(Csató József: My Memory Foam Keeps Forgetting című kiállítása július 28-ig látható a Deák Erika Galériában.)

A különös térhasználat is elősegíti ezt a lebegésérzetet. A formák kerülnek először a vászonra, majd ezután a háttér. Ez a csere megkeveri a mikro- és makrokozmoszt, és lebegteti a képet. Jól látható ez a „kertet ábrázoló”, két részből álló vásznakon is, ahol a növényi formák előtt-mögött geometrikus színsávok adnak ritmust a képnek és a benne lévő történeteknek. Van egy természetes bizonytalanságérzetünk, ami mégis olyan otthonos. Formázott vásznak is megjelennek a kiállításon, még inkább a teret kihasználva.

(Kiki Kogelnik: Now is the Time, Kunstforum Bank Austria, Bécs. Megtekinthető június 25-ig, a heidelbergi Kehrer Verlag német vagy angol katalógusával, 280 oldalon 150 színes képpel, majd Zürich és Odensee a közös vándortárlat következő állomása.)

A mostani bécsi tárlat eddigi legnagyobb retrospektívája mintegy 180 alkotással, amely a bécsi és New York-i székhelyű Kiki Kogelnik Foundation jóvoltából jött létre a Kunstforum Bank Austria, a svájci Kunsthaus Zürich és a dániai Kunstmuseum Brandts Odensee összefogásával. A tárlat címét – Now is the Time – 1972-es képétől kölcsönözték, és hét tematikus fejezetben mutatja be játékos, koloritgazdag és mégis politikailag mélyen elkötelezett életművét festmények, rajzok, kerámiák, installációk és fotós, valamint filmes performanszainak dokumentációja révén.

(Carlota Pereda: Röfi)

A plakát többet ígér annál, amit a film meg tud adni a nézőnek, brutálisabb horrort sejtet, mint ami a Röfiben kibomlik. Annyiban nem vezet félre minket, hogy sorra hullanak az emberek, állatok, és ömlik a vér, ám Carlota Pereda író-rendező inkább diszkréten sejtet, mintsem brutálisan sokkol a kegyetlenségek látványával. A spanyol elsőfilmes a kamaszok közötti, a családon belüli és a kisvárosi emberi viszonyok kritikáját helyezi előtérbe a rémület spektákulumával szemben, ugyanakkor a thrillerhősök és -fordulatok nyomása alatt csírájában porlad szét a mű eredetisége.

(Stereo Akt: Remény panzió, r.: Boross Martin, Trafó)

A Remény panzió (vagy eredeti, tübingeni változata, Hotel of Change) nemcsak a Stereo Akt, de a kortárs színház történetében is meghatározó utat követ, amikor laikusoknak ad szót a színpadon, hogy ott saját magukról beszéljenek. A dokumentarizmus e válfajára van példa a hazai független színházban is, a Stereo Akt azonban kezdettől művészszínházi igénnyel hív be civileket az előadásaiba, amint ezt a (ha egyetlen példát kell mondani, a már e rovatban is többször idézett) Rimini Protokoll is teszi.

(Chopin: Zongoraversenyek. Farkas Gábor, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel Vásáry Tamás. Hungaroton)

A Chopin-zongoraversenyek a konvenciótól nem egy vonatkozásban eltérő alkotások. Az érzékeny szólista felfigyel ezekre a rendhagyó tulajdonságokra – kétségkívül ilyen muzsikus Farkas Gábor (1981) is, aki nemrég készített lemezfelvételt a két Chopin-versenyműből a Rádiózenekar kíséretével, Vásáry Tamás vezényletével. Mennyire versenyművek ezek a versenyművek? Előadásmódjával Farkas érvényre juttatja a szólam virtuozitását, ahol kell, csillogón, sőt briliánsan játszik, de olvasata azt sugallja, hogy mint sok más előadó, ezeket a tételeket ő is inkább költői, személyes vallomásokként értelmezi, s nem a technikai tudás érvényesítése céljából született reprezentatív-virtuóz darabokat lát bennük.

Megint elmúlt egy május 30., az ember nemcsak elfogadja, de bele is szokik a gondolatba, hogy tényleg nincs több születésnapi koncert. Kocsis három évvel a halála előtt, amikor a mentő vitte a kórházba, azt mondta, nyugodt volt, mert tudta, hogy teljes életművet hagy maga után. Ezzel, persze, vitatkoznék, mert folyton eszembe jutnak a Haydn-szimfóniák, de jó lett volna azokat is hallani vele. De ami van, ami megvan, az legyen meg.  

(Mezőkövesd–Ferencváros, M4, május 29.)  

Az Avasi lakótelepen üldögéltem, a létezés mélyén, egy bazi nagy kivetítőn meg a magyar bajnokság záró meccse ment, némán, a fölöttébb diszkrét kocsmában a közvetítést nem forszírozták. A budai szemmel talán lehangolónak látszó teraszon iszogattak néhányan – többnyire meggysört –, és volt bennük valami közös.

(Ligeti 100 fesztivál: Ligeti és Kurtág – Budapest Music Center, május 27.)

A vasárnapi délelőtti avatót megelőző estén a valóban sokszínű, Ligeti munkásságából következő utakat (például a modern jazzben kifejtett hatását) is felmutató fesztivál egyik fő koncertjén a program Ligetire és Kurtágra fókuszált. A bő háromórás koncerten, annak ellenére, hogy munkásságuknak csak egy kis szeletét tárták elénk, és mindkettejüktől kisebb szabású műveket játszottak, kialakulhatott az a kép, hogy zeneszerzőként nem volt közöttük átjárás, más-más következtetésekre jutottak. Míg mélyebb összevetésre nem volt alkalmas a program (talán a fesztivál egésze már inkább), azért Ligeti szellemessége, humora és Kurtág vívódó alkata kirajzolódott, és az is világossá vált, hogy egy ilyen fantasztikus fellépőgárda még e kisebb, helyenként törmelékes művekkel is csodákra képes.