Piros Vera: Eltévesztettem, drágám. Egy házasság anatómiája. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 165 oldal, 3500 Ft

A szerző nem akar triumfálni, sajnálkozni sem, szeretettel nézi a hol komolyan, hol csak viccből kiabáló, általában elég hülyén viselkedő Leót is, és Mártát is, mikor mondjuk amiatt ostorozza magát, hogy Leó még egy kibaszott szendvicset is jobban tud nála elkészíteni, nem is beszélve a főzésről. Mikor Márta elhatározza, hogy el akar válni, a szerző akkor is semleges marad – lesz, ami lesz, lesz, aminek lennie kell. Remek ötlet például, ahogyan párbeszédes formában esik szó arról, hogy Leó öngyilkossággal fenyegetőzött, és Márta kihívta rá a rendőröket – mindezt Márta egy barátnőjének, Julinak meséli el, aki értetlenkedve kérdezgeti. Ezzel a technikával a szerző eléri, hogy csupán megmutassa, mi a helyzet, és mindössze a barátnő kommentálja az egészet: „Hát, ti teljesen hülyék vagytok. Juli rágyújt. / Igen, az lehet, nevet Márta. / Nevetnek” (104.).

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Markó Béla: A haza milyen?
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez
Jenei Gyula: Szabadulószoba

Bolgár György: Orbán-puzzle. Kocsis Kiadó, Budapest, 2022, 197 oldal, 3800 Ft

Mondanivalóját a szerző néhány nagy téma (vezérállam, média, Trianon, sport, azon belül futball és olimpia stb.) köré csoportosítva fejti ki. A sok közül két következtetést érdemes kiemelni. Egyfelől – mások mellett – Bolgár is hangsúlyozza: tömeges inkonzisztens megnyilvánulásai ellenére Orbán Viktor szövegeiből kiolvashatók a szándékai. Az más kérdés, hogy ki mennyire vette komolyan őket (nem voltak sokan), illetve milyen következtetéseket vontak le belőlük (sokan semmilyent).

Csillag István: Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Reformok és fordulatok. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 350 oldal, 3900 Ft

A nyolcvanas évek „dinamikus helybenjárása” részeseként Csillag azonban azt is leírja, s jól dokumentálja, hogy az irracionális gazdasági rendszer megreformálásának útjában távolról sem csak Kádár balhitei álltak. Fontosabb volt az országot pórázon tartó moszkvai főnökök ellenállása, akik, bár maguk állították Kádárt oda, ahol volt, valójában sosem bíztak benne, s erre volt is alapjuk, hiszen Kádár 1956-ban megtanulta, amit Hruscsov és az utána jövők nem tudtak megtanulni, hogy a nép jóléte ellen nem szabad harcolni.

Perecz László: Reneszánsz – kezdet és vég. Osiris Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 240 oldal, 2980 Ft

Hogy mennyire fontos a filozófia, a magyar filozófia, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mindenkori diktatúrák kedvenc foglalatossága nekirontani a filozófusok némely „veszélyesnek vélt” csoportjának. És ez pont nem azért van, mert a filozófia idegen test a magyar kultúrában, hanem  ellenkezőleg: a mindenkori diktatúra fél a gondolkodás autonómiájától, fél a szabadság filozófiájától, fél attól, hogy a filozófiában több kritikai potenciál van, mint bármely más szellemi szférában. Persze igaz, hogy azt többen észreveszik, ha egy írót csuknak le, de itt pont arról van szó, hogy az irodalomnak frontálisan nem lehet nekimenni, a filozófiának annál inkább. A filozófia veszélyes tud lenni a hatalomra, az irodalom általában „csak” kellemetlen. Tessék végignézni Lukács György sorsát. Minden korszakában veszélyes, sőt, mennél marxistább, annál inkább le akarják csukni. Nem egyszer, nem kétszer. Aztán itt van a tanítványai elleni 73-as „filozófusper”, aminek a végén Hellerék emigrálni kényszerülnek. Majd itt van, hogy messzebb ne menjünk a pont tíz éves újabb rendőrségi üggyé stilizált exkommunikáció a liberális filozófusok ellen.

Az ÉS könyve májusban – Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 464 oldal, 4999 Ft

Nádas regénye persze nem népi irodalom és nem is szegénységrealizmus. Noha a regényvilág társadalmilag kétségbeejtően pontos, analízisének végső terminusa mégsem szociológiai, levezetései nem állnak meg a szegénység vagy a parasztság fogalmánál. Továbbra is a – megszorítások nélküli – emberről beszél, igaz, a humanizmus csapdáit kényesen kerülő, a magyar irodalomban mindmáig szentségtörőnek ható nyelvén. Épp ezért nincs benne a szegénységrealizmusok képviseleti viszonyulása, szolidaritása. Nem merül fel, hogy az „azok helyett beszél, akiknek nincs nyelvük” Tarra és másokra alkalmazott közhelye érvényes lehetne. Az elbeszélő „fordításai” is inkább műfajparódiának tűnnek. Noha gyakorta többes szám első személyben beszél a névtelen faluról, (amiben egyébként ráismerhetünk Kisoroszira), semmilyen fogódzót nem kapunk arról, hogy a Párhuzamos történetekből ismerős mindentudó, de ismeretlen elbeszélőnek vajon mi köze van a helyhez, milyen jogon használja a közösséget kifejező „mi”-t.

(Tóth Krisztina: Párducpompa. Előadja Pelsőczy Réka. Magvető, 2022)

(Előhívás, Ludwig Múzeum, megtekinthető augusztus 28-ig.)

Amit ezzel a kiállítás kurátorai elvesztettek, az nem más, mint a genius loci iránti érzékük. S ennek okai kisebb részben könnyen beláthatóak, hiszen a nemzetek feletti internacionális, univerzális művészeti világ melletti elkötelezettségnek is szerepe volt ebben a döntésben. Ám valóban nehéz megértenünk, hogy egy, a globális militarizmus rekonstrukcióját bemutató videósorozat miért tűnhetett bárkinek érdekesebbnek, mint azoknak az előítéleteknek a gyűjteménye, melyek egyes franciák, hollandok, ausztrálok, olaszok magyarokkal kapcsolatos álláspontját rögzítik. S ott voltak, bemutatásra várva a Magyarországról szóló külföldi sztereotípiák, a magyarok szerint. Megannyi, kölcsönös félreértésekre épülő vélemény, melyek vizuális megjelenítése ugyancsak a művész munkájának pontosságát és a projekt végiggondoltságát bizonyítják.

 (A tárlattrió június 4-ig látogatható.)

Mivel művészeti vásárainkon rendszeresen szerepel és a párizsi magyarokkal is foglalkozik, a nálunk is jól ismert Le Minotaure Galéria jelenleg egy mifelénk ismeretlen ukrán-zsidó-francia avantgárd mestert mutat be a francia fővárosban, három helyszínen. A festő munkáinak az izraeli MoBY Bat Yam-i emlékhelyével összefogva az Alain le Gaillard társgaléria meg a mahJ (Musée d’Art et d’ Histoire du Ju­daisme) zsidó művészeti és történeti múzeum épülete ad helyet. Itt látható Issachar Ber Ryback (1897­–1935) retrospektívája, francia, angol vagy orosz első monográfiájával, Hillel Kazovsky, a kijivi Kultur-Lige szakértője és Hila Cohen-Schneidermann, a Ryback Múzeum igazgatónője tanulmányaival.

(Baranyi Benő: Zanox – Kockázatok és mellékhatások)

Baranyi Benő igazi komikus vénával bír, üde és pergő dialógusokat írt, humoros helyzeteket teremtett, helyenként térdcsapkodós bohózati szituációkat álmodott a vászonra. Vérbeli vígjátékszerző tud csak eredetit mutatni arról, hogyan veszejt el az alkohol ördöge egy újabb ártatlan lelket.

(Wéber Kata: Pieces of a Woman, r.: Mundruczó Kornél, TR Warszawa, Vígszínház – Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Lévén az anyaság intim, az ember érzékelését is alapvetően megváltoztató téma, filmen hálásabbnak tűnik, szerintem mégis az előadás a sikerültebb; gondolok például a filmet terhelő, súlyukhoz képest szerintem felületesen kezelt transzgenerációs traumára és a holokausztra. Ha ezt kiegészítem a lakhatási válsággal és a menekültekkel, az utóbbi évek Mundruczó–Wéber-előadásainak és filmjeinek nem mellékesen a piachoz is illeszkedő témáit kapjuk, amelyek ízlésem szerint nem minden esetben találtak jelentőségükhöz mérhető nyelvet.

(Louis Dufort – Frédéric Chopin – Georg Friedrich Händel – Marie Chouinard: Radical Vitality, Trafó és A Tánc Fesztiválja, Veszprém)

Az ősbemutatón még 25 rövid epizódból álló sorozat – a Trafóba és Veszprémbe ennek egy 18 részre arányosított változata érkezett – azoknak is fergeteges élményt adhat, akik nem ismerik az eredeti szólókat vagy a nagyszabású, teljes estés műveket, mert minden jelenet – beleértve három új duettet is – egy-egy aprócska, de kerek egész: röpke komédia, harsány bohóctréfa vagy gyötrelmesen szép költemény.

(Donizetti: Lucia di Lammermoor – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, május 21.)

Álzseniális a rendezés, de Donizetti igazi zseni, és egyáltalán nem zavarja az érvényesülését az, ami a színen zajlik. Mindenekelőtt azért nem, mert Nadine Sierra a címszereplő, akit eddig elég óvatosan néztem és hallgattam, szép hang, jól is énekel, de tényleg eljutunk lassan oda, hogy az előnyös külső hátránynak számít az operában, túl komoly művészet ez ahhoz, hogy szép emberekre lehessen bízni. Kivéve most éppen Nadine Sierrát, aki úgy énekel, ahogy kell, még úgyabbul, mert kényelmesen megáll a magasságokon, látszik, hogy a hangerővel sincs probléma, tényleg az őrülési jelenet a csúcspontja a darabnak, és nem arról van szó, hogy jön egy csalogány, aki húsz percen át haldoklik.

(Szikora Róbert – Lezsák Sándor: Az Ég tartja a Földet. Erzsébet, a szerelem szentje, Erkel Színház, május 7., 15.00)

Szikorában állítólag valamikor a hetvenes években, Türingiát járva született meg a gondolat, hogy a rózsákkal ábrázolt magyar származású királylányról írni kéne valamit, és vissza őt adni a magyaroknak, de csak most vált valóra az elképzelés. A darab alapjául szolgáló, azonos című regényt Zsuffa Tünde, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöke írta, aki csavart egyet a Bánk bánból ismert Gertrúd-ábrázoláson.

(Elnökök a képernyőn)

Néhány perccel korábban a Híradóban Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin és Aljakszandr Lukasenka belarusz államfő ült egy asztalnál, ők is beszélgettek. Putyinnak láthatóan nincs szerencséje a képi tudósításokkal. Ő többnyire tábornokaival konzultál, akik általában egykorúak vele, vagy idősebbek. Oroszokon kívül nincs partnere, pontosabban egy állandó partnere van, a már említett Lukasenka. Ezek a partnerek nem egyenrangú partnerei az orosz elnöknek, már hogy is lennének, amikor például Belaruszban jelentős orosz haderő állomásozik, olykor onnét indítanak akciót, nem vagyok abban biztos, hogy a belarusz elnök ezekről egyáltalán kap-e naprakész információt. Így viszont nehéz azonos súllyal beszélgetni.