(Impressionismus in Leipzig 1900–1914 – Max Liebermann, Max Slevogt, Lovis Corinth, Museum der Bildenden Künste Leipzig)

Impresszionizmus Lipcsében – Liebermann, Slevogt, Corinth 1900–1914 összefoglaló címmel az eredeti helyszínen, a híres mestertrió akkori, itteni, egyéni bemutatkozásait rendezték meg újra három-három hónapos, előre tervezetten némileg egymást is átfedő tárlatokkal. A német császárság területén „anno” a kimondottan eladásos kiállítások helyszínei kizárólag csak az erre szakosodott olyan rangos privát galériák lehettek, mint amilyet Berlinben Paul Cassirer vagy a közeli Drezdában Ernst Arnold tartott fenn – amelyekkel lipcsei partnereik is permanens, bilaterális cserekapcsolatot ápoltak –, ezzel párhuzamosan viszont a lipcsei műegylet (Leipziger Kunstverein) 1904 és 1911 között egyenesen a múzeum „felszentelt hajlékába” juttatta be tagjait, értékesítés nyíltan bevallott céljából. Így ez a szokatlan kiállítási ciklus akarva-akaratlan a vendéglátó intézmény történetét is felidézi, annak jól kihasznált vagy sajnálatosan elszalasztott kortársi beszerzéseivel, továbbá az akkori, sikeres galeristákat, illetve a méltatlanul feledésbe merült magángyűjtőket meg a kisebb-nagyobb helyi művészkompániákat egyaránt számba veszi.

(Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio. Előadja Für Anikó és Kern András, Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Most látszik igazán, hogy a Hrabal-művekből nem csak filmet érdemes készíteni (bár Menzel hatot adaptált, és nem egy lett közülük világhírű), a legtöbből áradó humor és életigenlés sokféle hordozón: színházi előadáson vagy hangoskönyvön is képes átütni, ha az alkotók a hrabali világlátás pontos visszaadására törekednek. 

1981-ben kezdte el Janáky István Meditz László együttműködésével tervezni Schaár munkásságának, illetve az Utcának Pécsett történő állandó bemutatását. Az Utca a végül 1990‑ben átadott épületben látható ma is. A megnyitón Kovács Péter és Németh Lajos beszélt, utóbbi – mint azt Várkonyi György egy 2000-ben megjelent fontos tanulmányában megjegyzi – „azzal zárta beszédét, hogy a mű minden rétegére kiterjedő interpretációjának megfogalmazása a magyar művészettörténelem egyik eljövendő feladata” (Schaár Erzsébet „Utcá”-ja, kísérletek egy interpretációra). E helyt a Németh Lajos által felvetett bonyolult, művészetelméleti, történeti feladat egyetlen aspektusára hívhatom fel a figyelmet. A szobrászat állandósága esztétikai-politikai mítoszának és a mindig időleges kiállításoknak az összefüggéseire, annak a kulturális térnek a bonyolultságára, amely Schaár munkásságát máig meghatározza.

Ha mindazokat a filmeket, amelyekben szerepelt, eltüntetnénk az archívumok polcairól, nem egyszerűen szegényebb lenne a modern európai filmművészet, hanem ebben a formájában nem létezne. Halálával egy korszak zárult le, mondhatjuk némi pátosszal, de nem ok nélkül.

(Kováts Kriszta: Biblia show – Gryllus Kiadó, 2020)

Színes, de mederben tartott sokféleség kavarog dalról dalra, aminek kifejezetten jót tesz a trió felállás (három számban kiegészítő gitárral) és az, hogy Kováts Kriszta eredendően mégiscsak színésznő. Előadásában még a lemezen is átütő új árnyalatok jelennek meg, és a minden részletükben kidolgozott dalok így szépen illeszkednek az életműbe.

Vagyis ahogy a mellékelt példa mutatja, jelen helyzetben nemcsak a rongyos és független csepűrágók, hanem a profitorientált előadó-művészeti nagyvállalatok is bajban vannak. A Cirque du Soleil eddig 44 előadását kényszerült lemondani (rendszerint aréna méretű terekben játszanak elég borsos jegyárakkal), így mostanra olyannyira kifutott a pénzből, hogy mintegy 1 milliárd kanadai dollár adósságot halmozott fel. A kanadai állam viszonylag hamar döntésre jutott, hogy hajlandó egy jelentősebb kölcsönnel megsegíteni a céget, amit egészséges nemzeti öntudattal feltételekhez kötött: a székhely maradjon kanadai földön, a döntéshozó testület legbefolyásosabb tagjai legyenek kanadai állampolgárok, a részvényesek többsége szintén, és így a szellemi tulajdon maradjon hazai kezelésben.

(„Kövér László kire veri ki?”, Pottyondy Edina csatornája, YouTube)

Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájamnál valami szúrni kezd.

(Beethoven-sonatas – Warner, 2020)

És nem tudok másra gondolni közben, mint hogy ki az a Fischer. Mert van az egyfelől, hogy a legjelentősebb magyar zongoristák egyike, kezében folyton a cigaretta, meg benne van az a haragos félig kivonulás, hogy élete vége felé csak egyetlen karmesterrel, Mura Péterrel volt hajlandó zenekari koncerteket adni. A koncertjeire bejutni persze lehetetlen volt, így elevenebb emlék a sok fénykép, kezében cigarettával, mellette meg Richter, de valahogy ott vannak körülötte az új csillagok, Kocsis, Schiff, akik róla csak mint Annie néniről beszéltek. De valahogy azt érzi az ember, hogy hiába muzsikus, mintha elevenebb lenne a látvány róla, mint a zenei emlékek, ahogy feszes kontyba fogott hajjal, pucér karral uralja a klaviatúrát.

(Beszélgetőműsorok a Klubrádióban)

Mostanában rengeteg a technikai probléma. Sokszor a műsorvezetők otthonról dolgoznak, például Bolgár úr is, ez is gondot okoz. De a betelefonálók beszéde is valahogy rosszabb minőségű lett, alig érteni néha, megszakad a vonal, van úgy, hogy nem hallják egymást a felek, így akinek szerencséje van, jó hosszú monológot is elmondhat. „Halló! Halló! Ezek szerint akkor én vagyok vonalban?” „Halló! Visszhangozni is tetszik, meg adásban is tetszik lenni.” „Halló! Megszakadt. Ma már másodszor.” „Halló! Hall engem? Én vagyok vonalban?” „Igen, csak hangosabban beszéljen!” Először szórakoztató, de századjára már fárasztó ez, bár a hallgató megértő.

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Fordította Morcsányi Géza, a verseket fordította Kántor Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 152 oldal, 2999 Ft

A kötet kulcsnovellája az utolsó, Szerpentin című szöveg, amely egy memóriazavarban szenvedő, végül szellemileg teljesen leépülő könyvtáros története. Az elbeszélés idejére ezúttal is a körülmények változásából következtethetünk: a könyvtárban, ahol Nagyezsda Georgijevna dolgozik, megjelenik az internet, így az összegyűjtött katalóguscédulák – s velük együtt a klasszikus enciklopédikus tudás – fölöslegessé válnak. Az évtizedeken át mindent a fejében tároló, majd elveszítő bibliográfus egy önmagát megsemmisítő kinetikus szoborhoz hasonlít, s végül az egész szöveg allegóriája lesz.

Byung-Chul Han: A kiégés társadalma
Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról
Molnár Gábor Tamás: Visszacsatolások
Palkó Gábor: A másodlagos megfigyelés gyakorlatai

Sigrid Nunez: A barát. Fordította Hoppán Eszter. Libri Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 211 oldal, 3499 Ft

Nunez − aki Susan Sontag tanítványa volt, írt is róla egy memoárt − azért is okos, mert úgy ötvözi, keresztezi a mondatokat és a témákat, hogy azok egyben egymásra is vonatkoznak. Ugyanakkor nyitva hagyja az olvasó számára azt a lehetőséget, hogy az eldönthesse, hogy mi az, amit ő gondol leginkább megragadhatónak vagy éppen időszerűnek az olvasás idején, a maga éppen aktuális élethelyzete, története szempontjából. Érdemes volna mondjuk ötévente elolvasni és megfigyelni, hogy mikor mire figyelünk fel leginkább, melyek azok az elemek, amiket aktuálisan legközelebb érzünk magunkhoz. Ez persze minden jó könyv esetében fennáll.

Magyar Miklós: Az akasztófa árnyékában. François Villon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 200 oldal, 3499Ft

A monográfia fejezetei a korrajzba ágyazott pályaképtől a versciklusok, illetve az egyes művek értelmezéséig tartó ívet ölelnek fel. A párizsi kolostorok, városrészek és sikátorok világát szinte egy bédekker pontosságával mutatja be, ebből a bemutatásból megtudjuk, hol és milyen élményeket szerzett Villon. A téves villoniádákat   ̶  mint például a kártyajáték enigmatikus nyelve és ehhez kapcsolva Villon homoszexuális kötődései  ̶ először tárgyalja magyar szakirodalom. 

L. Varga Péter: Más tartományok. Változatok fiktív és valós terekre. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 415 oldal, 3490 Ft

A legcélszerűbb tehát úgy kezelni ezt a gyűjteményt, mint ami bár megalkotja műfajtömbjeit, azok között biztosít átjárásokat: a tanulmányokban felvetett kérdések visszatérnek a kritikákban, az olvasmány- vagy sorozatélmények pedig befolyásolják az útinaplókban leírt helyek szerzői látásmódját. A könyv nyitánya egy, az Esterházy-esszéisztikára koncentráló tanulmány, amelyben a saját helyhez, Közép-Európához mint ismeretlen ismerőshöz igyekszik közelebb kerülni az értelmező, vagyis a történeti meg- és meg nem határozatlanságai révén kívánja megérteni azt a helyet, ahonnan majd a kötetben elindul amerikai, francia, osztrák és német szövegek olvasására és az Egyesült Államokba, Olaszországba és Észtországba kirándulni.

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

Ha csak a témát vesszük: mi mindenről lehetett volna érdekesebben és tartalmasabban beszélni. Például a besúgás morális kínjairól. Vagy a besúgás szakmai szempontjairól. Azon belül műfaji párhuzamokról. Vagy stíluskérdésekről. Már csak azért is, mivel a tényirodalom és a szépirodalom közötti mezőben tenyésző besúgás-irodalomban többnyire az áldozatok beszámolóival találkozunk: a gyerekével, a barátéval, a kollégáéval. Van közöttük játékosabb és kevésbé játékosabb változat (egyfelől mondjuk Esterházy Péteré, másfelől Györe Balázsé). A besúgó szempontjából fogalmazott művek általában nem szoktak megszületni. Nem született meg például Tar Sándoré. És nem Molnár Gálé. Bár ez utóbbi történetesen megjelent. Azonban a Coming out, tévedékeny olvasatom szerint, megmaradt a címben jelölt, sikamlósan kétértelmű, bulvárosabb regiszterválasztás szintjén. A két művészeti világ, a színház(iasság) és az irodalom(szerűség) találkozásából most ez jött ki: ez a hamis könyv. Hamis vallomás. De mit is értek hamisságon?

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

Molnár Gál Péternek, a nagyszabású kritikusnak, a kitűnő, nagy tudású kultúrembernek beszámolója saját besúgó voltáról nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás – a könyv ennek a lehetetlenségnek a szomorú, derűs, mulattató és elkeserítő lenyomata. Hiszen hiába tudhat mára a nyilvánosság rengeteg dolgot a besúgókról és a besúgottakról – a dolognak épp a leglényegesebb mozzanata maradt (s ahogy ma látszik: fog is maradni) leleplezetlen. Nem mutattatott be sem történetileg, sem politikailag, hogy hogyan is működött elemeiben és összességében a titkos megfigyelési hálózat – s emiatt a „lebukottaknak” jutott az a sors, hogy személyükben kellett elvinniük a rendszer személytelen „balhéját”. A lebukottak pedig vagy belepusztultak (mint Tar Sándor), vagy, ha kicsit szánalmasan is, de megdicsőültek (mint Szabó István), vagy pedig kicsit heroikusan, kicsit cinikusan megvonták vállukat, mondván: megtörtént, lépjünk tovább. Az pedig, hogy az irodalmi közélet milyen nyomorultul tud viszonyulni a kérdésnek bármilyen érintése okán, gyönyörűen szemléltethető akár e könyv „függelékének” dokumentumaiban, akár Esterházy Javított kiadásának fogadtatásában (ahol a politikai ellenfelek még a szubjektív vallomást is manipulációnak bírják vélni és mutatni).