(Branford Marsalis újra Budapesten – Művészetek Palotája, március 5.)

Mindenki állhat a színpadon egy kicsit lazábbra csúszott öltözékben, de az ő fess megjelenése alapeleme a produkciónak, az ellentmondást nem tűrő zenei erőnek, a többiek miatta vannak a színpadon. Marsalis még nálunk is ikon; hogyne volna az, hiszen ott fúj Sting első szóló lemezein, kíséri zenekarával, budapesti koncertjei rendre teltházasak, a család neve pedig márkanév, a papa és a testvérek megkerülhetetlenek, ha a nagyon szépen, magas fokon művelt jazz kerül szóba; sőt, Marsalis klasszikus zenei fellépéseket is vállal, nálunk is játszott már ilyen programot.

(A Műcsarnok Különter[m]ek című tárlata március 24-ig látható.)

(Museum global – Mikrogeschichten einer ex-zentrischen Moderne. Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, K20 Düsseldorf. Megtekinthető március 16-ig.)

(Roma. Mexikói–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró-operatőr: Alfonso Cuarón.)

De nem a történet a lényeges itt (igaz, Kosztolányinál sem). Hanem az a sűrű élet, az a tapinthatóan anyagszerű világ, amit Cuarón a vásznon megalkot. Mert a sztori, mint a java filmeknél általában, puszta hordozóanyag, bármelyiket százféleképpen lehet elmesélni, jól és rosszul, a filmkészítés lényege, mint Tarkovszkij írta, a „teremtés”, s ezt kevés modern mozgókép példázza meggyőzőbben, mint a Roma. Nem könnyű alkotás, kell idő, amíg elragad és beránt a világába, de már az első pillanatoktól érződik, hogy megéri a fáradságot, érdemes vele menni, fokozatosan belefeledkezve a fekete-fehér képek varázsába. Ritka erény, hogy egy mindenfajta erőltetett szimbolikát mellőző realista történet ilyen természetes módon képes költői magasságokba emelkedni.

(Heinrich von Kleist: Pentheszileia, k2 színház, MU színház, február 16.)

A Pentheszileia nem tartozik Kleist legismertebb művei közé. Olyannyira nem, hogy magyarul csak 1977-ben jelent meg Tandori Dezső fordításában, és egészen 2004-ig, amikor Zsótér Sándor színre vitte a Nemzetiben, nem is volt magyarországi bemutatója,. Most a MU színházban a k2 színház meghívott vendégrendezőjeként Kovács D. Dániel állította színpadra, jobban mondva terepasztalra a saját korát bőven meghaladó drámát. Már nem először rendez Kleistet, A heilbronni Katicát 2015-ben a legjobb független színházi előadásnak választotta a Színházi Kritikusok Céhe.

(Csehov: Meggyeskert, Nemzeti Színház, március 3.)

Silviu Purcărete tulajdonképpen dekonstruál, roppant alapos szövegelemzéssel szétszedi Csehov darabját – gondosan lecsumázza, kimagozza, bekészíti a meggyet –, de színészei nagy részével mintha nem egy színházi nyelvet beszélne. Ki több, ki kevesebb cukrot adagolna ehhez a lekvárhoz – a régi recept elveszett, arra már maga Firsz sem emlékszik, az újat meg még nem sikerült kitapasztalni.

(Mozart: Così fan tutte – Erkel Színház, március 8.)

Horti Lilla olyan rondót énekelt, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam élőben ilyet utoljára. Talán azért nem emlékszem, mert amikor utoljára láttam ezt a rendezést, Szinetár Miklós munkáját, a rondót nemes egyszerűséggel kihagyták az előadásból, nyilván úgysem ment volna, meg különben is: ensemble-opera. Közben pedig volt egy bukott Menzel-változat, nem tudom, tényleg bukóban van-e, vagy csak az Opera volt ez eredeti helyszín, nem cipelték át az irdatlanul ronda díszleteket az Erkelbe. Szinetár rendezése világos, nem bonyolult, érthető és értelmes.

(Az igazság pillanata. Bolgár György új műsora. Klubrádió, péntekenként 12.35–12.55)

Bolgár György körülbelül tíz éven át írta hetente hasonló szellemű cikkeit a 168 Órába (Hogy mi van?), majd újabban a Népszavába írja a sorozatot Hazugságvizsgáló címmel, minden szombaton elolvasom. A március 9-i írásának az volt a címe, hogy Az ultimátum hete. Bár ugyanarról a hétről szólt, mint a rádióműsor, és óhatatlanul ugyanazok voltak a fontosabb témák, az ottani négy kiigazítás nem egyezett meg sem nyelvileg, sem érvkészletében azzal, ami elhangzott, magyarul nem a cikket mondta el Bolgár a rádióban. Ez egyrészt azt jelzi, hogy úriember, másrészt azt, hogy rengeteg a félrevezetés és sokféle cáfolat lehetséges.

(Abai Hírek, Abai Városi Televízió)  

Az Index szúrta ki az Abai Városi Televízió egyik műsorát, az Abai Hírekben – mi más lenne fontos a városban – a képviselőtestületi ülésről készítettek összefoglalót, melyről fegyelmezetten illik beszámolni. Örkény és Spiró zseniális abszurditása elevenedik meg a mogorva és szomorú képeken, a magyar zászlók előtt magyar emberek ülnek, és van négy üres szék is, mert Kossa Lajos polgármester az abai délutánba várta Széll Kálmánt, Mahatma Gandhit, Martin Luther Kinget és a Dalai lámát is. A kép sajnos fix, egyetlen kamera veszi a jelenetet, nincs semmi mozgás, nem látni az arcokat, minden képviselő önmaga szobra, kínjukban mereven maguk elé néznek, miközben Kossa úr a láthatatlan világról beszél, és arról, hogy sok ismerőse van, aki másképpen tehetséges, mint ő, ők nem a megérzéseiken keresztül kommunikálnak a láthatatlan világgal.

David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Fordította Kemény Lili és Sipos Balázs. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 1114 oldal, 7999 Ft

A régi iskola tanítványaként, valamilyen nyilván idejét múlt eszmény híveként azt is gondolom, az íróság legelsősorban arányérzék, nemcsak a belefoglalás, a megfogalmazás, a megírás, hanem a kihagyás, az önfegyelem és az elhallgatás mestersége is, és különösen isten mentsen az okos írótól, aki minden helyzetet, karaktert, mondatot és szót olyan réstelenül és azonmód a szánkba rág, mint Wallace. A Végtelen tréfát bölcsészkari tornamutatványnak tartottam, a magam olvasását is csupán tornamutatványnak (régen túl voltam már a fordítók ígérte fordulóponton, a 160. oldal környékén), és ha hivatalból nem szorulok bele abba a helyzetbe, hogy végig kell olvasnom, valahol a kétszázadik oldal táján biztosan letettem volna ezt a könyvet.

            És csodák csodájára, úgy a négyszázadik oldal után az egész egyszerre beindult és visszamenőlegesen is megvilágosodott (pedig az emlékezetemben már kikerestem Szerb Antal 1941-ből származó, Joyce-ra vonatkozó mélységesen gonosz és igazságtalan szavait.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal

Mécs Anna: Gyerekzár

Juhász Tibor: Salgó blues

Csepelyi Adrienn: Belemenés

Honfoglalás. Szerkesztette B. Szabó János és Sudár Balázs. Osiris Kiadó, Budapest, 2018, 755 oldal, 8980 Ft

A szerkesztők rendkívül gazdag antológiát állítottak össze történelmi forrásokból, tanulmányokból, a nemzeti emlékezet irodalmi, politikai, képző- és filmművészeti dokumentumaiból, látványos és jó minőségű, színes képek és térképek felhasználásával. Különösen érdekesek azok a szemelvények, amelyekből megtudhatjuk, hogyan ismertették a magyar honfoglalást a szomszédos országok történészei. Elolvashatjuk, milyen széljegyzeteket fűztek az illetékesek a millennium megünneplésének 1893-ban elkészült programtervezetéhez, és megtudhatjuk, hogyan ápolta Pusztaszer emlékét Berecz János. Fény derül arra, miért tekintik költőink a kizárólag Afrikában található párducbőrt az ősmagyar vitézi öltözet nélkülözhetetlen tartozékának, s megtekinthetjük, hogyan csapja fejbe Lehel vezér a császárt a SZIT szappanok vásárlóinak járó „albumba gyűjthető történelmi pillanatképen”.

Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 96 oldal, 2500 Ft

Az utolsó, a kötetnek is címet adó ciklus talán a legegységesebb és legsűrítettebb. A rövid versek bálnasóhajokként zúgnak fel mintegy összegezve a korábbiakban felvetett témákat, viszonyokat. Ahogy a vízbe beúszó ember visszatekint a part örökre tovatűnő látványára: „tudni lehetett, hogy ezt, így, ezt a képet / most látom utoljára, és nem is lehet majd többet visszajönni hozzá.”

Időzve a versekkel azért sorra tárulnak fel a kötet erényei, szépségei és gondolati, érzelmi áramlatai.

Zdeněk Svěrák: Mezítláb a tarlón. Fordította Forgács Ildikó. Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 120 oldal, 1990 Ft

Svěrák a saját gyermekkora két évét, a héttől kilenc éves koráig tartó szakaszát használta fel „alapanyagul” ahhoz, hogy szépirodalmi alkotásában Eda családja nagyvárosból vidékre történő II. világháborús kitelepítésének következményeit ne a szülők, hanem a „csatolt rész”, a gyermek szemszögéből láttassa. Az ő szempontjait figyelembe véve érzékelteti velünk, hogy milyen az, amikor egy erőműben dolgozó, a német vezetésnek ellenálló apa magatartása miatt a prágai szolgálati lakásból az egész család a nagyszülők mezővárosi házába „száműzettetik”.

Egymáshoz szólunk. Hosszú hallgatás után. Szerkesztette Előd Nóra. Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2018, 225 oldal, 2900 Ft

A túlélők és megmentőik megalakították az Ariadné-csoportot. Később bekapcsolódtak ebbe gyerekeik, unokáik is. Mivel a mentők szükségképpen idősebbek voltak az áldozatnak szántaknál, közülük egyre kevesebben élnek. Csoportos beszélgetések során dolgozzák fel a történteket. Ennek a pszichoterápiának igen nagy a gyógyító ereje a trauma feldolgozásában. Van, aki így tud először beszélni a régen elfojtott emlékekről, így tud köszönetet mondani az életmentőknek, bocsánatot kérni az eddigi hallgatásért. Éppen ilyen fontos, sőt ma egyre fontosabbá váló feladata a csoportnak, hogy egyszerű tagjai és képzett drámapedagógusai rendszeresen járnak iskolákba, gyerekközösségekbe, hogy beszéljenek személyes élményeikről, a történelemről, a zsidó identitásról.

Murányi Gábor: A sajtó szövedéke – Huszadik századi laphistóriák. Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 405 oldal, 4500 Ft

A fáradhatatlan Murányi Gábor, aki az elmúlt 30 év sajtótörténeti írásai közül válogatott ki negyvenkilencet, remek kötetet állított össze. Csaknem száz év rémületesen humoros pillanatait örökítette meg tömören mesélve. Lehengerlő a könyv indítása, a Horthyt, Sztálint és Rákosit dicsőítő évfordulós közlemények és elszólások szinte fokozhatatlanul mulattatóak, ám a szerző lebírhatatlan kutatószenvedélye a további tanulmányokat is élvezetessé teszi, beszéljen akár a nyilas orgánumok alapításáról, akár a kései negyvenes évek pártszemléletéről, vagy az 56 utáni megtorlást követően alapított újságokról, a felelős elvtársak dörgedelmeiről, meg az első szamizdatokról. Bárhol olvasunk bele a könyvbe ismét, újra ott ragadunk.

Tolnai Lajos: Új föld, új szerencse. Az előszó írta Hites Sándor. Reakció Kiadó, Budapest, 2018, 140 oldal, 3290 Ft

A cselekmény középpontjában egy új telep önkéntes társuláson alapuló felépítése áll. Magáról az építkezésről viszonylag keveset tudhatunk meg (hacsak annyit nem, hogy majd’ mindenki erőn felül tett vállalásokat). Peterdy Károly a telepesek vezetője lesz, de a háttérből Hauzer irányítja a szálakat. Az új föld új szerencsét ígér. A modernizáció nagy ígérete áll itt a háttérben: a barbárok földjének meghódítása, a modern és hatékony társulási viszonyok tudatos kialakításának lehetősége, az urbanizáció mint a nyomor felszámolásának formája. Csakhogy a regényben a felépülő telep egy pillanat alatt a hitelezők markába kerül, a lelkes „argonauták” pedig képtelenek a változásra. Budapest XIX. század végi párját ritkító expanziójának itt olyan összetett leírását kapjuk, ahol hirtelen megmutatkozik az urbanizációs folyamatok összetettsége. (S persze még itt is vajmi kevés szó esik cselédekről, napszámosokról, gyári munkásokról, akiknek az életkörülményeiről Gyáni Gábor írt hajdan nagyszerű kis összefoglalást: Bérkaszárnya és nyomortelep, 1992).