Paul Auster: 4 3 2 1. Fordította Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2018, 780 oldal, 5999 Ft

A regényszöveg 29 számozott fejezetből áll, ebből az első fejezet az 1.0 számot kapja, a soron következők 1.1-től 1.4-ig terjednek, a rákövetkezők 2.1-től 2.4-ig, és így tovább, mindig négyesével összesen hét szekvencia, az utolsó egység tehát a 7.4-es számot viselő fejezet. Ennek a számozási rendnek a magyarázata pedig az, hogy az a bizonyos 1.0-ás nyitó rész a regény majd később előlépő főhősének, Fergusonnak a családi előtörténetét meséli végig. Kezdve apai nagyapjával, az 1900-ban Minszkből New Yorkba érkező tizenkilenc éves fiatal zsidó férfival, Iszaak Reznyikovval, akinek vele várakozó honfitársa azt tanácsolja, felejtse el örökre új hazájában kiejthetetlen orosz nevét, mondja inkább a Rockefeller nevet, azzal az Újvilágban messzebbre fog jutni. Reznyikov azonban megzavarodik a bevándorlási tisztviselő színe előtt, amikor a nevét firtatják, fejéhez kap és csak annyit tud mondani, „elfelejtettem”, a tisztviselő a felhangzó jiddis mondatot („Ikh hob fargesszen”) Ichabod Fergusonként veti a férfi papírjaira. Az Amerikában letelepedő Ferguson pár év múlva megházasodik, három fia születik, ez a második generáció a New Jersey állambeli Newarkban már könnyebben boldogul, mint a szülők. A három fiú közül a legfiatalabbik, a saját vállalkozását, műszaki cikkeket áruló kereskedését beindító Stanley feleségül veszi Rose Adlert, a fényképészsegédként dolgozó fiatal lányt, és miközben bonyolódik a Ferguson-fiúk és az Adler család élete, 1947. március 3-án 2 óra 2 perckor (pontosan egy hónappal a valóságos Paul Auster után) világra jön Archibald Isaac Ferguson, a 4 3 2 1 abszolút főszereplője.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Radoslav Petković: A halál tökéletes emlékezete
Svetislav Basara: A merénylet angyala
David Albahari: Különös történetek
Maja Solar: Jellemző, hogy nem természetes

Paul Lendvai: Orbán Europe’s New Strongman. Hurst Publishers, 2017, október, 264 oldal, 20 font

A konokul ellenálló Orbán története sokak számára sikertörténet, újraválasztása aligha kétséges. Én azonban egyetértek a szerzővel, hogy a hatalma növelését hajszoló Orbán túl sok mindenen átgázolt. Gonosznak nevezhető az a kormány, amely a filantróp George Sorost szemeli ki propagandakampányához, ami ugyanolyan ádáz és ugyanolyan elhibázott, mint a Goldstein ellen irányuló Két Perc Gyűlölet telekép-adások Orwell 1984 című művében.

Ha Orbán igazán erős vezető volna, bátran véget vetne az efféle dühödt képtelenségnek támogatói körében. A fiatal Orbán, aki tiltakozott a szovjet csapatok Magyarországon állomásozása ellen, soha nem tűrt volna ilyesmit.

(Roger Boyes, The Times, 2017, október 14.)

Kovács József: A blues története a kezdetektől napjainkig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017, 592 oldal, 6990 Ft

Számomra vicces, ahogyan egyes magyar zenészek a blues hazai népszerűtlenségét siratják, és azon lamentálnak, hogy szerintük sajnos kiment a divatból. Ami ráadásul szöges ellentétben áll a Gondolatok a blues jövőjéről (551.) című utószó mondandójával, amiből kiderül: huszonöt éve vélhetően sokkal kevesebben hallgattak bluest Magyarországon, mint manapság, amikor az interneten bárkire, de tényleg bárkire rákereshetünk a műfaj egykori és mai nagyjai közül. A világhálón olyan előadókat fedezhetünk föl, akiknek a nevét negyedszázada még nem is hallottuk.

András László: Rasszista utazások. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 128 oldal, 2750 Ft

Különösen viccesek a kötet végén a bibliai ihletésű novellák. Például Lázárról, aki feltámad, a „Pál nevűvel” haknizik egy darabig, aztán megunja az egészet, visszatér a barlanghoz, és azt várja, hogy beengedjék. Három rövid írás pedig Pál leveleit imitálja a helybeliekhez, a búziakhoz és a faszariakhoz. Az Újszövetség profanizálásaként hatnak ezek, afféle apokrifekként, a Monthy Python repülő cirkuszának modorában. Ugyanígy az abszurd iránti vonzalom mutatkozik meg az egyik legjobb novellában, melynek címe: A nyelv, amelyen nem lehet hazudni. A Sen-ki-se nyelv beszélői számára a hazudhatatlanság nem morális, hanem technikai kérdés, hiszen ha nincs meg a hazugság lehetősége sem, akkor nincs bűn, aljasság sem, vagyis értelmetlenné válik a moralitás is. És a legutolsó írás a sokat idézett nagy kedvenc, a Mikor van vége?

Bartus Tamás–Soós Eszter Pet­ronella: A mégiscsak szociál­de­mokrata. Kossuth Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 174 oldal, 3200 Ft

Bartus Tamást és Soós Eszter Petronellát dicséret illeti a szándékért, a Kossuth Kiadót, Fejtő írott örökségének letéteményesét a megvalósításért. További dicséret helyett inkább a könyv problematikus vonatkozásait sorolom fel.

A két szerző Fejtő életútját, gondolatait a huszadik századi magyar történelem koordináta rendszerébe próbálja beilleszteni. Tény az, hogy Fejtő élete végéig magyarul (is) gondolkodott és hol keveset, hol többet magyarul (is) írt, publikált. De életművének számottevő, súlyos része francia nyelven, a francia (olasz, angol, japán, stb.) olvasónak szánva keletkezett. Magyarországon kiadott könyvei kivétel nélkül a francia eredeti általában változatlan, néhány esetben a magyar olvasó számára megtoldott, átdolgozott változatai. Ugyanez vonatkozik a Mégiscsak szociáldemokrata szerzői által részletesen elemzett politikai nézeteire is.

Antal Balázs: Vad. Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2017, 84 oldal, 2000 Ft

Nehéz lenne tagadni a rokonságot Oravecz Imre Halászóemberével, nincs is rá szükség, hiszen ugyanakkor Antal teljesen a saját útját járja. Nincs az az út, vagy inkább ösvény olyan nagyon messze Szajlától, mégsem arra visz.

Tévedés lenne viszont azt állítani, hogy egy pusztán szemlélődő, rezignált versbeszélőről van szó. Az indulat sem idegen tőle, s azt hiszem, ezek eredményezik a kötet nagy, fontos és szép verseit. Ilyen a Csodatemető és a Leltár is. Az Öregember-versek sajátos empátiával szólnak mindazokról, akik nem akartak meghalni, és akiket mindannyian ismerünk.

(Bullás József / V Moárék, Három Hét Galéria. A kiállítás június 1-jéig tekinthető meg.)

(A kiállítás június 24-ig látogatható.)

(Bibliamúzeum)

(Lynne Ramsay: Sosem voltál itt)

A skót rendezőnő állandó hangvételében kényszeresség érződik, mintha egy feldolgozatlan trauma üldözné és kényszerítené alkotásra, vagy egy életre megbűvölte volna az emberi fájdalom és lelki szenvedés legmélye – akárhogy is, kizárólag a pszichotikus emberek tudatállapotai gyakorolnak rá egy nagyjátékfilm megköltéséhez és keresztülviteléhez szükséges mágikus vonzerőt.

(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar – Művészetek Palotája, május 22.)

Csakugyan azt lehetett várni, hogy a két versenymű ragyogó kontúrjai és feszes drámaisága által közrefogva a Poulenc-darab egészen különös gyújtópontot jelent majd, egyfajta ferde tükörként funkcionál, amely a maga hagyományos zenei ötleteket új kontextusba ágyazó, mégis saját logikát követő struktúrájával különleges, álomszerűen kiszámíthatatlan, szürreális impressziókon szűri át a Mozart-kompozíciók klasszikusan kiegyensúlyozott hangzásképét és formarendjét. Annak, hogy mégsem így történt, és a koncert végső soron egyáltalán nem az artisztikus eszközökkel megjeleníthető univerzális rendezettség és a véglegesen elveszett objektív realitás fanyarul tiszta viszonyára épült, több oka is volt, de a jelek szerint mindegyik a zongorista személyében és előadói elképzeléseiben gyökerezett.

 (Závada Pál–Mohácsi István–Mohácsi János: Egy piaci nap, Radnóti Színház)

Mert a rendezőt szemmel láthatóan nem annyira a regényben feltárt kor ellentmondásossága érdekelte, hanem a jelen lévő intenzív gyűlölet működése. Amint a műsorfüzetben is írja: „nem hiszem, hogy azok az emberek, akik ’46-ban a pogromokat csinálták, velejéig gonosz emberek lettek volna, bár biztosan akadt köztük olyan is”. És bár nem tudom, mit jelent: „velejéig gonosz”, azzal nagyon egyetértek, hogy a magyar zsidóság szenvedéstörténetéről ma a tettesek – így például a bennünk élő tettes – iránti megértés vágyával érdemes mesélni, ami nyilván nem egyenlő a helyesléssel. Annál is inkább, mert a színházban is majdnem kizárólagos az áldozati, így az önszembesítésünket megspóroló perspektíva (a filmben fontos kivétel volt tavaly Török Ferenctől a szintén a háború után játszódó 1945).

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, május 20.)

Ez hát a születésnap, a zeneakadémiai ünnepség, Concerto Budapest és Keller András háttér- (vagy inkább túlságosan is előtér-) munkájával. Bámulok búsan, talán tényleg nekik nem annyira fontos. Talán megint az van, hogy túl korán hagyták abba a munkát, a darabról való gondolkodást, a megvalósítás csiszolását, jó lesz ez, ennyi időnk van rá.

(Aréna – InfoRádió)

Az InfoRádió legfontosabb műsora az Aréna. Minden hétköznap este hattól hétig beszélgetést hallunk egy fontos emberrel, aki vagy tud valamit, vagy kinevezték valahová, ahol csinálhat valamit (vagy mind a kettő, netán egyik se). Profi rádióműsor. Ha videón nézzük, akkor is azt látjuk, hogy minden a fülnek szól, nem a szemnek. A fölvezetők nagyon pörögnek, néha a neveket is csak elhadarják, nehogy időt veszítsünk, a műsorvezetői szem a papíron, nehogy pontatlanság legyen. Kameraérzékenység sehol, de hisz ez rádió. Ha az esti drivetime végén a célközönség még mindig csak a Moszkva (pardon: Széll Kálmán) tér fölött araszolgat a dugóban, legalább kapjon valami tartalmasat.

(Fogyasztói önszabályozás és politikai önkényeskedés a magyar televízióban)

Helyes, hogy a gyermekeket védi a törvény, ráadásul önszabályozó keretek között, ami bizonyos szempontból a legvalósabb képet adja a reklám – ahogy szakemberek mondják – nyaggató erejéről. Végigszenvedve azonban egy soha nem látott, igazságtalan, agresszív és minden arányosságot felrúgó választásireklám-háborút némi naivitással, de föltétlen jogosultságot érezve kérdi a televíziónéző: miért nem védi valamilyen erő a választópolgárt is?