(Az aktív ábrák című kiállítás 2019. március 31-ig látható a Kassák Múzeumban.)

A kihívás valóban nagy, hiszen kevés dolog tűnik kiállíthatatlanabbnak; nem is térkép született belőle, hanem egy áttekinthető tárgygyűjtemény a falakon, amelyet a Rudas Klára által konstruktivista előképekből kiindulva szerkesztett vonalrendszer, nyilak és rajzolt keretek vesznek körül. Egy ennyire kevéssé vonzó témára nyilvánvalóan nem ültethető rá a blockbuster kiállítások designvilága vagy egy komputeranimációs tűzijáték, hiszen valójában nincs itt semmi látványosság: a cél egy olyan befogadható és megjegyezhető – ugyanakkor a dinamikát is érzékelhetővé tevő – ábrarendszer lehetett, amelyben a nevek és a helyszínek a helyükre kerülnek.

(Bilder und Malerbücher, Kunstsammlung Jena, megtekinthető november 18-ig.)

A bemutató hívóképe és plakátja Chagall idilli jelenete, öt libbenő ruhájú és kibontott hajú, kasztanyettával táncoló nőről, békésen legelésző juhok és virágzó fák, bokrok fölött lebegve, röpködő gerlepárral. Erik Stephan kurátor a mottót is tőle kölcsönözte: „Biztos vagyok benne, hogy Rembrandt szeret engem.” Egyrészt azért, mert a rendező szerint az orosz–zsidó származású francia mester – aki német és amerikai földön is élt – kiváló közvetítő lett a keleti és nyugati kultúra között. Másrészt,  mert már húszévesen barátságot kötött olyan festőkkel, mint Robert Delauney, Fernand Léger és Amadeo Modigliani, illetve olyan költőkkel, mint Guillaume Apollinaire, Max Jacob vagy Blaise Cendrars, hidat építve a piktúrától az irodalomig.

(Francia imák – Müpa, november 8.)

Kovács János koncentrált, szuggesztív és átszellemült vezényletével a hatalmas mű minden súlya, ereje és drámaisága érvényesült, eksztatikus csúcspontok születtek, és a kompozíció befejezése is lenyűgözően hatott.

(Nyitva. Rendező Nagypál Orsi. X – A rendszerből törölve. Rendező Ujj Mészáros Károly. Trezor. Rendező Bergendy Péter.) 

Ami közös mindegyikben: a teljes életidegenség, a szem- és fülbántó konstruáltság. Történetek, amelyek nem a való élet, hanem a forgatókönyvírói önkény logikáját követik. Vegyük sorra.

(Suzanne Vega – Get Closer koncertsorozat, MOMSport, november 11.)

Vega hangja élőben, egy kongó-bongó sportcsarnokban is ugyanolyan, mint a lemezeken; kis nüánszok, hajszálkarcok, megingathatatlan pontosság, a suttogásból előbújó, a hangoskodásig el nem jutó és így, az alacsony intenzitással mellbevágó hangszín ezzel a minimális felállással is előhív korabeli érzéseket, helyzeteket. Bár ezen a koncerten a híres, régebbi számait gyűjtötte össze, az énekesnő ma is készít lemezeket, és ez a folyamatos 35 évnyi tapasztalás a régi dalokat is formálja és valószínűleg a művész is rendre szembenéz azzal, hogy ki ő, honnan hová tart, amit valaha kimondott, elénekelt, az mit jelent ma, és hogyan őrizheti meg mindennek az érvényességét. Suzanne Vega egyik megkapó tulajdonsága éppen a reflektivitás és az önreflexió, megfigyelései pedig pontosak.

(Büszkeség & balítélet két színészre, Centrál Színház, november 2.)

Nem tudom, mi volt meg előbb, a darabválasztás, a két színész vagy a rendező, mindenesetre ez a három együtt jó csillagállásnak tűnik. Nemcsak azért, mert Ujj Mészáros jól ismeri Balsai Mónit és Schmied Zoltánt (mindkét eddigi nagyjátékfilmjében forgatott velük), hanem azért is, mert ők ketten valahogy látható karakterükben is passzolnak a regénybeli karakterekhez, és játékmódban is szépen simulnak ehhez az elegánsan visszafogott színpadi elképzeléshez. Nem esnek a harsányság csapdájába, nem mozogják túl a létszámhiányt, nem kapkodnak, nem akarnak többet mutatni a kelleténél, egyszerűen jelen vannak és játszanak minden porcikájukkal, örömmel bújnak egyik bőrből a másikba.

(Várdai István, Frankl Péter: Beethoven cselló-zongora szonátái. Müpa, november 10.)

Itt valami más tudás egyesülhet az ifjúi mindentudással, friss vér keveredik a lassabban csobogóval. Az a baj, hogy ebből aztán a gyakorlatban szinte semmit sem hallottam. Mintha egyszerre lettem volna két koncerten. Az egyiken Frankl Péter zongorázott, egy hagyományos Beethoven-esten, ami, mondjuk 1970-ben is érvényes lett volna, markáns, hangos, határozott hangok, összevont szemöldök, a háttérben mennydörgés. A másik koncerten Várdai István gordonkázott, ékesszólóan és választékosan, mindig a zenéből indulva ki, vagy oda is érkezve, soha nem a mögöttesbe bonyolódva.

(Kisvárda–Újpest, M4 online)

A magyar meccseket – ez a néző érzése – mintha folyamatos lassításban adná a négyes számra keresztelt, központi csatorna. És ez jó! Persze ez csak akkor tűnik fel, ha a hazátlan néző néha elkapcsol, és a német, olasz, angol, spanyol bajnokság egy-egy mérkőzését is megtekinti. Ilyenkor viszont szembeötlő, hogy a nemzetközi trendek csak kullognak a magyar tévézés után. A nyugati közvetítések követhetetlenül gyorsak, a játékosok összevissza szaladgálnak, állandóan sprintelnek, mintha bizony futóversenyről lenne szó, nem labdarúgásról. Elveszik a játék szépsége, íze, logikája, az állandó hajtásban láthatatlan a rendszer.

(Szegő Dávid–Góbi Rita: Tátikák, Bethlen Színház; Gryllus Ábris–Farkas Miklós– előadók: W_all, Trafó)

Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak körülötte, rá vagyunk kíváncsiak, hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle éteri minőség, miközben erősen emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis képes egy konvenciókra fittyet hányó mai nőt is reprezentálni.