► Julia May Jonas: Vladimir. For­dí­totta Merényi Ágnes. Park Könyv­kiadó, Budapest, 2022, 276 oldal, 4500 Ft

Mindezek tetejébe a Vladimir kiváló, gördülékeny regény elsősorban az időről, az emberi életidő és a történelmi korszakok megszabta idő természetéről, amelynek középpontjában egy önző és végeredményét tekintve kétségekkel teli, végső soron személyiségromboló gesztus áll, egy korosodó nő a fiatalabb férfikollégája iránti óhatatlan vágyakozásának részletes rajza és merész kitárulkozása. A Vladimir egészen biztosan nem referenciális önéletrajzi regény, debütáló szerzője, a Brooklynban élő Julia May Jonas 1981-ben született, a nemzedéki korfán inkább a céltábla közepébe állított Vladimir, mintsem a nyilát kilőni készülő főhősnő közelében. Engem, azt hiszem, ez a tény segített annak felismeréséhez, hogy a Vladimir inkább nagyon jó kézzel megírt, a megszokott helyzeteket számtalan ponton kifordítva szemlélő középfajú társadalmi regény, és mégsem az, aminek első nekifutásra tűnik, irodalmi eljárásokkal létrehozott elsőrangú lektűr.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Andócs Zoltán. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Lannert Keresztély István: Bevezetés a drámapedagógiába
Bethlenfalvy Ádám: Dráma a tanteremben
Táguló realitás
Pados Eszter – Horváth Kata – Janda Zsuzsa: Játékok a jövőért

Károlyi Csaba Márjánovics Diánával, Puskás Pannival és Zelei Dáviddal beszélgetett 2023. január 25-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb február 22-én Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című kötetéről lesz szó.

(A Sírás nevetésig című kiállítás február 12-ig megtekinthető a Trafó Galériában.)

A humor itt olyan, az emberi léthez szervesen kapcsolódó, mélyről feltörő gyógymódként, valamint felismerést segítő gesztusként jelenik meg, amely valós stratégiai erővel bír a kollektív és a személyes problémák válságkezelésben. A vicc-csinálás nemcsak az elbagatellizálás módja lehet, hanem a feldolgozás és a figyelemfelhívás egészséges technikája is.

(Magyar Modern – Ungarische Kunst in Berlin 1910–1933, Berlinische Galerie. Megtekinthető február 6-ig.)

A jobbára ismeretlen mesterekre is kiterjedő mustrát a Hirmer Verlag német és angol nyelvű katalógusa kíséri, tizennégy magyar, német, USA-beli vagy kanadai szakértő tanulmányával (felsorolásukról helyszűke miatt sajnálattal eltekintünk), 272 oldalon mintegy 300 (!) repróval.

(Frey Krisztián Rohadt meleg kezd lenni című kiállítása az Einspach Galériában február 10-ig látható.)

Az osztályidegenség valóban a társadalomból való kizáratásra vezetett, s ez kevés helyen lehetett súlyosabb, mint a kortárs művészet területén. Frey, ha – úgy gondolom – nem is egyszerűen, nem könnyen, de igen hamar megteremtette a maga világát, amelyben függetlenné válhatott a szocializmusnak nevetett államkapitalizmus 1956 után részben átalakult társadalmi rendjétől. S számára valóban a kortárs európai művészeti világban való lét volt a döntő, akkor is, ha az ahhoz való tartozást és függetlenséget egy idő után a taxisofőri fizetéséből teremthette meg.

(Babylon. Amerikai film. Rendező: Damien Chazelle.)

Nagy hát a zűrzavar, de épp ez Chazelle filmjének tárgya: a bukást megelőző káosz, amely a szabadosság termékeny táptalaja. Azon most ne akadjunk fenn, hogy a bukás nem következett be – még ha a beszélő mozi megjelenésével fényes karrierek hullottak is alá –, ellenkezőleg: a harmincas évektől Hollywood újabb aranykora köszöntött be, friss trónkövetelőkkel. A valódi válságot nem a hang megjelenése, hanem a gazdasági krízis okozta, de erről nem esik szó a filmben.

(Szálinger Balázs: Kályha Kati, r.: Rusznyák Gábor, Radnóti Színház, 2023. jan. 23.)

Sok párhuzam adódik, a háború és a spanyolnátha-járvány, a távolságtartás, a bizonytalanság és a félelem motívumai nagyon ismerősek és aktuálisak, de Rusznyák Gábor rendezése mégis kevéssé érződik erre alapozni. Hiába kerülnek váratlanul az újságba a magyar aktuálpolitikába illő kishírek, az előadás a konkrét történelmi helyzettől nem igazán rugaszkodik el, nem mond többet annál, mint hogy az ember a történelem viharának kizárólag áldozata lehet. Az is távolító erejű, hogy a jelenetek végén kimerevedik a mozgás, majd villanás látszik, mintha lefényképeznék a végszót; ennyi marad utólag mindenki tragédiájából, kétdimenziós, régi képek.

(A Herczeg Klára-díj kiállítása február 4-ig látható a Foton Galériában.)

Herczeg Klára klasszikus tanultságú és szemléletű érem- és szobrászművész volt; a díjat végrendelete nyomán alapította családja, s ők bízták meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet a lebonyolítással. Úgy tűnik, mintha a díj az elmúlt huszonöt évében bizonyos tekintetben közelített volna Herczeg Klára életművéhez, pontosabban jobban viszonyíthatóvá vált ahhoz a huszadik századon végignyúló művészsorshoz, amelyben a hagyományos művészi értékek megőrzése és továbbadása játszott központi szerepet.

(Verdi: A trubadúr, Bastille Opera, január 24.)

Végül pedig számunkra a legfontosabb: Azucenát a temesvári Kutasi Judit énekli, a nagyszabású szereposztásban nagyszabású énekesnőként, gyönyörűen szóló mélységekkel. Először énekel a színházban, de nyilván nem utoljára, a közönség odavan érte, és minden oka meg is van rá. Voltaképpen miatta jöttem, hogy megismerjek egy fiatal mezzót, aki mennyire sokra vitte máris, csak föl kell fedezni.

(The Last of Us, HBO Max)

Minden adott ahhoz, hogy a The Last of Usból nagy költségvetésű, átromantizált kamudisztópia szülessen, ahol a menekülőknek valahogy mindig előnyösen kenődik a kosz az arcán, és a bajban mindenki csókolózni kezd. Hála az égnek (meg a rendező-forgatókönyvíró Neil Druckmann–Craig Mazin párosnak), nem így lesz. Csókból egy van, az is kísérteni fogja jó darabig a nézőket, könyörtelen öldöklés annál több. Minden mocskos, véres, kopott, korrupt és nyomasztó.

(A Deák téren és a Ferenciek terén felújított metróállomások)

Itt mi elsősorban átutazók vagyunk, nem az építészeti extrákat figyeljük (bár a négyes metró Duna-parti Gellért és Vámház téri állomásán a mélység szülte az ütős építészeti látványt, a látszóbeton gerendák 35 méteres, szövevényes – és mint kiderült, egy csontszövet mintázatát követő – rendszerét). Ezek a föld alatti terek nem andalgásra születtek, átszállás, jobbról balra vagy balról jobbra, tessék haladni. A közlekedési építészet elsősorban technológiai és nem szépészeti kérdés – és talán az az igazán jó, ha észre sem veszem, csak gördülékenyen használhatom.