is így.

Szerda óta olvasható a világhálón a felmérés az MTA-dolgozók kivándorlási és pályaelhagyási szándékairól (surveyofscientists-hungary.eu). Kiderült, hogy csaknem megkétszereződött azoknak az aránya, akikben felvetődött, hogy munkahelyet változtatnak, illetve külföldön akarnak munkát vállalni; és hasonlóan megnőtt azoknak az aránya, akik már tettek is komoly lépést ebben az ügyben. A kutatást Tóth István János, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa vezette. Mi történik és mi fog történni a fejlett világban ritka kormányzati beavatkozás nyomán az akadémiai kutatóhálózattal és egyáltalán a magyar tudományossággal?

A visegrádi négyek közül kettő ellen is 7. cikk szerinti eljárás folyik, Prágában a bársonyos forradalom óta legnagyobb tüntetéssorozaton követelték a miniszterelnök és az igazságügy-miniszter távozását. Szlovákiában mintha szélcsend volna a 2018-as belpolitikai válság, illetve Zuzana Čaputová elnökké választása óta; úgy fest, működnek a jogállami fékek és ellensúlyok. Vagy ez csak a látszat? A joguralom szlovákiai helyzetének alakulásáról beszélgetünk Mészáros Lajos hatvannégy éves dunaszerdahelyi jogásszal, aki az ottani Alkotmánybíróság legtovább hivatalban lévő tagjainak egyike volt. Mandátuma hét, majd tizenkét év után idén tavasszal járt le. Jelenleg az Országos Bírói Tanács tagja, azonkívül nyugdíjasként – mint közjegyzőhelyettes – lányának munkáját segíti Komáromban, és ezt a szakmai feladatot is szépnek találja.

Káosz és idegbaj.

Múlt szerdán Boris Johnson brit miniszterelnök szokatlanul hosszú, öthetes parlamenti szünetet jelentett be, s ezzel gyakorlatilag megakadályozta volna a megállapodás nélküli Brexit parlamenti megtámadását. Most kedden az Alsóház azt szavazta meg, hogy ő határozza meg az ügymenetet, vagyis azzal, hogy lehetővé teszi egy ilyen törvény megszavazását, megakadályozza a megállapodás nélküli Brexit parlamenti megtámadásának miniszterelnöki meghiúsítását.

Ugyanaznap, még a szavazás előtt egy konzervatív képviselő a szó szoros értelmében átsétált a liberális demokratákhoz. Ezzel matematikailag is megszűnt a kormánytöbbség, ráadásul a rebellis törvényt huszonegy tory is megszavazta, erre válaszul Johnson kizáratta őket a frakcióból. Ez azt is jelenti, hogy nem indulhatnak toryként a következő választáson, amit ugyancsak Johnson szeretne megtartani, mielőtt még érződne a megállapodás nélküli Brexit hatása. Egészen pontosan október 15-én, egy nappal az öthetes szünet tervezett lejárta után. Mely választáson Jeremy Corbyn, a baloldali ellenzék vezére „örömmel” indulna harcba („will be delighted”), de csak akkor járulna hozzá az előrehozott választáshoz (a kiíráshoz kétharmad kell), ha a megállapodás nélküli Brexitet megakadályozzák.

A történet kegyetlen, de önmagában abszurd volna. Egy budapesti pláza bejáratánál két kopasz elsodorta egy járókelő terhes feleségét. Miután a férfi utánuk szólt, hogy figyeljenek jobban, az idegenek visszamentek, arab bevándorlóknak nevezték a házaspárt, és mondták, hogy húzzanak el, mert csak szaporodni tudnak, majd lefejelték a férfit, hogy eleredt a vére. Az áldozat azonban nem arab migráns volt, hanem Rézműves Benjamin Dániel, a Mérce szerzője, ottani bemutatkozása szerint „szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója”.

Hogyan lett a cigányból migráns? De nemcsak a konkrét esetben, hanem általában: hogyan lett a Romából az Arab (pontosabban: muszlim migráns), a hétköznapi gyűlölet és gyűlöletbeszéd célpontja?

Mielőtt valaki túlságosan szépnek látná a képet visszamenőleg, és kedve volna a Fidesz meg a kormány romapárti deklarációit idézni, hadd emlékeztessem a „megélhetési gyermekszülés” elméletére vagy Molnár Oszkár nevére és a gumikalapács szóra. Az tény, és hiba volna tagadni, hogy a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor sohasem sértette meg a rasszizmus második világháború óta érvényes univerzális tabuját, és szigorúan megleckéztet másokat, akik megsértenék. „Zéró tolerancia”, „soha többé”, s így is gondolja. De az is tény, és hiba volna nem észrevenni, hogy ameddig politikai haszna van, eltűri, sőt visszaigazolja a magyar társadalomban igenis eleven népi, mondhatni, naiv (nem ideologikus, szervezett, nem náci típusú) rasszizmust.