(Alexander Tinei: Partly Sunny, mostly cloudy. A kiállítás megtekinthető a Deák Erika Galériában február 5-ig.)

(Michael Armitage. Paradise Edict. Haus der Kunst, München, február 14-ig. Jelenleg a járvány miatt átmenetileg zárva.)

(A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye a Kossuth tér és az Alkotmány utca torkolatánál)

(Boris Lojkine: Camille. Forgalmazza: Ci­nego. MyFrenchFilmFestival, 2021. január 15–február 15.)

Camille tekintetén át látunk, ám természetesen többet, mint amit a bátor művésznő fényképezőgépe állóképekben megragadhatott. Lojkine történetet ír, kontextust vázol a fotók köré, afrikai fiatalok történetét, akik közgazdászhallgatókból a politikai forgószél nyomán áldozatokká, menekültekké vagy éppen vérszomjas harcosokká váltak. A címszerep, a dráma azonban ezúttal sem az övék, hanem a csinos, fiatal, fehér bőrű fotósé.

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Balogh Ádám, Christoph Campestrini – Zeneakadémia, január 14.)

Ha valaki leválasztja a Mahler-szimfóniák hangszínárnyalatait a motivikus elemekről és a formai logikáról, az, mint ebben az esetben is, egy másik darabot kap eredményül. Okosan felépített, hatásos, drámai alkotást, de olyat, amelyből Mahler művészetének éppen az értelme, a kifejezés legfontosabb célja hiányzik.

(Comédie-Française, Schabühne Berlin, online, január)

Hogy kitekintésként egy külföldi, állandó társulattal rendelkező kőszínházból vegyünk példát, érdemes megnézni a Comédie-Française online kínálatát. A Comédie-Française akár tekinthető a francia Nemzeti Színháznak is, olyan értelemben, hogy küldetése elsősorban a hagyományőrzés – természetesen nem történelmi, sokkal inkább drámatörténeti regiszterben, illetve egyfajta színjátszás tradícióját ápolja. És bár bármilyen „ideológiai”, fordítsuk le: világszemléleti elkötelezettséget nehezen lehetne tetten érni az előadásaikban, a honlapon erősen hangsúlyozzák, hogy a mindenkori műsorpolitikában igenis szerepe volt annak, hogy a bemutatók reflektáljanak az adott kor társadalmi folyamataira és húsbavágó jelenségeire, amire példaként többek között a Tartuffe-öt vagy A kaméliás hölgyet citálják.

(Csak akkor maradhat talpon egy belvárosi épület, ha nem érdekli a befektetőket, 24.hu, január 18.)

A szépség és a hatás oltárán egy fontos dolog viszont elvérzik. Nem tudjuk meg, miért nem szólal meg az önkormányzat, és miért nem mond a befektetők részéről valaki valamit, legalább az ügyvédjük gyakornokának a kisöccse ráérhetett volna. (…) Pedig szívesen meghallgattam volna, mit gondolnak az egészről, szoktak-e arra sétálni, de legalább a luxusautójuk ablakából látták-e már valaha a Király utcát, esetleg elmondhatták volna, mit kell szedni lelkiismeret ellen, találkoztak-e már egy Szózat című verssel, van-e bármilyen közük ehhez az országhoz, hogy mennyi dollárjel kell a szem elé ahhoz, hogy ne lássák, mit cselekszenek.

 (Edward Elgar: Sea Pictures, Falstaff. Elīna Garanča, Staatskapelle Berlin, vezényel Daniel Barenboim. Decca)

Magam pár éve a kanadai alt, Marie-Nicole Lemieux lemezét hallgatva tanultam meg csodálni Elgar rendkívüli szépségű művét. Most  Elīna Garanča egy igazi világsztártól elvárható pontossággal, részletgazdagsággal és igényességgel tolmácsolja, költői-érzékeny énekének hátterét pedig Barenboim vezényletével puhán és árnyalatokban bővelkedve vázolja fel a Staatskapelle Berlin.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus – Nincs alternatíva? Fordította Tillmann Ármin, Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 127 oldal, 1900 Ft

Mi tehát Fisher szerint a kapitalista realizmus? Adná magát, hogy az összetételt a szocialista realizmus ironikus parafrázisaként olvassuk, azonban Fisher arra figyelmeztet, hogy a jelenség nem korlátozódik csupán a művészeti szférára. Inkább egy mindent átható logikát kell értenünk rajta, amely nem csak a kulturális termelést, de egyebek mellett a munkát, a politikai képzeletet és az oktatást vagy épp a társas érintkezéseinket is szabályozza, a képzelet és a cselekvés egyfajta észrevétlen, mégis mindenhol jelen lévő korlátjaként. Vagyis nem pusztán a kulturális termelést érinti, de nem is kizárólag egy gazdasági és politikai rendszert értünk ezen, sokkal inkább egy „mindent átható atmoszférát”, ami repedések nélkül tölti ki az elgondolható horizontját, megbénítva az alternatívák elképzeléséhez szükséges egyéni és/vagy közös fantázia működését.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Ferdinand von Schirach: Büntetés
Anette Hess: A német ház
Alex Capus: Léon és Louise
Ulinka Rublack: A csillagász és a boszorkány

Terék Anna: Háttal a napnak. Forum Kiadó–Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 117 oldal, 2990 Ft

Terék olyan szorosan építkezik ebben a kötetben, hogy alig jutunk levegőhöz. Az első két vers már önmagában a halott apa képéig jut, hogy a harmadikban, a Kitömött zsebek címűben máris működésbe hozza az érzékelhető, de jelen nem lévő tűpontos leírását. A zsebek figurálisak, emlékekkel vannak kitömve, ám éppen az a megrázó, hogy a zsebekben lévő tárgyakat soha nem látjuk, pusztán tudunk róluk. Mindennek, amit a versbeszélő mond, címzettje van, egy láthatatlan férfialak „uram” megszólítással, nem Isten, de az emberihez túlzottan megfoghatatlan. „Képzelje, uram, az orvosok / egy lyukat vertek a légcsövébe, / hogy ott járjon ki-be a levegő (…) Mintha apám csukott szájjal / fújta volna ki-be / a torkán a halált.” A légcsőbe vert lyuk egyszerre jelenti az élet biztosítékát, az idő meghosszabbítását, ugyanakkor a jövő hiányának tökéletes alakzata is.

Bolgár György: Szextett. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 243 oldal, 3600 Ft

Bolgár Györgynek volt már tizenhét évvel ezelőtt egy, a szexualitást már-már pornóba hajló módon az origóba helyező, sőt voltaképpen egyetlen témaként meghatározó regénye. A Vágy nem aratott esztétikai sikert (hogy kereskedelmit esetleg igen, azt nem tudom, de hát húzónévről van szó, ami indokolta az akkori felfokozott érdeklődést), az egyik gyakorta hangoztatott észrevétel vele kapcsolatban a szex öncélú, kizárólag önmagáért való ábrázolása volt. A Szextett kézbevételekor az embernek óhatatlanul ez a korábbi könyv jut az eszébe, meglehet, a cím is erre akar hajazni. Ám Bolgár mintha tanult volna az akkori kritikákból, és ezúttal több teret kívánt volna adni a szexualitáson kívüli dolgoknak: most érezhetően nem olyat akart írni, akár valami régi típusú pornófilm, ahol van némi párbeszéd is az aktusok között. Ugyanakkor a szex mégiscsak a dolgok fő mozgatórugója, ebben a könyvben legalábbis biztosan, hogy az életben is, arról meg könyvtárakat írtak tele.

Barack Obama: Egy ígéret földje. Elnöki memoár. Fordította: Darnyik Judit, Kenyeres Anna, Pétersz Tamás. HVG Kiadó, Budapest, 2020, 760 oldal, 7900 Ft

Obama olyan ember/elnök, aki majdnem mindenkiről képes jókat írni, legyenek azok közemberek, politikusok vagy katonák. Azért árnyalja a képet, egyúttal jól jellemzi az amerikai politikát, hogy a republikánus vezetőket csak kivételesen illeti pozitív jelzőkkel, de a nagybankok, nagyvállalatok vezetőit is elvétve dicséri. Egyébként az amerikai pártharcok jórészt valóban az „impotens gyűlölködés” képét mutatják. A külföldi vezetők közül Medvegyevről jobbakat gondol, mint Putyinról, a francia Sarkozyt örökmozgó pojácának tartja (bár ezeket a szavakat kerüli), Angela Merkelt (túlságosan?) óvatosnak; „olyan ember benyomását keltette, aki hozzá van szokva a kellemetlen kötelességekhez”. Az igazsághoz tartozik, hogy Magyarországot és vezetőit egyszer sem említi, sőt egy rövid prágai látogatást leszámítva Kelet-Közép-Európával egyáltalán nem foglalkozik.

Az ÉS könyve januárban – Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben. Fordította Gerevich András, Krusovszky Dénes. Az eredetivel egybevetette Orzóy Ágnes. Az utószót írta Krusovszky Dénes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 80 oldal, 2699 Ft

O’Harát avantgárd költőnek mondják, én nem látom ezt az avantgárdot, még a „kiáltás-típusú” neoavantgárd programpoézis lelkülete is elszállt a Töprengések vészhelyzetben című kötetből, de talán a teljes életműből is. A Sziget Könyvkiadó szép költészeti sorozatának Beatköltők című antológiájába Ferencz Győző hét O’Hara-verset válogatott be: Nagy László, Somlyó György és Kántor Péter fordításait. Mivel O’Hara költészete a beatköltészet pszichedelikus extatikusságától és akciólendületétől idegen, különleges szigetnek hat még ebben a kötetben is. Bakucz József 1972-ben írt szellemes amerikai helyzetjelentésében az Új Látóhatár hasábjain O’Harát a „Kompulzív Riporterek” költői csoportosulásához sorolja, és elkülöníti mind a Ginsberg-címkés „Polémikus Üvöltők”, mind a „Vallomásos Szenvedők” irányzatától. Noha Bakucz nem hagyományos irodalomelméleti fogalomkészletet használt, alighanem ő találta meg a legjobb terminust arra a költői programra, ami az O’Hara-versekből sugárzik.