Bernhard Schlink: Olga. Fordította Szijj Ferenc. 21. Század Kiadó, Budapest, 2018, 286 oldal, 3690 Ft

Az Olga nem a főleg a nyugatnémet irodalomban nagy hagyományokra visszatekintő „múltfeldolgozás” része, illetve modern módon, úgy mondanám, másod-, harmadgenerációsan az – a főhősben nagyfokú, ártatlan, nem manipulatív és egyértelműen balos érdeklődés van a napi politika, a német élet a korban többnyire éppen szörnyűségeket produkáló eseményei iránt. De a regény igazi érdeme, hogy visszafogott írói eszközei, kihagyásos szerkesztésmódja ellenére (vagy éppen ezeknek az eljárásoknak a révén) rendkívül áthatóan és magától értetődően közvetíti az emberi élet nagy érzéseit, szerelmet, várakozást, reménytelenséget, hiábavaló türelmet, magányt, elhagyatottságot, csupa olyasmit, ami 2018-ban, a regény német és magyar megjelenésének évében irodalmi értelemben inkább korszerűtlennek és elfelejtettnek hat.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Régi és új világ határán
Standeisky Éva: Demokrácia negyvenötben
Romsics Ignác: A Horthy-korszak
Márai Sándor: A teljes napló 1982–1989

Bakró-Nagy Marianne (szerk.): Okok és okozat. A magyar nyelv eredetéről, történeti, szociálpszichológiai és filozófiai megközelítésben. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018, 174 oldal, 2550 Ft

Bartók Béla a nacionalizmus és a népdalkutatás kapcsolatáról értekezve 70 éve még éppen hogy a nyelvre és a nyelvészekre nézve volt optimista. Úgy vélte, hogy „a nyelvtudósok sokkal okosabb  emberek”, nem vesznek össze azon, hogy  honnan is származnak egy nyelv kifejezései, a „nagy nyilvánosság” pedig   közömbösebb lenne a nyelvtudományi problémák  iránt. Bartók optimista és naiv volt. Szavai azonban máig fontosak.  Ő még nyelvtudósokról beszélt. Mára azonban kiderült, hogy az egykori ugor-török háborúból az egyik fél, kiegészülve sumerológus és biblikus segédcsapatokkal, mára kilépett a tudomány világából. A küzdelem ma már nem tudományos iskolák között, hanem a tudomány és az  áltudomány között zajlik.   

Szendi Nóra: Természetes lustaság. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 352 oldal, 2800

A főszereplőnek mint a XXI. századi Magyarország prototipizált Y generációs mizantrópjának nagy mélységektől nagy magasságokig jutó fejlődéstörténete akkor kezdődik, amikor a totális depresszió okozta homeosztázisából, avagy kényszerekkel súlyosbított természetes lustaságából – ahogy az egyik fejezet címe is szól – kibillen egy lánynak, Risch Blankának köszönhetően, aki alkatát tekintve egyébként a főszereplő kedvenc pornószínésznőjére hasonlít. Nem véletlen, hogy Blanka Tatjána-levélszerű üzenetéből értesülünk először a főszereplő nevéről is a regény közepe táján. Kapcsolatuk biztos kötőerejét elsősorban az jelenti, hogy mindketten fanatikus Való Világ-nézők, és erre épít a regény párhuzamosságot a villa és a főszereplő élete között, a sorsfordító eseményeknél (például a kórházba kerülése, az országgyűlési választás, a kapcsolati krízis), egymásba játszva a kettőt.

Reichert Gábor: Megfelelési kény­szer. Politikum és esztétikum össze­füg­gései Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetében. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Bu­da­pest, 2018, 294 oldal, 2490 Ft

Reichert rekonstruálja a hatalmi-politikai-irodalmi közeget is, amiben a Felelet-vita lezajlott, szakaszolva, a tágan értett, különféle reflexiókat hozzákapcsolva, kontextualizálva. Nem kevésbé érdekesek persze a következmények sem, a Bálint elindul című forgatókönyv és a Simon Menyhért születése című kisregény, majd az áttekintés a szocialista szatíráról A talpsimogatóval és társaival, többek között Déry és Örkény torzóban maradt négykezes regényével (utóbbi kiadástörténeténél egészen borzongatóak a levelek, amiket Örkény Aczél Györgynek, illetve Kardos György Aczélnak írt, ezek a viszonyok és engedélyek és sunyítások).

Az ÉS könyve januárban – Radnóti Sándor: A süketnéma isten és más bírálatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 421 oldal, 4999 Ft

Az én olvasatomban az erős kezdés jelen esetben a „nagyágyúk” bevetését jelenti, az olyan kikerülhetetlen és jelentős életművel rendelkező alkotók szerepeltetését, akiket Radnóti bizonyára a kortárs magyar irodalom sarokköveiként helyez le. Esterházy utolsó regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatról írtak jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy a bírálat címe az egész kötet élére kívánkozott, hanem jelezheti annak a komplexitásnak, a kérdésfeltevések fajsúlyának és az ezekre adott poétikai megoldásoknak körét, ami kiemelkedő műalkotásokkal szemben támasztható, de legalábbis a szépirodalom létének, működésének értelmet ad. Továbbá, hogy az életművek színvonalbeli egyenetlensége ellenére is a nagyívű pályák reprezentálhatják, hogy az újítás, a szerzői tétek változtatása és emelése az irodalom hajtóereje. Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter és érdekes módon – talán nemzedéki alapon – Kornis Mihály került egy társaságba mint a huszadik század „egészének” nagy látnokai, akik mindezt az ismeretet, tudást egyéni fiktív világgá és (próza)nyelvvé tudták formálni.

 („Ein Tag am Meer. Slevogt, Liebermann & Cassirer” Landesmuseum Mainz. Megtekinthető február 10-ig.)

(Tarr Hajnalka Tárgykapcsolat című kiállítása február 1-ig látható az acb Galériában.)

(A Lépték című kiállítás az Új Budapest Galériában február 17-ig látható.)

(Bánom is én, ha elítél az utókor. Román film. Rendező-forgatókönyvíró: Radu Jude.)

A mű tárgya nem egyszerűen az, hogyan kezeljük a múltunkat, hanem a jelen, amelyből ez a múlt látszódik, zavarosan – időnként szándékosan összezavarva – és töredékesen.

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)

Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.

(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)

A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.

(Verdi: Simon Boccanegra – Müpa, január 10.) 

Vajon mi ennek az értelme? És ha van, akkor miért épp a Müpában nincs? Miért jött ide az Operaház társulata, ha van nekik Erkel Színházuk is, bénáskodni ott is lehet. Mi értelme van kijönni a kuckóból, jól lebőgni, és aztán visszamenni?

(Elfogták az öt éve barlangban bujkáló kecskét, Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Bóna Samu filmje, Index.hu)

A kisfilm mosolygós, végigvigyorogja a néző, mert Czinkóckyt, ahogy látom, a saját családja segíti, gyerekek markolják nagy bátran a rémült patákat, közel sem veszélytelen művelet ez, és a nap végére az állatvédőknek jobb lesz, mert a bakkecske csinos kecskelányok közé kerül, és szabadon élhet tovább, és ők tényleg csináltak valamit, nem Facebook-környezetvédők vagy fotelforradalmárok, ennek végre igazán van értelme, és bár a film a szokásos, egészséges iróniával számol be a „nagy fogásról”, azért gúnyba sehol sem csap át, és amikor a rémült állatot látjuk közelről, amelyik már az ételt sem meri elfogadni, igazán nem kétfedelű a narráció. És mégis, valamiért nekem az emigráció jutott az egészről az eszembe.

(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)

Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.