Gergely Ágnes: Még egyszer Firenzébe. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 56 oldal, 2800 Ft

Harminchárom vers: mágikus szám, egyes számítások szerint Dávid ennyi évig uralkodott Jeruzsálemben, a Genezisben állítólag harmincháromszor említik az Urat, ez Krisztus megfeszítésének éve, a dantei háromosztatú kozmoszleírás költői mértékegysége. Gergely Ágnes dantei száma az infernális földi világ költői térképészetére látszik utalni. Első versem című szövege egy tizenkét éves kori, kegyetlen strófával indul, mely a traumaköltészet tartományait nyitja meg: a puskatussal fejbe vágott férfi képe meghatározó allegóriává növi ki magát („minden férfit hozzá mérek / minden folyót a vérhez”): a legkisebb jel is ehhez az ősélményhez viszonyítva telítődik jelentéssel. Nincs mesevilág vagy gyermeki idill, csak a létkörnyezet „kiütései”, ahogy az agresszió puskatusa le-lesújt, s ahogy a „kifosztásban” megmaradt én, a túlélő emlékezni képes, illetve ahogy kénytelen gondoskodni mások emlékeiről is.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Forgács D. Péter: A bürokrácia szociológiája
Christopher R. Browning: Átlagemberek
Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák
Müller Rolf, Takács Tibor, Tulipán Éva (szerk.): Terror, 1918-19

Albert Camus: Előadások és be­szé­dek. Üzenet a száműzött ma­gyar íróknak 1937–1958. For­dí­tot­ta Kamocsay Ildikó. Jelenkor Ki­adó, Budapest, 2019, 372 oldal, 3699 Ft

Miben hitt Camus, aki elutasította a marxizmus történelembe vetett hitét, kritikával illette a forradalom mint megváltás eszméjét, és nem álltatta magát a világ kegyetlen valóságát illetően? „Egyesek egy nemzetbe, mások meg egy emberbe vetik reményüket. Én viszont azt hiszem, hogy magányos emberek milliói ébresztik, éltetik, s tartják fenn ezt a reményt, akiknek a tettei folytonosan nemet mondanak a határokra…, hogy futólag felragyogtassák a mindig fenyegetett igazságot, melyet ki-ki a maga szenvedéseiből és örömeiből alkot meg, mindenki számára.”

Molnár Gábor Tamás: Visszacsatolások. Irodalomértelmezés és reflexivitás. Új Alföld Könyvek 002. Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2019, 322 oldal, 2000 Ft

De mégis, miért vetemedik egy kortárs irodalomtudós arra, hogy legújabb könyvének néhány lapján egy politikus textuális abúzusát elemezze? Milyen kérdések vezetnek idáig, és milyen horizontok libegnek innen elénk?

A kontextus: az irodalomértelmezés ősi kérdése. MGT könyve arról szól, hogy a mostanság felvetődött (vagy újra aktuálissá vált) számos, az irodalomértelmezést érő kritika fényében egyfelől hogyan lehet visszatekinteni az irodalomértelmezésről szóló elméleti hagyományra (aka az irodalmi hermeneutika történetére), másfelől hogyan lehet friss életet lehelni az irodalmi interpretáció gyakorlatába?

Władysław Panas: A ragyogás könyve. A kabbala Bruno Schulz prózájában. Fordította Pálfalvi Lajos és Vas Viktória. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 248 oldal. 3500 Ft

Panas Bruno Schulz soha meg nem írt regényével foglalkozik, de ad egy kis időt, hogy kiderüljön, valójában tényleg a Messiás lesz a tanulmány tétje, és nem a Fahajas boltok vagy a Szanatórium a Homokórához szokatlan elemzése. Szokatlan elemzésről beszélünk, mert Panas Schulz életművét nem mint rigorózus értelemben vett irodalmi, kulturális vagy társadalmi jelenséget értelmezi, hanem mint kvázi kabbalista misztikát. Az egyébként nem sok értelmet hordozó kvázi használata itt legalább jogos, mert a szöveg egésze nem tesz ennyire sarkalatos állítást a lengyel származású zsidó szerzőről, de valamennyire mégis megragadja, hogy Panas milyen szempontokat érvényesít a szövegek és rajzok vizsgálatánál.

Az ÉS könyve januárban – Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 457 oldal, 4499 Ft

A regénynek tárgya, de nem témája Bolyai János élettörténete. A Bolyai leginkább arról szól, hogyan volna lehetséges (ha lehetséges volna) a Világtan, azaz inkább: hogyan volna elképzelhető a Világtan elveinek átfordítása a Regényesztétikába. Mégpedig úgy, hogy a privát élettől a csillagokig befogjuk az egészet. („Csillagporból vagyunk” – így szól az utolsó mondat a 457. oldalon.)

„A valóságon túli térből látszik igazán, hogy a nemlét is lét. És akkor kit érdekel a halál?” (238.) Ezzel foglalkoznak ennek a hihetetlenül gazdag, sűrű szövésű regénynek a legborzongatóbb mondatai. Az utolsó oldalak fantasztikus beszéde! És János nagy dilemmái. („Ha pusztán azt tekintjük igaznak, ami létezik, mit kezdjünk a nullával? (...) Ha édesapám nem létezik, hogyan van itt mégis?” – 300.) Hát, ennyi.

János persze meghal, Éva ellenben azt kéri a végén: „Ne legyen halál”. Minden attól függ, milyen térben gondolkodunk. A paprikás krumpli (189., 450.) ugyanúgy fontos, mint a csillagpor.

Nagyon világos és mégis nagyon titokzatos regény a Bolyai. Jó benne ellakni, nézelődni.

(Beatrice Rana: Ravel, Stravinsky. Warner Classics)

A régiekhez méltó mai legkiválóbbak ligájában játszik Beatrice Rana is, aki 1993-ban született, és kilencévesen már Bach f-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a nyilvánosság előtt. Magyarországon még nem járt, két első lemeze közül a Chopin-prelűdöket tartalmazó debütáló CD (2012) és a Schumann–Ravel–Bartók-műsorú második (2013) engem elkerült, a Prokofjev 2. és Csajkovszkij 1. zongoraversenyét tartalmazó harmadik korongot (2016) megismerve azonban nem volt kétséges számomra, hogy rendkívüli művészről van szó, s ezt az érzésemet erősítette meg a művésznő Goldberg-variációk-felvétele is (2017), amely bátran odaállítható a mű összes eddigi jelentős tolmácsolása mellé.

(Király Gábor kiállítása a Godot Galériában 2020. február 1-ig látható.)

kiállítás szociográfiai leletként tárja fel e táj lakóinak mindennapjait, az ólnál, a kertben történt egyszerű eseményeket, a nőket – vagy annak látszó lényeket – és férfiakat – elvadult arcú személyeket. Az anyag és tárgy szerves egységbe olvad, már szinte a durva vászon kerül a kép középpontjába, a ráfestett alakok staffázsokká válnak Király ecsetje alatt.

(Szabó Dezső: Üres képek, Vintage, megtekinthető február 28-ig.)

Az ebben a kontextusban kiállítható művek mérete – ritka kivételektől eltekintve – éppúgy szabályozott, mint azok tematikája, az alkotók művészetről, a művész szerepéről való nézetei. Kiváló művészek, a szó széles értelmében vett konceptuális alkotók, mindannyian perfekcionisták, akik jobbára tudomást sem vesznek arról – Szabó Dezső konzekvens munkásságát nem feledve –, hogy a digitális fotográfia új kontextusai beláthatatlan mértékben változtatták meg a reprodukálható képek halmazát, azok használati módját, számos, eddig nem ismert etikai/esztétikai kérdést teremtvén azzal, hogy most aztán tényleg bárki híres és hírhedt, alkotó és áldozat lehet egyszerre, a szerepek közti távolságok megszűntek, megváltozott a belépési küszöbök szabályrendszere.

(Nino bárkája. Magyar tévéfilm. Rendező: Miklauzic Bence.)

A színészek láthatóan lubickolnak a szerepükben, a film pehelysúlya nem kis mértékben az ő vállukon nyugszik. Kellemes meglepetés a Tourette-szindrómás szépség szerepében Gera Marina, aki meggyőzőbb, hitelesebb, mint volt az Örök tél magyarított Zsivágó-históriájában. A Nino bárkája igazi ásza mellette az érző szívű marha vendéglőst megformáló Znamenák István: nagy alakítás egy kicsi, szerény filmben.

(Sylvester Lévay–Michael Kunze: Elisabeth, Győri Nemzeti Színház)  

Persze egy musical esetében nem kellene pluszpontként kiemelni, hogy a színészek mind profin tudnak énekelni, ahogy azt sem, ha a színház nézőterének csaknem minden pontjáról nyaknyújtogatás nélkül látjuk a színpadképet. Magyar viszonylatban azonban kuriózumnak számít, és úgy látszik, Győrbe kell menni, hogy mindkettő egyszerre teljesüljön.

(Lót – Szodomában kövérebb a fű, Örkény Színház, január 9.)

Menni vagy maradni? Megvendégelni az idegent, vagy kiszolgáltatni? Belesimulni a rendszerbe vagy sem? Elfogadni a helyzetet, vagy lázadni ellene? Hűség, hit, remény, szeretet? Minden szájból kemény mondatok hangzanak el többek közt ezekről – Térey alaposan átgondolta és kihegyezte a témát, amellyel Kovalik évekkel ezelőtt megkínálta (Ari-Nagy Barbara dramaturg és Nádasdy Ádám irodalmi konzultáns pedig posztumusz finom kézzel, tisztelettel dolgozott az írott anyagon).

(Gautier Capuçon és Yuja Wang hangversenye – Zeneakadémia, január 16.)

Amúgy nincs semmi baj, vagy legalábbis, ami Yuja Wangot illeti, vele tényleg nincs baj, peregnek a hangok, játssza, amit kell, aztán kibotorkál az őrülten magas sarkú cipőben, visszabotorkál. Akkor már nagyobb a gond a szintén világsztár minősítésű Gautier Capuçonnal, aki hamis, és egyre hamisabb. A Franck A-dúr szonáta második tétele után még Wang is leüt egy-két hangot, mintha jelezni akarná, hogy hangolásra szorul a cselló, de Capuçon nem hangol, inkább nyekeregtet.

(Like a Child, Lévai Balázs filmje, M2)

A Like a Child a lehetetlenre vállalkozik, nem akar bálványt építeni, nem akarja isteníteni azt az embert, akit úgy vesztettek el kollégái, szerettei, rajongói, hogy nem tudnak rá máshogy emlékezni. Szánt szándékkal mítoszt rombolni, az értelmetlen halál árnyékban, veszélyes üzem, pátosz nélkül szólni olyasmiről, amit anélkül még annyira sem lehet elviselni, mint azzal, nos, szép rendezői kihívás. 

(Benjamin Beilman, Marek Janowski, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, 2020. január 20.)

Noha a darab recepciójától jószerével elválaszthatatlanná vált a komponista egy levele, amelyben a zeneszerző az alkotói folyamat alatt átélt pszichés küzdelmeit vetíti rá a szimfóniára, (…) Janowskit a jelek szerint kevéssé foglalkoztatta ennek a biográfiai részletnek az igazolása. Úgy vezényelte végig a művet, mint akinek eszébe sem jut, hogy a sötétségből a fénybe tartó folyamat megformálása érdekében, amelynek jegyében sokszor feszült, nyugtalan, tompa alaphangulatot társítanak a szimfónia első három tételéhez, kétségbe vonja azok lendületének és líraiságának valódiságát. Helyette sugárzóan fényes és eleven interpretációval lepte meg a Fesztiválzenekar közönségét, olyan előadással, amely ékesszólóan tanúskodott arról, hogy egy mű kétségbevonhatatlan életvidámsága és energiája ezerszer többet ér a kanonizált prekoncepcióknál.