Négy napig jártam Bécs kiállítási helyszíneit, tárlatokat, múzeumi eseményeket és random bemutatókat. Hazajövet a vonaton felötlött bennem a címadó nóta, no meg a kérdés: miért kell nekem Bécsbe utaznom, hogy európai szintű tárlatok sorát (például egy kiállítási helyszínen négy zseniális kiállítást) nézhessem meg? Miért? No de erre a választ nem ebben a cikkben olvashatja az olvasó. Tőlem ugyan nem fogja megtudni. Én most egy szubjektív válogatás impresszióit villantom fel kedvcsinálónak.

Nápolyban éppen a Régészeti Múzeumban ért el a hír, hogy Demeter Szilárdot leváltották a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről. Hetek óta várható volt ez a lépés, mivel már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az értelmetlenül létrehozott konglomerátum működésképtelennek bizonyult. Most, újraolvasva Demeter programját, még szembetűnőbb az az űr, amelyre ez az intézmény épült. Mindenesetre tarthatatlanná vált a helyzet, és kinevezték az új vezetőt, Zsigmond Gábort, aki eddig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként Demeter alatt szolgált. Sajtóhírek szerint a feladata a „finom decentralizáció” lesz. Nem tudom, hogy az új vezető feladatleírásában hivatalosan is létezik-e ez a kifejezés, de ennél érdekesebb kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan decentralizáció, ami finom. Talán a döntéshozók arra utalhatnak ezzel, hogy legszívesebben valamilyen átkeretező megoldást találnának, s ezzel az átalakítási folyamat végén az eredeti elképzelés kudarca is kicsit kevésbé lenne nyilvánvaló. Nem találgatnék erről, de valószínű, hogy egészen addig életképtelen marad a konstrukció, amíg vissza nem térnek az intézmények önállóságához.

► BIFF 2. Budapest International Film Festival, október 25. – november 2.

Bár az első BIFF programja is színvonalas és gazdag volt, a második tudatosabb kurátori koncepcióról tanúskodik. Ha a válogatók az időszak nemzetközi terméséből reprezentatív mustrára törekszenek, két út áll előttük. Az első: megszerezni lehetőleg mindent, ami a nagy fesztiválokon jelen volt, nyert, borzolta a kedélyeket. Nevezzük ezt a koncepciót FOMO-nak, nagyjából így áll össze a miskolci Cinefest Csákvári Géza válogatta jó mezőnye. A másik, az első szempontokat nem figyelmen kívül hagyva, nem a sikert, a médiavisszhangot, a fesztiválszerepléseket helyezi a középpontba, hanem a minőséget.

► Választás előtti képek

Van egy ország, amelyiknek a miniszterelnöke naponta lehazaárulózza az ország nagyjából felét, vagy talán annál is nagyobb részét, ugyanekkora részére azt mondja, háborúpártiak. Azt, hogy Brüsszelből irányítják őket, elvesztették identitásukat, magyarságukat. Nemzeti ünnepen poloskázik. Vajon hogyan történhet ez meg, hogyhogy nincs ennek semmi következménye, vagy legalábbis egészen a közelmúltig nem volt? Miközben az ország úgy tudja magáról, hogy önérzetes, szabadságszerető nép. Csakhogy beállnak a kormánypártiak soraiba egykor nagyra hivatott művészek, igaz, ma már sok vizet nem zavarnak, túl vannak fénykorukon, de még mindig szelfibajnokok.

► Kemény Lili: Az orosz barát, Örkény Színház, október 23.

Isten látja lelkemet, nem akartam én ebből (is) nemzedéki kérdést csinálni. De nem is én csinálok, hanem „a fiatalok” teszik, akikre most az Örkény Színház csapott le. Kemény Lili (szül. 1993) felkérésre írt és október 23-án a nagyszínpadon bemutatott Az orosz barátjának rögtön az első jelenetében elhangzik az egyik nagy öregtől (Znamenák István), hogy „a ti generációtok” – pedig ez még nem is az övék, hanem nagyjából a szüleiké; ergo a nemzedéki szembenállás, egymás irodalmi példákkal is bőségesen illusztrálható oda-vissza vádolásának motívuma gyakorlatilag civilizációs állandónak mondható –, innen jutunk az előadás végére egy mai, másképp sötét Extázis-életérzésbe (az összevetéshez lásd: Katona József Színház, 2023, rendezte: Tarnóczi Jakab, szül. 1994). Azaz a néha terhesnek ható burokban felnövéstől az élet időnként kiszámíthatatlan viszontagságain és a lázadáson, minden megtagadásán át egyfajta parttalan elveszettségbe, ahonnan más nem nagyon rángathatja ki az ember lányát, csak a csoda – vagy mivel csodák nincsenek, az, aki felnevelte. Jelen esetben a végkifejlet mesébe illik, bár inkább rémmesébe, de persze ebből még bármi jó kikerekedhet.

► Benjamin Appl dalestje – Carnegie Hall, október 28.

Ez hát a legendás Carnegie Hall, ahol a nyitókoncerten Csajkovszkij vezényelt, ahol bemutatták az Újvilág szimfóniát, ahol Bartók a Kontrasztokat játszotta Szigetivel és Benny Goodmannel. Nem a nagyterem, csak a kisebb, a körülbelül hatszáz személyes Judy and Arthur Zankel Hall.  Így sincs tele, pedig Benjamin Appl énekel benne. Lemaradtam a pesti (vagyis budai) dalestjéről, de most pótolom, és nagyszerű az alkalom, Dietrich Fischer-Dieskau századik születésnapjára állította össze a programot, olyan dalokból, amiket a nagy DFD is énekelt (ámbár mi az, amit ő nem énekelt).

► SUB.LAB.PRO. / Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre: EX – exorcise exercise és Vavra Júlia: A hidegvérű kanca – Trafó

A SUB.LAB.PRO. új évfolyamának idei első bemutatójára Vadas Zsófia Tamarát és Vass Imrét nyerték meg az alapítók, ami a címből ítélve (EX – exorcise exercise) azért is tűnt vonzó ajánlatnak, mert a program korábbi premierjei közül több tudatosan házasította a kortárs táncot tőle eltérő műfajokkal és mozgástechnikákkal (keleti harcművészet, néptánc stb.), továbbá Vass néhány előző munkájában (Relax, Personal trainer) már érintőlegesen foglalkozott a sport, az edzés, a tréning művészeti hasznosíthatóságával. Az elmúlt négy évad számos pozitív élményével a hátam mögött most mégis kissé lelombozva ülöm végig az estét: határozottan úgy érzem, nem kész színpadi produkciót, hanem vizsgadarabot látok tíz szerethető és tisztességesen güriző fiatal táncossal, valamint két koreográfussal, akik – meggyőződéssel mondom – ha akarnának, tudnának ennél sokkal mélyebbre is ásni (de nem akarnak).

► Andreas Vollenweider and Friends – Müpa, október 17.

Addigra többször hallottam már hárfát, de nem tekintettem számottevő hangszernek, mindig csak a modoros arpeggiót éreztem a zenekari művekben, a balettekben pedig az ugra-bugra szükségtelen kellékeként értékeltem, de mint szólisztikus hangszert nem tudtam kiskamaszként elképzelni. Ehhez képest ott volt ez a furcsa ember, és a klasszikus zenei keretekből kilépve valami egészen mást csinált, mint amin addig azért úgy magamban nevetgéltem. Pregnáns, éles, mégis finom hang, mintha staccatót játszana, jó ritmusok, nem szépeleg, mint a Vers mindenkinek szignálzenéjében, és vagány...