(Eszik Alajos kiállítása a Vigadó Galériában március 22-ig látható.)

Mindenki, aki egy-egy korszak fertőjét és mocskát, nevetségességét és fennköltségét egyetlen tableau-ban ábrázolni tudja. Jelen esetben Eszik Alajos az összes szereplőt magányos alakként, ugró, táncoló, elbukó, kuporgó és harcoló individuumként hozza elénk (alig található a száznál is több alkotás között néhány többalakos kompozíció). Eszik számára az értelmezési tartomány része az attribútum, azaz a tartozék, labda, bot, balta vagy épp képzelt lény (Leviathan, hal, nyúl, mackó), aki mellékszereplőként erősíti az idézetjellegű kompozíciót.

(Quatuor Arod: The Mathilde Album. Erato)

A Quatuor Arod játéka intenzív, a kvartett hangzása dús, sűrű, ugyanakkor az előadásmód mindig törekszik a szólamszövet átvilágítására. Beszédes a dallamformálás, van lendülete, sodra a gesztusoknak, hangsúlyokkal gazdagon berendezettek a dallamok, élénk a tagolás, a muzsikálás érzelmileg telített. A Schöberg-műben éneklő fiatal francia–dán szoprán, Elsa Dreisig teljes hitellel azonosul a titokzatosság és emelkedettség légkörét árasztó tételek kifejezésmódjával és hangulatvilágával.

(Isten létezik, és Petrunijának hívják. Macedón–belga–francia–horvát–szlovén film. Rendező: Teona Strugar Mitevska.)

Női a téma is, asszonysorsok a férfiak világában, ám feminista alkotásként kezelni szükségtelenül-igazságtalanul beszűkítené e szép filmről folytatott beszédet. Elvégre ideológiának, propagandának és politikának benne árnyéka sincs. Ezzel szemben sűrű élet bomlik ki a vásznon, történetek, sorsok, emberi arcok, magukkal ragadóan, hitelesen. Olykor érzelmesen is, elvégre lehetetlen nem együtt éreznünk Petrunjiával, aki mindenkitől azt hallja, hogy semmit nem ér, s lassanként kiderül, hogy többet ér mindenkinél.

(Lady Chatterley szeretője, Trafó, február 10.; Mit tennél, ha ma meghalnék?, B32, február 14.)

Ördög Tamás rendező az elmúlt egy-kétszáz év irodalmi termésében mintha kifejezetten keresné az olyan műveket, amelyek a maguk korában (és az adaptációknak köszönhetően akár később is) felhördülést keltettek, netán botrányt kavartak. És előszeretettel mutat rá arra, hogy ma már nem egészen az a botrány alapköve, amit annak idején a háborgók annak tartottak, sőt, bizonyos fokig – sulykolás nélkül – igazságot szolgáltat a megalázottaknak és megszomorítottaknak.

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában, február 15.)

Azt akarom csak mondani, hogy nagyon helyes és fontos, hogy a Fesztiválzenekar újra és újra műsorára tűzze az 5. szimfóniát, hogy emlékezzünk, honnét indultunk, hol a cél és hol tartunk. Mivel nyolc év telt el az utolsó előadás óta, itt volt az ideje egy új kísérletnek. Egy megnyugtató kísérletnek. Mert tényleg óriási a fejlődés csak Adagietto-kérdésben is, bár ez a szimfónia legtakarékosabb tétele, csak vonósok és hárfa játszik, nincs az a szimfonikus téboly, káosz és rend, amely egy nagy Mahler-tételre jellemző, azt akkor nem is vállalhatta volna magára az induló Fesztiválzenekar.

(Kr Film Channel, TikTok videók, Youtube)

A kamaszok is egy sokarcú, széttört világban keresik a helyüket, és nem állítom, hogy csak így beszélnek magukról, de így is. És aki érteni szeretné a vágyaikat, ismerni a világot, ahogy ők ismerik, az jól teszi, ha félreteszi az előítéleteit, és megnéz néhány TikTok-videó válogatást.

(Ránki Fülöp, Érdi Tamás, Concerto Budapest, Heinz Holliger – Zeneakadémia, február 16.)

A koncertet átható energia és transzparencia azonban elsősorban mégis a karmester, a legendás oboista, komponista és dirigens Heinz Holliger érdeme volt. Figyelme minden apró motívumnak pontosan kijelölt irányt és érzékenyen megrajzolt dallamívet kölcsönzött, egyetlen gesztusértékű hangsúlyt sem hagyott elsikkadni, a zenekari hangzásnak pedig erőteljes, tiszta színárnyalatokat és szinte térben érzékelhető, sugárzó rétegzettséget biztosított.

Ritoók Zsigmond: Homéros Ma­­gyar­országon. Kalligram Kiadó, Buda­pest, 2019, 328 oldal, 3500 Ft

Odüsszeuszi kalandtúrára vállalkozik az, aki a hatástörténetét akarja feldolgozni: a történeti emlékhagyás kiszámíthatatlanságának Szküllája rémítget és Kharübdisze örvénylik, kavarog körülötte. Nem úszhatja meg az ideológiai, filológiai hajótörést sem, le kell szállnia a régi korok alvilágába, a repertóriumok, kézirat- és levéltárak, szövegelfekvők terében kell társalgásra bírni a holt anyagot, el kell időznie egy-egy művészi teljesítmény Kirké-mámorában, fel kell ismertetnie magát mai környezetével, és el kell foglalnia az őt megillető, régi-új helyet. Ritoók, akit csak lehet, megpróbál komolyan venni, ha tudott görögül, ha nem: minden neszre figyel, ébersége egyszerre a szakfilológusé és az empatikus érdeklődőé. Így nyeri el például intellektuális súlyát Herder felesége, aki frappánsan különböztette meg Herder és Wolf elgondolásait: „Wolf a szöveg kritikusa, férjem az epopeia belső értelmét taglalja”. Felfigyel arra is, hogy Kölcsey az egyetlen a korban, aki arra panaszkodik, hogy nincs jó Homérosz-szövegkiadása. Ritoók Kölcseyben felfedezi a korai kulturális antropológust, aki a homéroszi eposz keletkezéstörténetét a „Tahiti szelíd ege alatt” felcsendülő énekekkel és az Új-Zélandi „kannibál” csatadalokkal rokonítja.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Karig Sára: A szerencse lánya
Heltai Jenő: Négy fal között
Rajk László: A tér tágassága
Georg Szirtes: Előhívás

Benyovszky Krisztián: Megközelítési szempontok a populáris irodalom és kultúra tanulmányozásához. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2019, 184 oldal, ár nélkül

Benyovszky Krisztián hallatlan érzékenységgel elemzi utóbbi hősök jellegzetességeit. Pontosan tudja, hogy mi a lényege mindenféle lektűrnek – a krimitől a fantasyig. Nézőpontja leíró jellegű – tankönyv-műfajából adódóan –, nem az okokat keresi, hanem a jelenségek lényegét igyekszik megragadni, a típusok, műfajok jellemző vonásait írja le. Ilyenek – sok más mellett – a sematikus komponálás jellegzetességei, a struktúrák önismétlő jellege, az állandó „sorozatosodás”, az örök jelenben élés. Tulajdonképpen még azt is mondhatjuk, hogy – legalábbis irodalommal közelebbről foglalkozó olvasó számára – szórakoztató olvasmány ez a könyv, mely némi humort és iróniát sem nélkülöz annak ellenére sem, hogy elsődleges igénye a tudományos tárgyilagosság. Jómagam egy-egy félmondat mögött ott érzem az évődő hangsúlyt, az elegáns kikacsintást, amikor Benyovszky Krisztián nem rejtheti véka alá irodalomtudósi mivoltát. De akkor sem remeg a hangja, nem válik a popularitással szemben lekezelővé.

Mesterházy Balázs: Random. Versek. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 104 oldal, 2990 Ft

Megdöbbentő autenticitással vonultatja fel a könyv a romantikus személyesség toposzait (Szememben a nappal, Szép, kicsi világ; Tavonülő; Csönded szélén; Az én szívem), de mégis, talán a tárgyias megszólalás intenzitása a legletaglózóbb (Narancs-maracuja; A romlás virágai), az orvosi precizitású biológiai tényanyag pedig megrázó enumerációvá válik (Thézeusz hajója, életvagyhalál; ). Archaikus borzadály és jajpanasz , azaz az emberi lény halálba tartottságának tragikuma, valamint az interneten szörfözés fölényes nevetése kerülnek együttállásba a random lapjain, hogy a befogadó egyfajta szürrealisztikus-groteszk minőségek hullámverésén lebeghessen.

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni. Tények és tanúk so­ro­zat, Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 292 oldal, 4499 Ft

A kötetben szerepel portré festőről, kritikusról, kiadóról, művészettörténészről, egyetemi oktatóról, de a legtöbbjük mégis csak íróról vagy költőről szól. Közülük egyesek közelebb, mások távolabb álltak a szerzőtől; ezért is van különös súlya a „barát” szó szigorú és takarékos használatának. A portrék ugyanakkor sohasem sablonosak: az arcképek hitelességét néha a szeretetteljes ábrázolás, néha a kegyetlen őszinteség adja. Egyszer személyesebbek, máskor rövid mű-elemzéseket is tartalmaznak. Nagyon érdekes lenne ebből a szempontból összevetni a Tandori- és a Petri-portrét.  „Tandori a Weöres – Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes – Juhász – Nagy László-korszak utáni nemzedék legnagyobb költője volt.” És nem Petri? – kérdezhetnénk. Petri egyik, a szerzőnek címzett dedikációja így szól: „Radnóti Sándornak, aki ráébresztett arra, hogy milyen nagy költő vagyok.” (197.) Nem, ebben a kötetben nem, a Petriről szóló írás ugyanis annyira személyes hangvételű, hogy költőként való értékelése föl sem merül.

Komoróczy Géza: Történelem a próféták kezében. A Bibliáról. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2019, 481 oldal, 4990 Ft

Komoróczy Géza a próféták munkamódszerét komolyan veszi: számára sincs a temporális világnak szánt értelmes üzenet – származzék az akár az Örökkévalótól, akár a prófétától, akinek, tudvalevő, az Örökkévaló adta a szájába a szót, akár a „visszafelé tekintő prófétától” (Friedrich Schlegel), vagyis magától a történésztől –, ha azt nem alapozza meg a múlt feltárulkozásának alapos igénye és szükséglete. Hiszen JHVH is, midőn bemutatkozik a népnek, nem a kozmikus mindenség teremtőjeként, a csillagos égbolt és a világító égitestek megalkotójaként hivatkozik saját magára (jóllehet mindezek az ő művei), hanem egy történelmi eseménnyel azonosítja önmagát: azzal, amikor kivezette a népet az egyiptomi szolgaság házából, s megadta nekik a szabadság csodás ajándékát. Vagy ugyanígy, az a deklaráció, amely az első zsengék bemutatásakor hangzott el a Szentélyben, s amely „hordozhatóvá tömörített történelemként” (Yerushalmi) mondja el és értelmezi a zsidó őstörténetet a „kóborló arámi” atyától az egyiptomi lemenetelen és „jövevény-státuszon” át a szolgaság házából való kihozatalig és a tejjel-mézzel folyó országba való bejutásig. Mózes búcsúénekében is ezt a „megszentelt történelmet” eleveníti meg, s a próféták is a múltból vett példákkal törekednek igazolni és legitimálni önmagukat. S a történelem megtapasztalásának szükségessége és személyessége az egymást feltételező kommunikatív és kulturális emlékezet közvetítésével őrződik meg a „beszéld majd el a fiadnak és a fiad fiának” parancsolata, vagy a Széder este dramatikus eleme révén, ahol minden egyes személynek úgy kell tekintenie önmagára, mintha ő maga is ott lett volna az egyiptomi kivonuláskor: nem más ez, mint a személyessé tett történelem katartikus élménye.

Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019, 532 oldal, 4990 Ft

Bozóki maga is aktív szereplője volt a rendszerváltásnak – 1993-ban lépett ki a Fideszből –, de ebben az elméletileg igencsak megalapozott, szigorúan tudományos monográfiában nem érhető tetten a személyes érintettség, a mű híján van a ki- és beszólásoknak. Ellentétben a Magyar Panoptikum című 1996-os kötetébe összegyűjtött – főleg a korai Magyar Narancsban megjelent – cikkeivel, amelyekben Bozóki az Antall- és a korai Horn-korszak szereplőit ütötte (elsősorban persze az amerikai nyakkendős, népfőiskolás MDF-eseket, illetve a világról semmit se gondoló szocialista technokratákat), a két kötet tehát jól kiegészíti egymást. Persze a panoptikum-jelleget a Gördülő rendszerváltás se nélkülözi, hosszan lehetne sorolni az olyan neveket, amelyek ma már annyira távolinak tűnnek, mint a Jurassic Park-matricaalbum dinói.

Kántor Péter: Jég-öröm. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 64 oldal, 3999 Ft

Kántor Péter ugyanis nem versengő természetű költő. (Ha már valamilyen költő, akkor „folyami költő”, olyan, aki a Duna mellett lakik, verseket ír, és időnként képek nyomán.) Most sem kíván vetélkedni a képpel, csupán megy a saját költői feje után. Pontosabban szeme után. Valamit meglát a festett (egy ízben fényképezett) képen, ami költői képekre és gondolatokra indítja őt. Aminek eredménye lesz a vers. Egy vers. Majd több vers. Először a kötet nyitó darabja, A paradicsomkertecske (a tizenötödik századi felsőrajnai mester képéről), majd azután a kötetbe nem beválogatott Uccello-versen át egészen a legutóbbi években keletkezett Lucian Freud-képekhez írott művekig (amelyek közül kettő szerepel ebben a kötetben).