Varga Ibolya: Levél Fiamnak. Nap­ló 1990–1998. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 454 ol­dal, 4499 Ft

Ez a könyv véletlenszerű események szerencsés együttállása miatt születhetett meg. Varga Ibolya – a naplóírás idején egy Vérmező melletti kis lakásban élő, nyugdíjas magyar-történelem szakos tanár – fiának, a Nyugat-Németországba disszidált Hámos Gusztáv filmrendezőnek írja a naplót. Egyfajta nemzedéki kapcsolattartás, az évtizedek óta távolból megélt családi viszony protézise: napló gyermekének, aki saját disszidálásával őt is társadalmon és hazán kívülre helyezte. 1991-ben mutatják be Hámos Gusztáv 1989. A híradó hatalma című, a rendszerváltozás médiaképeit tematizáló munkáját, ezért a közéleti médiatartalmakról való tudósítás különös figyelmet kap. Híradók, országgyűlési közvetítések, vitaműsorok, de kabarék és magazinműsorok is fontos részét képezik a leírásoknak, közben pedig napról napra – sőt, a napló jellegénél fogva lapról lapra – rajzolódnak ki az államszocializmusból a kapitalizmusba való átmenet visszásságai, a politikailag megosztott, az infláció, a munkanélküliség és az erősödő szélsőjobb nyomasztó szorításában vergődő társadalom megélt hétköznapjai.

Huszti Gergely: Mesteralvók hajnala
Király Anikó:Csak barátok?
Hazudós
Berg Judit: Drifter

Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2020. március 25-én skype-on. A felvételt meg lehet majd nézni az Írók Boltja YouTube-csatornáján, ha minden igaz, április 6-tól. Legközelebb április 29-én, szerdán Láng Zsolt Bolyai című regényéről fogunk beszélgetni.

Minden valószínűség szerint az új korszak nehezített indulása- a járványveszély miatti forgalom csökkenés, kiállítások elmaradása-a Godot életében is változásokat hoz majd. Azonban az elmúlt két évtizedben tapasztalt életerő, aktivitás és ügyes vállalkozói érzék azzal biztat, hogy talpon maradnak, s számíthat rájuk a magyar művészetpártoló közönség. Addig is G, mint Godot.
 

Többször radikálisan újrakezdett életpályája a bizonyítéka annak, hogy nem sokat tartott a karrierépítésről, s annál többet egy-egy festői probléma teljes kimerítéséről, majd az üres ismétlés visszautasításáról. Több interjújában a felette jólértesült, az aktuális nyugati hullámok keleti képviseletét ellátó, távlatokban nem gondolkozó, társadalmi problémák művészeti összefüggései között nem különösképp eligazodó kurátorokból, kérdezőkből hamar s elég ironikusan: kis magyar Hans Ulrich Obristot csinált, akinek amúgy annyi köze van Harald Szeemann individuális módszertanához, a kortárs művészet komolysága és korlátozhatatlan szabadsága melletti elkötelezettségéhez, mint a különböző celebvetélkedőknek a tehetséghez, a kutatáshoz. Semmi. (Obrist a kortárs médiakurátorok egyike, minden héten „ír” egy könyvet, megnyit egy kiállítást, rendez egy másikat.)

(Critics Awards for Arab Films, 2020.)

A huszonkilenc versenymű a jéghegy csúcsa, a sok száz darabos arab filmtermés java, ám már elég nagy számú ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le a térség filmművészetének jelen állapotáról. Végignézve a játék- és dokumentumfilmek hosszú sorát, amely csaknem háromszorosa egy átlagos fesztivál versenyprogramjának, az összbenyomás több mint kedvező. A mezőny kifejezetten erős, a huszonkilencből legalább tíz kiemelkedően értékes alkotás, s a derékhad is érdekes, színvonalas munkák sora, mindössze négy-öt versenymű mondható részben vagy egészében elhibázottnak.

(Hauber Zsolt újra játssza – videosorozat a Youtube-on)

 A műsoroknak külön jót tesz, ahogy a zeneszerző bevezetésképpen szakmai problémákon elmélkedik, miközben a nézők kérdéseire válaszol, a kulturális kötődésekről mesél, és történetekkel árnyalja az adott dal keletkezését. És ez az, ami még nem volt! Egy zenész kitárulkozik és beavat az alkotási folyamatba, láthatjuk, hogyan játssza fel a dallamot, elmondja, hogy eredetileg milyen hangszerekkel szólaltatták meg a dalban hallható hangszíneket, és megmutatja, hogy ő most mivel tudja szinte ugyanazt produkálni.

Mások, színészek és színházvezetők maguk készítettek pár szavas felvezetéssel rövid felvételt. Mindeközben a Magyar Teátrumi Társaság portálján nem látni semmit, még a saját üzenetüket sem, amely a Nemzeti Színház honlapján tűnt fel Trill Zsolt – nyilván munkaköri kötelességeként elvégzett – tolmácsolásában. Az impresszum szerint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jegyezte textus kétmondatos összefoglalással elintézi a világszövetség üzenetét, majd azt egy majdnem kétszer olyan hosszú gondolatfutammal egészíti ki, amely »nemzetünk szellemi egészségé«-ért aggódik, és végül „szellemi és érzelmi erőt, jókedvet, bőséget és védő kart” kíván (sic!).

(Wagner: Tannhäuser – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Mert nincs is szebb, mint Wagner úgy, ahogy van, miniatúrának vagy festménynek látszó díszletben izgatott énekesek lelke, szíve zeng a dalban. Az egyetlen probléma az énekes maga, azt nem lehet elvarázsolni, a dolog természeténél fogva elhízott, gömbölyded tenorista néz szembe élete értelmével, egy nagyra nőtt, masszív asszonysággal, és bár a szerelem nem kizárólag a szépek életének értelme, mégis ahhoz szoktunk, hogy az ifjak és karcsúak szerethetnek a színpadon.

(Sex Education [Szexoktatás], Netflix, 2019–2020.)

Abúzusról, magányról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről kevesen tudnak ilyen szórakoztatóan, szépen és tisztán beszélni, mint a pályakezdő Nunn. A második évad közepe, ahogy az lenni szokott, leül, de még mindig messze az átlag fölött van, még az is megkönnyítheti ezeket a nehéz „maradjon otthon” napokat. Csak három dolog kell hozzá: valami okos eszköz, internet-elérés, és elő kell fizetni a Netflixre, mert „hagyományos” csatorna még nem adja.