Krasznahorkai László: Min­dig Homérosznak. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3999 Ft

A Mindig Homérosznak nem egy kortárs Odüsszeusz útját, sokkal inkább a modern (talán skizofrén) tudat odüsszeiáját jeleníti meg. Ezért nem a menekült személye, hanem a menekült létállapot az, ami érdekes. Ez pedig nem feltételez semmilyen konkrétan megragadható fenyegetést vagy létező veszélyt, mivel egzisztenciális tény. Ezáltal az egész szövegre tekinthetünk az emberi (és nem pusztán az emberi) létezés egyfajta parabolájaként. Itt a menekülőnek, a menekülésen kívül, nincsen másik élete. Menekülése emiatt – látszólag – végtelen. Ami azt is jelenti, hogy szemben a hazafelé tartó Odüsszeusszal, számára nem létezik olyan végpont, ahova megérkezhetne. A menekülőt senki se várja, és ő sem vár semmire, még arra sem, hogy ennek az űzött állapotnak egyszer vége legyen, hiszen a megállás számára a biztos halál. Mozgásának célja ezért a céltalanság, a sehová sem tartás, annak érdekében, hogy útvonala az üldözők számára minél kiszámíthatatlanabb legyen.  A menekülés stratégiájának fő alapelvei: a helyes (vagyis az összevissza, kaotikus) sebesség és a tetszőleges irány megválasztása, a védett helyek kerülése, a tömegben való elvegyülés, a kommunikáció minimálisra korlátozása, valamint az alvástól, az evéstől és az ivástól való tartózkodás. Továbbá kerülni kell mindent, ami jó, mert az a legveszedelmesebb csapda. Bármilyen jó dolog az elkényelmesedéshez és a megálláshoz vezet, az előrelátott bukáshoz. Ha a menekülő csak egy pillanatra kiesik a szerepéből, ha csak egy másodperc töredékére megfeledkezik a stratégiájáról, máris utolérhetik.

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.

Vass Norbert: Indiáncseresznye
Xaver Bayer: Az átlátszó kezek
Ricardo Piglia: Az eltűnt város
Rafael Pinedo: Plop

Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2019. október 30-án, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb november 27-én, szerdán Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről lesz szó.

 (Molnár Vera Rendetlenség a rendben című kiállítása a Kiscelli Múzeumban)

A logika, a geometria, a művészet mechanizmusainak az értelem megfontolásai általi követése, a hibák keresésének és az érvelő ész intenzív használatának eredménye az elme működésének és az érzelmek elragadtatottságának kísérleti körülmények közti nagy találkozása. Mindez együtt nagy művészetet teremtett, amelynek radikálisan más a pszichológiája, a hírnévhez való viszonya, mint az egomán kortárs művészetnek. Molnár Vera minden egyes műve, sorozata új világokat, összefüggéseket, lehetőségeket tár fel.

(John Coltrane: Blue World – Impulse, Verve, Universal, 1964/2019)

A lemezkiadók egyik mai fontos szerepe mozgásban tartani a zenében lakozó ősenergiákat: ezért nem feledkezünk meg John Coltrane-ről és ezért nem került még az elképzelt szobra egy múzeumi vitrin mögé. A másfél éve megjelentetett, elveszettnek hitt felvételekből összeállított Both Directions at Once, az A Love Supreme háromlemezes kiadása, a Coltrane-dokumentumfilm mind segítenek mélyebbre látni és motiválnak abban, hogy akár csak a jól ismert, mással össze nem hasonlítható sound miatt elővegyük a többi, klasszikussá vált lemezeket, és ezen az úton elindulva számot vessünk a nagy kérdésekkel. Hiszen – ahogy Sonny Rollins mondta a dokfilmben – Coltrane abban volt több másoknál, hogy ő a nagy képet nézte.

(Barakonyi Szabolcs Hűlt hely című kiállítása november 30-ig látható a Deák Erika Galériában.)

Egy olyan egynemű világot érzékelünk, amelyben valami nincs a helyén – ezt a gondolatot a legerősebben a budapesti galéria bejáratánál mintegy mottóként elhelyezett hatalmas és kaotikus raktárkép sugallja. Ha jobban megfigyeljük a különböző tetthelyeken, különböző bűnügyekhez tartozó képeket, úgy tűnik, tényleg minden egyforma; ahogy egy régi krimiben a helyszínelés során egy felügyelő megfogalmazta: „a baj, ha meglátogat egy házat, legyen az szegény vagy gazdag, ízléses vagy ízléstelen, mennyire egyformává tesz mindent”.

(Déva. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szőcs Petra. Társ-forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő. Operatőr: Dévényi Zoltán.)

A történetet, ha létezik egyáltalán, könnyedén követjük, ám a Déva igazi erejét a kaleidoszkópszerűen elénk kerülő képek és helyzetek adják. A város körüli hegyek s a környéket uraló vár égbe nyúló oromzata, alatta a mélyben a jellegzetes kelet-európai-balkáni lepusztultság, a soha ki nem nőhető államszocializmus omladozó romjai. S falai között a reménytelenség végvidékének bentlakói: nyűtt, bánatos arcok, megfáradt testek, ócska öltözetek.

(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)

Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk.

(Szirmai–Bakonyi–Gábor: Mágnás Miska, Vígszínház, október 26.)

És ha már a mulatságnál tartunk: Eszenyi szereti a látványos gesztusokat és a méretes kellékeket. Nos, ezekből az előadásban akad bőven, de a javuk megmarad felkapott (státusz)szimbólumnak. Ilyen értelemben adekvát a báljelenetet fürdőruhásan jacuzziban kezdeni, majd elárasztani a színpadot habbal – csak nem praktikus: teszem azt, fel kell takarítani, ami a második szünetben jelentős közönségveszteséggel járhat, és jár is. A csúszásveszély mellett a Rollát alakító, Kecskemétről frissen szerződtetett Dobó Enikőt szerelmi bánatában többször földre küldeni sem színészbarát – és az egészhez képest túlságosan sztanyiszlavszkiji – megoldás: hason fekve, négykézláb énekelni nem könnyű, ugyanakkor itt jegyezzük meg, hogy Dobó Enikő állja a habot, és gyakorlatilag egyedül neki vannak meg a műfajhoz szükséges hangi adottságai.

(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)

Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés.

(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)

Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.

Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.

(Szentpáli Roland–Feledi János: Orfeusz, zenei montázs – Feledi János: Revenge (Élektra), Feledi Project; Mádi László–Mészáros Máté: Ketten, Mádi László–Juhász Péter: Sinni, Közép-Európa Táncszínház)    

Amikor Feledi elnyerte a KET művészeti vezetői helyére kiírt pályázatot, egy kicsit megfáradt és elszürkült előadókból álló társulatot örökölt. Talán ez is visszariaszthatta attól, hogy valóban a „sajátjának” tekintse az együttest, bár akkor meg nem világos, miért is pályázott a vezetésére.  Új társulatvezetőként akár az összes táncos helyett újakat szerződtethetett volna, ha lettek volna koreográfusi tervei az együttesben, amelynek fele azonban így is kicserélődött. Az új arcok és friss energiák nagyon is jót tettek a KET-nek – igaz, a Café Budapest alkalmából nekik nem olyan üres handabandázásban kellett helyt állniuk, mint a Feledi Project ismét sokfelől összesereglett – operaházi sztártáncossal és egyetemi növedékekkel is feldúsított – előadóinak.