Nagy Márta Júlia: Az elígért lány. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 114 oldal, 1999 Ft

Hogy ismerős fordulattal éljek: kezdetben volt a kert. Csakhogy Nagy Márta Júlia kötetében az ember környezetét, mindennapjait körülölelő természetet nemcsak idilli, nosztalgikus harmóniaként, valami ősi, bűn nélküli állapot múltjaként szemlélhetjük, hanem a teljesség lehetőségét felmutató jelen mindig magában hordozza az elveszettséget, a pusztulást, a szépben mindig ott bujkál a rút is. A szerző mint városi flâneuse a kertváros eklektikus látványaira, a vernakuláris építészet hol giccses, hol elfuserált, igénytelen, hol mégis megejtő és rendkívül emberi, esendő alkotásaira hangolódva építi verseinek világát, költői képeit. Organikusan és látszólag a külső elvárásoktól, költői trendektől mentesen, csak ahogy bejárt életterétől „tanulja”. S mindez szervesen „nő ki”, hajt virágot a hét évvel korábbi Ophélia a kádban című kötet utolsó, Zugló kialszik című ciklusából.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Karl Ove Knausgård: Harcok (Harcom 6.)
Roy Jacobsen: Fehér tenger (Ingrid Barrøy 2.)
Anders Roslund: Szép álmokat (A névtelen lányok 2.)
Mattias Edvardsson: Jó szomszédok

Vonnák Diána: Látlak. Novellák. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 220 oldal, 2999 Ft

A választott helyszínek és témák sokféleségéből fakadóan bőven lehetne, de mégsincs ezekben a novellákban valamiféle politikaiügy-képviselet. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne válhatnánk politikailag (is) érzékenyebbekké a könyv olvasása során. Jobban mondva, olvasása után. Merthogy mindennek a civil társadalmi hozamnak az előfeltétele: olvasói érzékenységünk gyakorlása. Hogy tudniillik ne hiányoljuk vagy gondoljuk túl mindazt, amit Vonnák elbeszélői nem vagy csak mértékkel hoznak a tudomásunkra. De még olyan alkalmi eljárások is beleférnek ebbe a szikár prózába, amelyek sűrűbb előfordulással könnyen veszélyeztethetnék annak alapkarakterét. Ilyen például a Mozdulatlan víztükör című darab szándékolt párhuzama a változó korba lépő ember és a terhétől fokozatokban szabaduló vemhes állat között: „nők a vérszagban, kettőnek most kezdődik minden, egy birkózik, kettő elfáradt.” Vagy az Apály párdarabjának, a Dagály című novellának már-már bőbeszédűségig – a kötet nyelvi-szemléleti állandójához mérten afféle dagályosságig – menő vallomástrillája: „Az ottfelejtettség és az esetlegesség ösvényei után a tenger szégyentelen végtelensége, a hullámok tajtékos ki- és belélegzései mindig ujjongással töltenek el.”

Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Drámák. Fordította Csűrös Réka és Patkó Éva. UArtPress – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Marosvásárhely, 2020, 212 oldal, 2625 Ft

Több sejtésünk megfogalmazódik olvasás közben arról, kik a „hétköznapi emberek”, akikről a könyv a címét kapta. A kötetzáró darabban a korrupció ellen fellépő egyik szereplő ezt mondja: „hétköznapi emberek, akik hallották a történetemet, … eljöttek, hogy támogassanak”. Tehát nem a darabok nevesített szereplőiről van elsősorban szó! A könyvnek ez az egyik bravúrja. A szerző az olvasóknak is helyet kínál(t) benne, mindvégig: vagyis mi, a társadalom csendben lapító tagjai, akik a visszásságok ellen felléphetnénk, mi vagyunk a könyv valódi főszereplői.

AU Műhely: Tervezési és építési folyamatok. VI PER Gallery, Prága, 2021, 220 oldal, 8990 Ft

A kiadó, a prágai VI PER, mely egyben építészeti galéria is, az elmúlt évben három alkalommal is kollaborált magyar vonatkozású projektekkel. 2021 januárjában jelent meg náluk Schmied Andi Private Views című könyve, mely a manhattani luxus világ felhőkarcolóinak kietlen élettereit mutatta be. A kötet akkora siker lett, hogy január óta most várható a negyedik ezerdarabos kiadása. A VI PER második magyar vonatkozású projektje az AU Workshop könyve és a kötet megjelenését megelőző Planning and Building methods című kiállítása tavaly júliusban. A harmadik pedig, a 2007-es Velencei Biennálé fődíjas magyar pavilonjában kiállító Andreas Fogarasi Up and Down című kiállítása, melyet november végéig lehetett látni a prágai kiállítótérben.

Az ÉS könyve januárban – Identitás, nyelv, trauma – Tanulmányok Kertész Imréről. Szerkesztette György Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 288 oldal, 3999 Ft

„Amikor kötetünk összeállításának gondolata megfogalmazódott, a kiindulópont egy új értelmezési tartomány megteremtésének reménye volt” – írja György Péter az Előszóban (mely előtt Takács Zsuzsa Rab-arc – egy kaddis emlékére című verse szerepel), úgyhogy az olvasás során ezt a deklarált szándékot tartottam szem előtt. Azt vizsgáltam, hogy a hét tanulmány közül melyek lehetnek azok, amelyek – szerény véleményem szerint – megfelelnek az említett szerkesztői elvárásnak, s úgy látom, ebből a szempontból csak két szöveg emelkedik ki magasan a mezőnyből: Radics Viktóriáé és György Péteré. De a maga nemében a többi is gondolatébresztő szöveg – arra tehát semmiképpen sem biztatnám az olvasókat, hogy az én felelőtlen felbujtásomra csak Radics és György munkáját olvassák el.

(Uri Asaf: Midrás és kép, 2B Galéria, megtekinthető február 4-ig.)

A festményein jól nyomon követhető, mit értek teremtésen. Korábbi képeitől eltérően a mostaniakon feltűnően sok réteg rakódik egymásra. Látni, hogy a vászonra egyszer rákerült egy festmény; azután látni, ahogyan ezt Uri Asaf átfestette egy újabb réteggel; erre a második rétegre azután rákerült egy további, s a végén olyan összetett lett a látvány, hogy eldönthetetlen, egyáltalán hány réteg rakódott egymásra. Mindeközben pedig a festményeknek lett egy mélységük: ha sokáig nézem őket, mintha egyre mélyebbre pillanthatnék be valahová.

(Rácmolnár Sándor és Wechter Ákos kiállítása a Bartók32 Galéria és Kultúrtérben február 11-ig látható.)

Rácmolnár Sándor és Wechter Ákos olyasmire vállalkozik, ami a képzőművészet történetében nem túl gyakori tematika: a hívságos világ bajairól és azok okairól szórakoztató képi csevejt folytat. Bosch és Brue­ghel talán, vagy Daumier és Georg Grosz lehetnek az ősszülők. De a példák nem igazán helytállóak. Az ő társadalomról képben kifejezett vallomásuk a karikatúra és szatíra eszközeivel él. Realisták a maguk módján, az ábrázolásban is és a tematikában is. Rácmolnár és Wechter fabulákban beszél (rajzol, fest).

(Saint-Saëns összes szimfóniája. Or­chestre National de France, vezényel Cristian Măcelaru, közreműködik Olivier Latry – orgona. Warner Classics)

A lemez tehát az alkotói „ismerd meg önmagad”, a személyiség keresésének és megtalálásának élménye, melynek révén, aki nem tudta, most ráébredhet, milyen nagyszerű zeneszerző Camille Saint-Saëns. A Francia Rádió kebelében működő Orchestre National de France színesen, karaktergazdagon, virtuózan játszik, fölényesen ismerve és közvetítve a művek stílusát és nagyságrendjét, a Magyarországon egyelőre ismeretlen, negyvenegy éves Cristian Măcelaru szuggesztív, határozottan irányító, erőteljes produkciókat létrehozó karmesterként mutatkozik be – nem igényel merészséget megjósolni, hogy később is fogunk hallani róla.

(Asghar Farhadi: A hős)

A főszereplő Rahim körüli hírverés természetesen nem a hősiességről szól, hanem az örök és olthatatlan vágyakozásról hősök után, akikkel az álomgyárak és a tévécsatornák elárasztják vásznainkat és képernyőinket. Asghar Farhadi iráni forgatókönyvíró-rendező filmjében ironikus fényben láttatja az internet által formált nyilvánosság hősteremtésre irányuló kényszerét, amely pillanat alatt hősként emel fel és gazemberként ítél el gyanútlan embereket.

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2022, nyitókoncert – Zeneakadémia, Solti Terem, január 8.)

Az Átlátszó egyfajta gyúanyag, mert ha folyamatos gondolkodás és a megnyilvánulási felület pásztázása zajlik, akkor a haladás garantált. Az Átlátszót övező vibráló alkotni vágyás, ami az újzenei értelmezés szerint az előadókra is kiterjed, rendkívül megkapó: talán nem is csak az elhangzó zenéket szeretjük meg, hanem azt a közeget, amely a művek megszületését indukálta.

(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, r.: David Doiasvili, Vígszínház, jan. 12.)

A hatáskeltés nyilvánvaló alkotói szándéka és annak rutinos kikényszerítése ellenére többször lankad az érdeklődésem. Nem érződik egyértelműnek, hogy tényleg van-e annyi tartalom a felpuffasztott vizualitás mögött, de ha ez a sokszor inkább hatásvadász, mint hatásos látvány arra indít, hogy keresni kezdjük a mögöttest, ott valószínűleg már működik valami.

(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)

Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.

(Aréna – Az Inforádió beszélgetőműsora, hétköznaponként 18:00–19:00)

Presser visszatérő vendégként beszélt nagy kedvvel A padlás „lelkéről”, abból az alkalomból, hogy ezredik előadása volt a Vígben, szó esett a tervezett New York-i bemutatóról, a járványnak a színházra és a koncertekre gyakorolt negatív hatásairól, a Szent István körút 14. előadásáról, s arról, hogy szerelme a Vígszínház. Mesélt az Oláh Ibolyának írt dalokról, a megzenésített versekről is, Kántor Péter, Parti Nagy Lajos neve is előkerült. Elképzeltem, hogy egyszer Parti Nagy Lajossal lenne beszélgetés az Arénában. Na akkor mondhatnánk, hogy „a tárgyilagosság szerethető”.

(Sztárok, legendák)

Felejthetetlen szorozva kettővel, az tuti 2Felejthetetlen. Most nem írom le, hogy ki az a legenda, aki visszatér, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni: ő maga sem hiheti el, hogy legenda, de az sem, aki ezt a promócikket megfogalmazta. Legenda valószínűleg mindenkiből lehet, de az élet keserves, és nem sokakból válik az. Már legalábbis a legutóbbi időkhöz képest, mert konkrét időponthoz, a tömegkommunikáció valamilyen eseményéhez nem köthetően, de tény, hogy újabban egyre több a sztár és egyre több a legenda.