Horváth R. Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna (szerk.): Extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 152 oldal, 3200 Ft

Losoncz Márk az előszóban fölvázolja, mit vállalt a kötet: az integratívabb valóságképre törekvést, az alá-fölérendeléseket megszüntető lapos ontológia gyakorlatát, ember és világ korrelacionista viszonya helyett az esetlegesség belátását és kibírását, valamint OOO-t (objektumorietált ontológiát). Vagyis nem kerekíteni le a világ komplexitását, még ha „a komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek [is], erejük sérülékenységből, kontrollálhatatlan gazdagságukból fakad”. Az enciklopédia mint választott forma lehetővé teszi a teremtő kapcsolódásokat, kiszabadítva az olvasót/nézőt mind a szaggatott monotonitás, mind az akciósított dualitás bágyasztóan önelégült konstrukcióiból.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Jack Kerouac: A Dharma csavargói
Garth Risk Hallberg: Ég a város
Arthur Koestler: Sötétség délben
Dékány Dávid: Dolgok C‑hez

Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér. Helikon Kiadó, Budapest, 2019, 408 oldal, 3299 Ft

Az egyik kedvencem a mogorva és kiismerhetetlen Makovszky Emil, a másik kedvencem az ő egyik kényszerű lakótársa, a munkásmozgalom erős embere, Vágner elvtárs, aki olyan, mint egy szilárd és megingathatatlan kommunista bástya. A harmadik érdekes alak pedig báró Hetényi Miklós, akivel Gádort egy időre összezárják.  Remek figurák.

Krausz Tamás–Szigeti Péter (szerk.): Lukács György és Mé­szá­ros István. Filozófiai útkeresés – levelezésük tükrében. Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2019, 121 oldal, 990 Ft

A levelekben nyoma sincs semmiféle nyílt vagy rejtett kritikának. A tőkén túl című 1995-ben megjelent művének második kötetében azonban – csaknem negyed századdal Lukács halála után – Mészáros már élesen elhatárolódik a mestertől: „A probléma azzal volt, hogy Lukács bensőségesen elsajátította a posztrevolúciós fejlődés alapvető kényszerűségeit, nem pedig azzal, hogy holmi opportunizmussal személyesen alkalmazkodott volna a párt irányvonalához.” A különbségtevés finom, de a lényeg mégis csak ez: miközben Lukács az igazi marxista filozófia lehetőségeit kereste, belesüllyedt az 56-os forradalom utáni szituáció kényszereibe és megalkuvásaiba. Ez volt az otthonmaradás ára, mondhatná Mészáros, és Lukács most tényleg mérges lehetne.

Karinthy Gábor összegyűjtött versei. Összegyűjtötte, szerkesztette, a jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta Kőrizs Imre, Helikon Kiadó, Budapest, 2019, 342 oldal, 3499 Ft

A húszas-harmincas évek fordulóján keletkezett legkorábbi művektől a nagyjából a hatvanas évek közepére tehető utolsó aktív pályaszakaszig meglepően egységes költői világ tárul elénk a kötetet olvasva. Karinthy – nyilván nem függetlenül ifjúkorától jelentkező mentális betegségétől – igen korán megtalálta versei tematikus és motivikus sarokpontjait. „Ti úgy hívjátok: renyheség, / én úgy hívom, hogy: bánat” – a Bánat című korai vers (jellemző egyébként, hogy a kötet összesen négy ilyen című, más és más időpontokban keletkezett szöveget tartalmaz) híres sorai magukban foglalják azt a központi kérdést és azt a beszélői alapállást, amelyek mintegy vízjelszerűen szinte az összes költeményen felismerhetők. A „bánat” mibenlétének folyamatos, szinte monomániás körülírása mellett feltűnő a „ti” és az „én”, a külvilág és a benső történések állandó szembeállítása, amely a lírai beszélőt a permanens kitaszítottság, magány, meg nem értettség állapotába utalja.

Az ÉS könyve júliusban – Schein Gábor: Megleszünk itt. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 230 oldal, 3699 Ft

A regény az emberi kapcsolatok válságát, a társas magányt, az egymáshoz közelálló emberek közti kommunikáció képtelenségét is bemutatja. A nővérével élő, majd őt ápoló, temető Kiefer csak a nő halála után tud változtatni életén, ekkor ismer rá, óvatosan, bizonytalanul saját vágyaira, igényeire. Ágnes és Zoltán házassága és kapcsolata pedig rendkívül ismerős: az egymástól elhidegülő, sőt iszonyodó, egymást folyamatosan, „szándékosan” félreértő házastársak egyre nagyobb boldogtalansággal menekülnek saját belső világukba, vágyaikba, álmaikba vagy téveszméikbe.

A Megleszünk itt, ahogy rezignált címe is jelzi, azért összességében mégsem csak az emberi élet teljes reménytelenségét és értelmetlenségét sugallja. A Kiefer vágyait, érzéseit és érzékeit felkeltő Ágnes cipőinek kopogása végighallik a műben: érzéki szépsége a női princípium ősi alakját (lásd buja szeméremszőrzet), a femme fatale és a hűséges feleség képzeteit egyesíti. Teste nemcsak férjét „őrjíti meg” az eltávolodás ellenére is, hanem Kiefer férfivágyait, érzékeit és társra való igényét is felkelti. S bár Ágnessel való viszonya szintén elbizonytalanított jelzéseket kap a képzelődés-valóság kettősségében, a harmadik zárlat – Életváltozat: fekete pillantásaiddal – mégis az élet, a társ igenlése mellett szól, finoman visszavéve a romantikus szerelmi fellobbanás és esetleg a giccses végkifejlet lehetőségét.

(Schönheit. Lehmbruck & Rodin – Meister der Moderne, Lehmbruck Museum, Duisburg, a müncheni Hirmer Verlag katalógusával. Megtekinthető augusztus 18‑ig.)

Címéhez híven a „szépség” jelentésváltozása a reprezentatív rendezvény vezérfonala. Habár a Belle Epoque (szép korszak) idején nőttek fel, és az ókor, a gótika vagy a reneszánsz formáit egyaránt tisztelték, az akadémizmus és neoklasszicizmus múltba tekintő elvárásait, a klasszikus előképek folytatásának ideálját Lehmbruck és Rodin is elvetette. Bár nem szakítottak teljesen az esztétikai konvenciókkal, de egymástól eltérő módon keresték a kitörést a merev sémákból, hogy életet leheljenek a hagyományba. Műveik felhergelték a korabeli kritikusokat, akik munkáikat egyenesen „művészetellenes bűntettnek” vagy „hisztérikus deformációnak” bélyegezték. Pedig a századfordulón a modernizmus megjelenése kritikus reflektorfénybe vonta a szépség kategóriáját, amely többé nem az igazat és a jót jelentette, hanem a hamisat, a hízelgést és a szépelgést. Rodin szerint: „Csúnya a művészetben az, ami művi; ami csinos és tetszetős próbál lenni, anélkül, hogy kifejező (»expresszív«) volna...”

(Palkó Tibor kiállítása a K .A. S. Galériában augusztus 4-ig látható.)

A tetoválásszerű ráfestések, a könny, az ékszer, a seb egymásba olvadásából létrejövő egyedi „bőrfelületek” a sápadt színű arcbőrön bizonyos patinát is képeznek (ezért is a fayumi párhuzam). Archaikus és az archaikus reprodukálása egyazon képfelületen belül. Az idő és a kortalan arc találkozása a jelenben.

(Király Tamás Out of box című kiállítása a Ludwig Múzeumban megtekinthető szeptember 15-ig.)

Amikor Tímár Katalin kurátor úgy döntött, hogy a kiállításon a döntő szerepet nem a magyarázatok, az egykori kontextusok – így például a Fiatal Művészek Klubjának rekonstrukciói – játsszák, hanem Király munkái, azaz jelmeznek, szobornak, díszletnek egyként látható ruhái, akkor megteremtette annak a lehetőségét, hogy az egykori szubkultúráról keveset vagy semmit sem tudók is valóban álmélkodva, szobrászati munkákként láthassák a 90-es évekre a divatbemutatók exkluzív pillanatait ígérő „ruhákat”. Király a testet látható és átalakító, nem pusztán felöltöztető műveket hozott létre, melyeket elég könnyű – némiképp tévesen – a kizárólag szexualitás megjelenítésével, reprezentációjával összefüggésbe hozni.

(Golden Apricot 16th Yerevan International Film Festival, július 7–14.)

Ezeknek az országoknak a múltját természeti katasztrófák, háborúk, öldöklések szabdalták-szabdalják szét, sok mozgókép szól ezért a túlélés módozatairól. És az élet megy tovább – az 1990-es iráni földrengésről forgatott Kiarosztami-remeklés címénél pontosabban ma sem lehet megfogalmazni a látott filmek erős üzenetét.    

(50 Best Relaxing Classics. Warner Classics)

A dobozon a cím: 50 Best Relaxing Classics – az ötven legjobb klasszikus zene, lazításhoz. A gondolat, mely szerint a klasszikus zene arra is alkalmas lehet, hogy lazítsunk a hallgatása közben, kérdéseket vet fel. Mit jelent az, hogy lazítás? Jelenti-e a lazítás azt is, hogy nem figyelünk oda arra, amit hallgatunk, hanem csupán hagyjuk, hogy a zene „bemenjen a fülünkön”? Nehéz erre válaszolni, hiszen ahány ember, annyiféle.

(Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 13.)

A mű megszületése óta eltelt több mint száz évben Békeffi Istvánon és Kellér Dezsőn, illetve Mohácsi Jánoson (és 1993-as kaposvári rendezésének két dramaturgján, akiknek nevét tüntetőleg említsük itt meg: Julián Ria és Eörsi István) innen és túl többen több menetben, többféle megfontolással dolgoztak azon, hogy ez a letűnt idők mára avíttá vált társadalmi értékrendjét megjelenítő mese, ha nem is aktuálisabb, de legalább mélyebb legyen, kicsit többről szóljon, mint szerelem és rang konfliktusáról, idejétmúlt kifejezéssel a mésalliance-ról. Mert hát egy operett (is) akkor igazán jó, ha él és lüktet, ha valahogyan rá tud kapcsolódni a mára. Ezzel szemben Vidnyánszky Attila rendezését valóban inkább a nosztalgia hatja át – ahogy a herceg lemondóan legyint a Monarchia kávézó neve olvastán –, eleganciával, ugyanakkor nem minden ellentmondástól mentesen.

(Renée Fleming: Lieder – Decca, 2019)

Rossz szó nem érheti az új albumot, színvonalas összeállítás, Schumanntól az Asszonyszerelem, asszonysors, egy maréknyi Brahms, ez a kettő zongorakísérettel megy, köztük pedig Mahler, a Rückert-dalok, zenekarral, Thielemann-nal. Rossz szó nem érheti, és remélem, az nem rossz szó, hogy egy idő után vettem csak észre magamon: egyáltalán nem a sztárral vagyok elfoglalva.

(Isten veled, Magyarország!, RTL Klub, 2. évad)  

Nekem kicsit sok a valóságshow-s és szappanoperás elem – és most némileg ellentmondok magamnak –, a narráció is, ám, ha belefutok egy epizódba, mégsem tudok szabadulni tőle. Szorongva és szomorúan nézem, fontos és jó műsor ez, közszolgálati, hiszen bármilyen abszurd világban élünk, muszáj tudni, hol tartunk, kik vagyunk, mi van velünk, hogyan és hol élünk mi, mai, tisztességes magyarok.

(A seattle-i KEXP rádióban a The Qualitons élő fellépéséről készült koncertfilm)

Nem nehéz kimondani: a The Qualitons jelentést adott az egyre kiüresedő „hazafi” szónak Seattle-ben. Az előadás hipnotikus, Hock basszusjátéka a McCartney-style Höfneren húzza magával a zenefolyamot, ami ütős zúzással fejeződik be; a műsorvezető Kevin Cole csak azzal reagál: „Fantastic!”