Meliorisz Béla: Vagyunk örökké. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 1999 Ft

A fő téma megint az időérzet megszövegezhetősége, annak a folyamatnak a dokumentálása, amelynek során az egyén és a szöveg egyaránt kiesik a „most-időből” és „nyelven kívüli válasz-jelekre” vár (Kiesni). Mihelyt versbe lépünk, ez azonnal meg is történik, a most-idő a kötetidő-hálózat része lesz, mely a romantikus végtelenségre csatlakozik rá, amikor váratlanul leáll „az idő hülye futószalagja”.  A „megtévesztő képletek” (Mindig máshol) foglyai vagyunk, melyek nem visznek közelebb a megoldáshoz, mert a megoldás idejéből előbb-utóbb kiszakadunk. A költő dolga, úgy tűnik, az idő szóra bírása (Sikerül mégis), ami Meliorisználfulltimejob.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Bari Károly: A mozdulatlanság örökbefogadása

Kóczé Angéla–Neményi Mária–Szalai Júlia (szerk.): Egymás szemébe nézve

Nagy Pál (szerk.): „Emberi hajlékot a putrik helyett!”

Balogh Rodrigó (vál.): Roma hősök

Sally Rooney: Baráti beszélgetések. Fordította Dudik Annamária Éva. 21. Század Kiadó, Budapest, 2020, 301 oldal, 3790 Ft

A könyv mind a négy fő szereplője érzelmileg éretlen, nem tudják kimutatni érzéseiket, vagy ha megpróbálják, az annyira esetlen, hogy rendszerint rosszul sül el, ezért inkább végeláthatatlan filozofikus beszélgetésekkel kompenzálnak. Frances folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, másokra „normális emberekként” gondol. Bobbi okos és lázadó, sajátos módon viszonyul az élethez, miközben menekül kusza családi életéből. Nick középszerű színész, túl van azon a ponton, amikor még nagyon sikeres lehetett volna, házasságában megalkuvó. Melissa az egyetlen erősnek tűnő szereplő, sikeres, gazdag, de amint feltűnik a mentora, visszahúzódik, szorongóvá válik.

Petrás Éva: Álarcok mögött. Nagy Töhötöm életei. ÁBTL-mo­no­gráfiák. ÁBTL–Kronosz Kiadó, Budapest–Pécs, 2019, 308 oldal, 4500 Ft

Nagy Töhötöm pályájának kulcsa a személyiségét meghatározó végtelen ambíció, amely kiváló intellektussal, merészséggel és kreativitással párosult. Amikor rendje utasítására a KALOT egyik vezetője lett, felismerte, hogy az egyház, s a tágabb világ formálására az lesz képes, aki tömegeket tud maga mögé állítani, és a tömegek bizalmát az nyeri meg, aki jogokat és magasabb életszínvonalat ígér nekik. Kerkai Jenővel együtt a KALOT-ot pár év alatt népfőiskolai hálózattal rendelkező félmilliós mozgalommá fejlesztették. Tulajdonképpen kiépítették egy modern kereszténydemokrata mozgalom tömegbázisát.

Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája. Fordította Csuhai István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 384 oldal, 3999 Ft

Abban biztosak lehetünk, hogy ADa Vinci-kód sikerét nem fogja felülmúlni A puskakereskedő legendája, de aki kiigazodott Dan Brown ügyesen kitalált rejtvénylabirintusában, annak nem jelenthet gondot összerakni a szálakat AmitavGhosh könyvében sem. Mindazonáltal nem árt a nevekről jegyzeteket készíteni, mert a történet elején igencsak nehéz követni, hogy ki kivel van. A regény központi karaktere, egyben narrátora a könyvritkaságokkal kereskedő Dinanath (Deen) Datta, aki a regény írójához hasonlóan, Kalkuttában született, és az év nagyobbik részében Brooklynban, a téli hónapokban pedig Indiában él és dolgozik.

Géczi János: A tenyérjós. Athe­naeum Kiadó, Budapest, 2019, 366 oldal, 3999 Ft

A három nagy metamorfózis a regényben a pszichológus Judith jósnővé válása, a szépséges Dénesnek, Judith hetvenes évekbeli, szegedi – besúgással is foglalkozó – egyetemista első szerelmének Marymarivá, a főszerelő analitikusává és barátnőjévé változása, valamint a kulturált és nyitott, szőke orosz tiszt, Ajaz azeri moszlim baltás gyilkossá alakulása. A narratív építkezés egyik sajátossága, hogy a szereplők identitásváltáson mennek keresztül, s Judith esetétől eltekintve a korábbi és a későbbi alak azonosságára csak hosszú késleltetés után derül fény.

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2020, 228 oldal, 3499 Ft

A feljegyzések 2020. március 17-én kezdődnek, és amikor Háyt követve besétálunk a szövegbe, eleinte sejtelmünk sincsen róla, hogy vajon hová is vetődünk el. Visz a szöveg magával, mi megyünk előre naivan, sétálunk, kezdetben kedélyesen csevegünk, és ártalmatlannak tűnő információmorzsákat szedegetünk föl egy Háy János nevű magyar író társaságában, aki ide megy, oda megy, ezt főz, azt főz, ebédet visz ennek-annak, aztán leül írni, írás közben meg az íráson gondolkodik – aztán a szöveg útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutunk; szörnyű elbeszélni mi van ottan,  s milyen e sűrű, kusza vadon! Pedig el kell beszélni, és nekünk végig kell olvasni, mert ez a „karanténnapló” a dantei sűrű, kusza, vad pokolba visz, a lélek sötét, rejtett tájaira, a kimondhatatlan fájdalmak tartományába. Mert akármilyen könnyedén is indul Háy Jánossal a séta, ahová végül mindannyian eljutunk, az a fekete Halál úr győzhetetlen vára lesz, amelynek tömlöcéből nincsen visszatérés.

(Közös időnk ’89–90, Nemzeti Múzeum, megtekinthető augusztus 30-ig.)

(Szabados Árpád emlékkiállítása a veszprémi Csikász Galériában szeptember 5-ig látható.)

Szabados Árpád képeinek sorát járva a néző mégis felismer valamit ebből a fényből, tárgyból és szellemből összegyűrt valóságnak a mibenlétéből. Talán megérezve, hogy alkotói ideje rövidre fogott, Szabados olyan esszenciális képsorozatot hozott létre, amely föld, ég, levegő, fény (és érzés) együtteséből összerakva mindannyiunk csendes és elmélkedő, meditatív figyelmére tart igényt.

(A Top 10 című csoportos kiállítás 2021. január 11-ig látogatható a Vaszary Galériá­ban.)

Érdekes tanulságként rajzolódik ki, hogy Magyarországon továbbra is a hagyományos táblaképfestészet lehet a legbefolyásosabb művészeti ág, hiszen a tíz képzőművész közül nyolcan ebben a legaktívabbak. Kis Varsó, illetve Szöllősi Géza életműve eltér ebből a szempontból, de Bukta Imre és Maurer Dóra művészi praxi­sa is sokoldalúságáról ismert. Habár a kiállítás anyagában ez a gazdagság nem domborodik ki, azért jelzésér­té­kűen látható Bukta Imre egyik iko­nikus fotográfiája az óriás GMO ku­koricát tartó vidéki néniről, illetve Mau­rer Dóra Dosszié című, 1990–1996-ig készült projektjének egyes darabjai, amelyekkel a művészi alkotófolyamatot mutatja be.

(A hazugság színe. Angol–olasz film. Rendező: Giuseppe Capotondi.)

Megjelenik a házigazda, Mick Jagger, s lazán lejátssza a két ígéretes fiatal színészt. A rocklegenda tucatnyi játékfilmben szerepelt már (a nagyszámú dokumentumfilmről nem beszélve), ám azok elsősorban az ikonikus Jagger-figurára építettek: a kamaszosan karcsú férfialakra, a lazán lebbenő félhosszú hajjal, ami a sztár vizuális névjegyévé vált az évtizedek során. Aztán, ahogy a rockikon idősödött, az arca és a játéka lett érdekes. Hetvenhét éves korára már nemcsak lehet, hanem érdemes is közeliket adni róla. Rovátkolt, érett fizimiskája önmaga nagy történet, a mimikája és a gesztusrendszere lenyűgöző. Egyszerre okos, cinikus és sátáni, kifinomult és romlott.

(Denis Matsuev: Shostakovich, Schnittke, Lutosławski. Kammerorchester Wien–Berlin, Gábor Tarkövi. Deutsche Grammophon)

Közös persze e darabokban az is, hogy jelentős kihívás elé állítják előadójukat. Olyan művésznek valók, mint Gyenyisz Macujev. A zongorázás szibériai tigrise régi ismerőse a magyar közönségnek, két évtizede halljuk rendszeresen fellépéseit az összes jelentős budapesti hangversenyhelyszínen. Annak idején hamisítatlan fenegyerekként mutatkozott be, nemegyszer olyan módon állítva koncertjei középpontjába technikai virtuozitását és teherbíróképességét, hogy azt nemigen lehetett másképp értelmezni, mint ezek fitogtatásaként.

(Határátlépések, OPI, Hatszín Teátrum, július 30. etc.)

Tetszik a színpadi elkötelezettség, a minőségi szórakoztatás vágya, a komédia mögötti gondolat, a játszók közötti kapcsolat, bosszant a kritikátlan röhögés a puszta hatásvadászatnak vélt (részben az is, de csak részben) gatyaletolós viccelődésen. Tetszik a jó karikírozás, egy-egy kabarétréfa kidolgozottsága, bosszant, amikor csak úgy-amúgy, kényszerből sikerül lecsapni a poént. Tetszik a meta, a kiszólás, még ha következetes motívummá nem fejlődik is, bosszant, amikor kevesebb van egy jelenetben a hosszánál.

(Richard Strauss: Elektra – a Salzburgi Ünnepi Játékok előadása az Arte internetes oldalán) 

A rendezés szemnek kellemes, okos is, de nem Elektra-megváltás. Ami igazán hat, az a vége, ahogy a falra vetített vérfoltokon megjelennek a legyek, óriási legyek, és csak gyűlnek, gyűlnek, amíg a rajzásukkal be nem feketítik a hátteret. Azt ne higgye valaki, hogy a bűnhődés eltörli a bűnt. A rendezés helyett a legkellemesebb meglepetés az árokban vezénylő Franz Welser-Möst, akiről már sokszor mondtuk és olvastuk, hogy a két lábon járó unalom, de ennek a halvérűségnek most a jó oldalait látjuk: a mozdulatok pontosak, tiszták, egyértelműek, a zenekari játék ennek megfelelő, az énekeseknek meg van elég bajuk, legalább most azzal nem kell foglalkozniuk, hogy hol is tartanak.

(A miniszterelnök bevonulása Brüsszelben)

Amúgy is érdekes, hogy ez az elszántság és harci kedv csakis Brüsszelben vesz erőt rajta, még sosem láttam Orbánt Putyin elé pitbullként érkezni, hát még nyakra dobott, megkötetlen türkiz színű nyakkendőben. Ott mintha visszafogott lenne, a szája is kisebb, és ahogy nézem, ott soha nem azzal az elszántsággal toppan a terembe, hogy most szétszedi a berendezést.

(A Győri Nemzeti Színházról)

De vegyük sorra a polgármester érveit is. Az első szerint az épület ormótlan, ami tipikusan laikus és esztétizáló – és mint ilyen erősen véleményes – érv: egyrészt nem veszi figyelembe, hogy a színház jellegzetes síugrósánc sziluettjét nem a tervezői ihlet formálta ilyenné, hanem a szükségszerűség. Akkor is spórolni kellett, ezért egy Szlovákiában akkor elterjedt, kábeles felfüggesztést választottak (lásd drótkötélpályák) a színház  79 méter fesztávú tetőszerkezetéhez, hiszen annak egy gigantikus magasságú zsinórpadlást is magában kellett foglalnia.