(Térey János: Átkelés Budapesten. Elmondja Varga Livius. DIA-hangoskönyvek, 2020)

Az a lelkesedés, amely a szövegmondást átszínezi, pozitív összképet ad. A motiváció, a tenni akarás, a sokoldalúság, a határok keresése, az ambiciózusság mindennek dacára. A kockázat vállalása.

És műfaji kérdésben Varga Livius határozott állásfoglalása. Formai értelemben verses novellákat olvas fel – noha műfaja a rap is, most nem rappel –, amelyek esetében azonban nincs pátosz, Térey szövegei földhöz szegezett prózák az ő előadásában.

(A Néha az óceánnal merülök című kiállítás március 26-ig látható a Deák Erika Galériában.)

(A tárlat március 6-ig a maszkviselési és távolságtartási előírások betartásával a szokásos nyitvatartási időben tekinthető meg a Godot Galériában.)

(Rolling Thunder Revue. Amerikai film. Rendező: Martin Scorsese. Főszereplő: Bob Dylan. A Netflix bemutatója.)

Nagy film sejlik fel e kép mögött. Egy nemzedék története, vele a modern Amerika történelme. Martin Scorsese két éve megcsinálta ezt a filmet. Nem kellett hozzá sokkal több, mint hogy levegye a polcról Dylan 1975–76-os Rolling Thunder Revue-turnéjának tekercseit – amelyekből 1978-ban az énekes már rendezett egy négyórás kísérleti mozit (Renaldo and Clara) –, s az anyagból összevágja, részben újraforgassa lenyűgöző ál-, fél és egész dokumentumfilmjét.

De vajon mit olvasna ki egy erre tévedt földönkívüli azokból az online sorozatokból, amelyeket most a színházak oldalán látni? Pécs például folyamatosan jelen van friss tartalommal, bár az Örkény-egyperceseket mérsékelten nevezném húsbavágónak. A Katona kortárs írókat kért fel. Magyarországon ez sajnos ritkaságszámba megy, de azért a színház terjedelmes píárbeszélgetésén elhangzott „új műfaj születik” az első rész alapján túlzás.

(Tóth Viktor Arura Trió: Have no Fear – Fonó, 2020)

Nem szeretném túlujjongani magamat, de a Have no Fear a 2000-es évek egyik legjobb – és nemcsak magyar – jazzlemeze, úgy, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem az elmúlt húsz év jellegzetes hangütésével céloz, hanem sokkal régebbivel. Vagy nem is tudom: az anyag időbelisége megfoghatatlan, amiben annak is szerepe van, hogy olyan idolokat választ szellemi megidézettjeiként, akiknek igazsága ma is érvényes. És teszi ezt egy abszolút mai srác, aki így negyven fölött azért lassan a jazz középgenerációjához tartozik már, de aki képes örök értékeket a ma számára lefordítani.

Kurtág irodalmi komponista, ismeri a szavak szépségét és erejét. Adja magát a következtetés, hogy a zenéje ott kezdődik, ahol a szavak értelme véget ér, de még ez sincs egészen így. Kurtág értelmezi a mondatokat, ha benne van a jaj, akkor feljajdítja őket. Bizonyos esetekben egyszerűen interpretációs javaslatot tesz. Sokféleképpen el lehet mondani azt, hogy „virág az ember”, egyszer úgy, hogy az ember szépséges volta legyen benne, egyszer úgy, hogy a törékenysége, egyszer úgy, hogy a magánya, a haszontalansága, a világmindenség tévedése. De hogy mindez egyszerre legyen benne, ahhoz el kell ezt énekelni. Kurtág zenéjére.

(Berki és Puzsér a bíróságon – YouTube)

Puzsér mögött sokkal több van. Voltak hamar ellaposodó, ígéretesnek indult televíziós műsorai még a Simicska-féle Hír Tv-ben, aztán belevágott a politizálásba: 2019-ben szeretett volna nagyot alakítani a budapesti főpolgármester-választásban, de nem ment semmire. Ez a per is akkor indult. Legalább annyira szórakoztató, mint amennyire szomorú.

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház: Felwillanyozva; Sztrájktévé: Hány élete van egy kérésznek?)

Ezért – bánatomban, csalódottságomban? – az utóbbi hónapokban elkezdtem vadul szörfözni a világhálón, hátha találok mégis valami élvezetes hazai tánceseményt. És néhány valódi kincsre bukkantam, igaz, nem táncra, hanem beszélgetésekre. Olyan pályakezdő és/vagy szabadúszó művészekkel, akiknek a nyilvánosságban jobbára nem hallatszik a hangjuk, akiket alig ismernek a nézők, akikkel ritkán készül interjú (kivéve a Magyar Narancs Rés a présen rovatát). A Felwillanyozva jó hangulatú és gondolatokban gazdag beszélgetéssorozatának ötlete sem újságíróban fogant meg, hanem Grecsó Zoltánban, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház vezetőjében. Grecsó kihasználva a járvány okozta kényszerű lelassulás időszakát arra gondolt, bemutatja apró műhelyének táncosait.

Sofi Oksanen: A kutyafuttató. Fordította Bába Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2020, 398 oldal, 3999 Ft

A női test, a szexuális erőszak és a hatalom viszonya az előző Oksanen-regényeknek is központi témája. Tetralógiájának eddig megjelent darabjai (Sztálin tehenei, Tisztogatás, Mikor eltűntek a galambok) olyan transzgenerációs női történetek, amelyek a trauma, a szégyen, a félelem továbbörökítésének tapasztalatait viszik színre, a kollektív sérülések elmesélhetetlen történeteit teszik közös tudásunk részévé.

A kutyafuttató az előző regényekből ismerős narratív megoldásokkal dolgozik: időkezelése, elbeszélésmódja töredezett, mozaikszerű. Két helyszínen és idősíkon fut a cselekmény, az egyik közvetlenül a narancsos forradalom utáni Ukrajnában bontakozik ki (2006), a másik pedig nem sokkal a Krím elfoglalása, az Ukrajna elleni orosz fegyveres beavatkozások nyomán kirobbanó ukrán-orosz konfliktusokat követően játszódik (2016), de ezek az események már csak Helsinkiben szivárognak be narrátorunk életébe.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Chantal Delsol: A világ gyűlölete
Byung-Chul Han: Pszichopolitika
David Graeber: Bullshit munkák
Ole Thorstensen: Hogyan csináljuk jól?

Kisantal Tamás: Az emlékezet és a felejtés helyei. A vészkorszak ábrázolásmódjai a magyar irodalomban a háború utáni években. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020, 313 oldal, 4500 Ft

Kisantal Tamás kérdésfeltevése „hogy »miről és hogyan beszéltek, amikor bizonyos korszakokban a második világháború egyes eseményeiről és a zsidóság (valamint más embercsoportok) üldöztetéséről, pusztulásáról az irodalmi mezőn belül megnyilatkozásokat tettek«”. (46.) Ebből kiindulva a szerző az általa vizsgált irodalmi szövegeket kulturális lenyomatként, emlékezethelyként kezeli, amelyek a múlt elbeszélésén keresztül képesek láttatni a jelen viszonyait is. A kutató néhány kivételtől eltekintve nem „jó”, hanem a vizsgálódás szempontjából érdekes szövegek alapos kontextuális olvasatát végzi el.

Szálinger Balázs: Al-dunai álom. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 212 oldal, 3299 Ft

A könyv egyik legkiemelkedőbb része Orsova elpusztulásának története, amelyet Valér bácsi szavain keresztül ismerhetünk meg. Valér bácsi lehetne az egész könyv jelképe is, hiszen az egész mű azt is meg akarja mutatni, miért fontos az, hogy megálljunk egy pillanatra és meghallgassuk az idősebbeket és az ő történeteiket. Szálinger azonban megtalálja,  hogyan tudja ennek a figyelésnek a folyamtatát klisé -és közhelymentesen bemutatni. Az olvasó eszébe juttatja azt, milyen jó más emberekkel lenni, beszélgetni, megismerni a nekik fontos dolgokat, figyelni rájuk.

Dávid Ádám–Finy Petra–Gévai Csilla–Kertész Erzsi–Majoros Nóra–Mészöly Ágnes–Miklya Anna–Nyulász Péter: Találj ki! Betűtészta könyvek, 2019, 296 oldal, 2990 Ft

Mészöly Ágnes–Somogyi György–Szélesi Sándor–Turbuly Lilla: Találj ki Hollywoodból! Betűtészta könyvek, 2020, 296 oldal, 2990 Ft

Mostanság egyre népszerűbbek a szabadulószobák. A virtuális térben évek óta kedveltek azok a játékok, amelyekben különféle tárgyakat összegyűjtve, kacifántos feladatokat megoldva lehet kijutni egy-egy zárt helyiségből/épületből, legtöbbször a logikára hagyatkozva, de olykor váratlan és egészen egyedi összefüggések figyelembevételével. A lényeg: számít a jó megfigyelőképesség, a kiváló memória és persze a súrlódásmentes csapatmunka. A Találj ki! helyszíne voltaképpen felfogható szürreális szabadulószobának.

Ketten egy új könyvről – Annie Ernaux: Lánytörténet. Fordította Lőrinszky Ildikó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 148 oldal, 3299 Ft

Ernaux első, az 1974-es Les armoires vide (Üres szekrények) című regénye óta különböző elbeszélői technikákkal kísérletezve szinte kizárólag ugyanazt a témát variálja. Az egyszerű közegéből kitörni vágyó, majd társadalmilag beérkezett személlyé, ünnepelt íróvá váló hősnő életútja az adott társadalmi környezet magatartás- és szokásrendjének elemzésével együtt tárul fel. Legutóbbi, 2016-os Lánytörténet című regénye is beleillik ebbe az általa „autoszociobiográfiainak” is nevezett irodalmi vállalkozásba. Új könyve lapjain az eddig már sokféle perspektívából és időtávlatban megírt élettörténet egyik hiányzó, mert sokáig szégyellt és elfelejteni kívánt, mostanáig megírhatatlannak tűnő epizódját tárja elénk.          

Ketten egy új könyvről – Annie Ernaux: Lánytörténet. Fordította Lőrinszky Ildikó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 148 oldal, 3299 Ft

Az első nehézségben „Proust is benne van” (71.) ― ismeri be a szerző, hiszen az mindenekelőtt az emlékezés sajátosságaiból fakad. Abból, hogy az „eltűnt idő”, azaz itt egy fél évszázados időintervallum alatt az emlékezet nem csak megkopik, de rakódnak is rá olyan, sok-sok év alatt felgyülemlett tapasztalatok és érzések, amelyekkel a felidézni kívánt tizennyolc éves én még nem rendelkezett. Például azzal a szégyenérzettel, aminek az eredője a lány egy nyári táborbéli viselkedése, ahol, miután a tábor vezetőjével, H.-val eltöltött két éjszakát, teljesen kifordul önmagából. Ám az emiatt érzett szégyene nem közvetlenül az események után, hanem csak később válik a további személyiségfejlődése szempontjából fontos tényezővé.