Simone de Beauvoir: Szelíd ha­lál. Fordította Takács M. József. Jaf­fa Kiadó, Budapest, 2019, 154 ol­dal, 3150 Ft

Beauvoir írói erejét az mutatja, hogy egészen távolságtartó, semleges leírást képes adni a fájdalmáról, önmaga tárgyilagos és pontos megfigyelőjeként. Erre jellegzetes példa a következő bekezdés: „Mama a hátán feküdve, nyitott szájjal aludt. Arca viaszsárga volt, orra kiegyenesedett. Húgom és egy ápolónő virrasztott mellette. Hazamentem, Sartre-ral beszélgettem, Bartókot hallgattunk. Aztán este 11 óra körül elkapott a sírógörcs, ami majdnem ideg-összeomlássá fajult.” Ehhez a feljegyzéshez még hozzáfűzi: „elvesztettem az ellenőrzést önmagam fölött, valaki más sírt bennem.” A mássá-válás az egész szöveget átható tapasztalat. A lány mintegy azonosul az anyjával, önmagára vetett tekintete már csak az anya vonásait látja.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Egressy Zoltán: Százezer eperfa
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna – Altató
Zoltán Gábor: Szomszéd
Garaczi László: Hasítás

Kukorelly Endre: Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 269 oldal, 3500 Ft

A kötet fő témája, mániája és szenvedélye azonban a futball. Az olvasó gyorsan rájön, hogy Kukorelly is azok közé tartozik, akik az elmúlt évszázad összes csapatösszeállítását, jelentősebb magyar vonatkozású mérkőzését tudják, tisztában vannak a futballtörténelem nagy alakjaival, nagy pillanataival. Nincs ebben semmi tudálékosság, ez a tudás adott, van, méghozzá a szívből jön, és magától értetődő része az élet minden egyéb fontos dolgának – mint ahogyan az élet minden fontos dolgának köze van a focihoz. Éppen ezért nincs semmi pátosz, túlzás és színház: ha az ember focibolond, akkor megengedheti magának azt is, hogy ne nézze az aktuális mérkőzést, olvasson, csajozzon közben, vagy uram bocsá’, unja.

Payer Imre: Fényből van a fal. P`Art könyvek, Budapest, 2018, 142 oldal, 1890 Ft

És ha az olvasó azt gondolná, hogy valami szociografikus érdekű, keserűen leleplező kötet volna ez, téved: ez is benne van ugyan, de ott a sok-sok irodalmi utalás (Mikestől Nemes Nagyig és Weöresig), számos „vérbeli” lírai megszólalásig (minden szerepjáték nélkül), és van néhány nagyon tömör, a töredékességet megidéző, enigmatikus költemény. Mondom: vegyes. Ha az egyediséget keressük – nemigen hasonlít senkire, legfeljebb egy-egy mondatában, fordulatában; de nehezen találnánk meg az unikális „payeri” jegyeket, annyira sokféle. Mindez viszont egyúttal kiutat is jelent – sokfelé, bármerre fordulhat innen. Nekem például a nagyon rövid, tőmondatos, rejtelmes szövegek tetszenek a leginkább, de lehet, hogy az inkább elbeszélő, erős város-rajzolatok kerülnek előtérbe.

Timothy Snyder: A szabadság felszámolása. Fordította L’Homme Ilona. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2019, 432 oldal, 4490 Ft

A szerző radikalizálja is a dilemmákat: egyenlőség vagy totalitarizmus, tények vagy hazugságok, kérdezi. És el is mondja: amíg nincs oktatással elért nagyobb egyenlőség, addig nincs demokrácia és manipuláció helyetti demokratikus vita. Csak éppen elegánsan kikerülni, hogy mondjon valamit a kapitalizmus szerepéről ebben a koordináta-rendszerben, vagyis nem beszéli el, annak radikális megújítása nélkül miből következne az egyenlőtlenségek csökkenése, ahogyan olyan válságjelenségekkel sem foglalkozik, mint amire Glenn Greenwald terjedelmes dolgozatában felhívta a figyelmet. Hogy tudniillik miközben a liberális sajtó alig várta, hogy Robert Mueller különleges ügyész bizonyítsa, Donald Trump orosz ügynök, sorra hozta a narratíváját igazoló, végül hamisnak bizonyuló sztorikat. Így pont úgy igazság nélkül maradt, ahogyan az eleve hazugságra épített fakenews-portálok. 

Az ÉS könyve májusban – Bodor Ádám: Sehol. Novellák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 150 oldal, 3499 Ft

Önparódia, önértelmezés. Az első példa roppant egyszerű. Bodornál köztudottan sejtelmes, baljós, unheimlich tereket talál az olvasó. Határvidékek, isten háta mögötti telepek, körzetek, részlegek, tarkovszkiji zóna. Éppennyire közismerten „bodoros” sajátossága prózájának a különleges hangzású nevek használata Musztafa Mukkermanntól Eronim Moxig. A Sehol egyik elbeszélésében, amelyik a Leordina nevű faluról kapta a címét, az alábbi elbeszélői megjegyzést olvashatjuk. „A falu nevéből (…) első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt.”(71.) majd kicsit lentebb: „A falu nevét valami oktalan balsejtelem fátyla lengte körül…” (74.) Bodor írásainak baljós (vö.: „sinistra”) hangulata a leírásokból, az elhallgatásokból, sugalmazásokból állt össze. Sinistrát vagy Verhovinát legendák és pletykák övezték, és olyan események történtek bennük, amelyek hol nagyon ismerősek, hol borzasztó idegenek voltak. A Leordinában viszont – ahelyett, hogy a szöveg a maga eszközeivel megcsinálná – bejelenti az elbeszélő, hogy a hely baljós. Noha egyáltalán nincs baljós, misztikus karaktere a falunak, sőt, igazából semmilyen karaktere nincs. Az elbeszélő számára is csak azért különleges a Leordina helységnév, mert benne van a történet egyik, később pórul járt főszereplőjének a neve: „Dina”. A szöveg parodisztikusan visszaél a „bodoros” prózára vonatkozó elvárásokkal.

Hasonló történik a Hekk című írásban. Ahelyett, hogy sugallatos leírásokkal, elhallgatásokkal, kétértelműségekkel – azaz a Bodortól megszokott módon – megcsinálná a szöveg a sejtelmességet, egy blőd, ponyva-stílusú mondatban közli, hogy „a többi csak sejtelem volt, ingoványos mély titok.” (48.) Egy ennyire rossz félmondatot csak ironikusan lehet érteni. Megint itt van tehát egy Bodor-szöveg, amely tisztában van a Bodor-szövegek receptjével, de kihagy néhány összetevőt. Ez az önironikus, önparodisztikus hajlam nem igazán játékos. Legalább is nem úgy játékos, mint amikor Esterházy elbeszélője jelzi, hogy igen, jó lenne idetenni egy tájleírást, de minek, ha elég említeni is („azzal fölpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban”), hanem inkább lemondó, rálegyintő. Megírhatnám így is, de hát minek?

(A Talált tér című kiállítás május 22-ig látható a Telep Galériában.)

(A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet, Szépművészeti Múzeum, megtekinthető június 30-ig.)

(Phuttiphong Aroonpheng: Manta Ray)

A Manta Ray története az identitás kérdését feszegeti, mi teszi az embert: kinézete, lakóhelye, munkája, szokásai? S ha ilyen könnyen átveszi egyik ember a másik életét, akkor vajon miért állítunk fel éles etnikai határokat mi és ők közé? A halász és a halálból megmentett idegen toposzokkal teli története ráíródik az etnikai jellegű tisztogatások és a menekültek aktuális történetére.

(A Tér/Erő – II. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban)

Ezek a kortárs építészet dilemmái, mi pedig egy kiállításon vagyunk, amin ugyanezek nem kérhetők számon. Ráadásul jóval szkeptikusabb voltam 2014-ben, amikor a műcsarnokbeli hatalomátvétel után maga az (akkori) MMA-főnök, Fekete György váltatta valóra dédelgetett álmát a nemzeti szalonok sorozatával. Azóta öt év telt el, és én is meglepődtem, az idő mennyi mindent megoldott azóta. Egyrészt Fekete György már nem ugyanott van, a Szalon maradt szalon, mégsem olyan borzalmas ezt elviselni.

(Dale Wasserman: Kakukkfészek. R.: Zsótér Sándor, Radnóti Színház)

Expresszív előadás a Kakukkfészek. De korántsem csak a tobzódó látványtól (McMurphy rabruháját például az Orange Is the New Black című tévésorozat ihlette). Hanem azért, mert a végén nem kell párna a gyilkossághoz (ugye klasszikusoknál nem merül fel a kortárs kritika ellehetetlenítője, a spoiler-veszély?). Itt tehát elég kihúzni a gumimatracból a dugót, hogy a lobotómia áldozatává lett McMurphyből is elszálljon a lélek, amint az indián átsegíti őt a túlvilágra. Mert nem a párna a fontos, hanem ahogy ez a két nagy színész, Csomós Mari és Vilmányi Benett nézik egymást.

(Poulenc: Dialogues des Carmélites – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, május 11.)

Minden oka megvolt Poulencnek, hogy egy biztos bukást húzzon be a neve mellé ezzel a címmel, ezzel a hosszal (még Puccini is csak egy felvonást vállalt az egyforma öltözetű nőkkel), ezzel a maga gyártotta szöveggel, amely ugyan dialógusok sora, de rögtön meg is akasztja mindig a magától száguldó cselekményt. Nem történik semmi, kivégeznek egy csapat apácát a Nagy Francia Forradalom alkalmából, a forradalmak már csak ilyenek, azt ütik, akit lehet. És ez a nem történik semmi valahogy azt jelenti, hogy olyat kap az ember az operában vagy az operától, amire már régen nem számított.

(Hadházy Ákos hirdetése a köztévében)

Önmagában érthetetlen, hogy miért nem ad le a köztelevízió egy közérdekű felhívást, de ma már mindegy, a Momentum hirdetési idejében jelent meg: csatlakozzunk az Európai Ügyészséghez!

(Folyt. köv. – Volt egyszer egy Népszabadság. Kelen Károly és Rab László műsora. Klubrádió, csütörtök 20.00–21.00.)

Kelen Károly és Rab László visszafogottan kérdez, összeszokott páros, szinte nem is lehet érzékelni, ki a húzd meg, ki az ereszd meg. Nem beszélnek sokat, nem okoskodnak, nem fitogtatják a tudásukat. Csak szerényen kérdezősködnek. (…) A múlt héten fölkeresték Heller Ágnest a lakásán, abból az alkalomból, hogy most ünnepeltük kilencvenedik születésnapját. Nem tévedés: a kilencvenediket.