(Közös időnk ’89–90, Nemzeti Múzeum, megtekinthető augusztus 30-ig.)

(Szabados Árpád emlékkiállítása a veszprémi Csikász Galériában szeptember 5-ig látható.)

Szabados Árpád képeinek sorát járva a néző mégis felismer valamit ebből a fényből, tárgyból és szellemből összegyűrt valóságnak a mibenlétéből. Talán megérezve, hogy alkotói ideje rövidre fogott, Szabados olyan esszenciális képsorozatot hozott létre, amely föld, ég, levegő, fény (és érzés) együtteséből összerakva mindannyiunk csendes és elmélkedő, meditatív figyelmére tart igényt.

(A Top 10 című csoportos kiállítás 2021. január 11-ig látogatható a Vaszary Galériá­ban.)

Érdekes tanulságként rajzolódik ki, hogy Magyarországon továbbra is a hagyományos táblaképfestészet lehet a legbefolyásosabb művészeti ág, hiszen a tíz képzőművész közül nyolcan ebben a legaktívabbak. Kis Varsó, illetve Szöllősi Géza életműve eltér ebből a szempontból, de Bukta Imre és Maurer Dóra művészi praxi­sa is sokoldalúságáról ismert. Habár a kiállítás anyagában ez a gazdagság nem domborodik ki, azért jelzésér­té­kűen látható Bukta Imre egyik iko­nikus fotográfiája az óriás GMO ku­koricát tartó vidéki néniről, illetve Mau­rer Dóra Dosszié című, 1990–1996-ig készült projektjének egyes darabjai, amelyekkel a művészi alkotófolyamatot mutatja be.

(A hazugság színe. Angol–olasz film. Rendező: Giuseppe Capotondi.)

Megjelenik a házigazda, Mick Jagger, s lazán lejátssza a két ígéretes fiatal színészt. A rocklegenda tucatnyi játékfilmben szerepelt már (a nagyszámú dokumentumfilmről nem beszélve), ám azok elsősorban az ikonikus Jagger-figurára építettek: a kamaszosan karcsú férfialakra, a lazán lebbenő félhosszú hajjal, ami a sztár vizuális névjegyévé vált az évtizedek során. Aztán, ahogy a rockikon idősödött, az arca és a játéka lett érdekes. Hetvenhét éves korára már nemcsak lehet, hanem érdemes is közeliket adni róla. Rovátkolt, érett fizimiskája önmaga nagy történet, a mimikája és a gesztusrendszere lenyűgöző. Egyszerre okos, cinikus és sátáni, kifinomult és romlott.

(Denis Matsuev: Shostakovich, Schnittke, Lutosławski. Kammerorchester Wien–Berlin, Gábor Tarkövi. Deutsche Grammophon)

Közös persze e darabokban az is, hogy jelentős kihívás elé állítják előadójukat. Olyan művésznek valók, mint Gyenyisz Macujev. A zongorázás szibériai tigrise régi ismerőse a magyar közönségnek, két évtizede halljuk rendszeresen fellépéseit az összes jelentős budapesti hangversenyhelyszínen. Annak idején hamisítatlan fenegyerekként mutatkozott be, nemegyszer olyan módon állítva koncertjei középpontjába technikai virtuozitását és teherbíróképességét, hogy azt nemigen lehetett másképp értelmezni, mint ezek fitogtatásaként.

(Határátlépések, OPI, Hatszín Teátrum, július 30. etc.)

Tetszik a színpadi elkötelezettség, a minőségi szórakoztatás vágya, a komédia mögötti gondolat, a játszók közötti kapcsolat, bosszant a kritikátlan röhögés a puszta hatásvadászatnak vélt (részben az is, de csak részben) gatyaletolós viccelődésen. Tetszik a jó karikírozás, egy-egy kabarétréfa kidolgozottsága, bosszant, amikor csak úgy-amúgy, kényszerből sikerül lecsapni a poént. Tetszik a meta, a kiszólás, még ha következetes motívummá nem fejlődik is, bosszant, amikor kevesebb van egy jelenetben a hosszánál.

(Richard Strauss: Elektra – a Salzburgi Ünnepi Játékok előadása az Arte internetes oldalán) 

A rendezés szemnek kellemes, okos is, de nem Elektra-megváltás. Ami igazán hat, az a vége, ahogy a falra vetített vérfoltokon megjelennek a legyek, óriási legyek, és csak gyűlnek, gyűlnek, amíg a rajzásukkal be nem feketítik a hátteret. Azt ne higgye valaki, hogy a bűnhődés eltörli a bűnt. A rendezés helyett a legkellemesebb meglepetés az árokban vezénylő Franz Welser-Möst, akiről már sokszor mondtuk és olvastuk, hogy a két lábon járó unalom, de ennek a halvérűségnek most a jó oldalait látjuk: a mozdulatok pontosak, tiszták, egyértelműek, a zenekari játék ennek megfelelő, az énekeseknek meg van elég bajuk, legalább most azzal nem kell foglalkozniuk, hogy hol is tartanak.

(A miniszterelnök bevonulása Brüsszelben)

Amúgy is érdekes, hogy ez az elszántság és harci kedv csakis Brüsszelben vesz erőt rajta, még sosem láttam Orbánt Putyin elé pitbullként érkezni, hát még nyakra dobott, megkötetlen türkiz színű nyakkendőben. Ott mintha visszafogott lenne, a szája is kisebb, és ahogy nézem, ott soha nem azzal az elszántsággal toppan a terembe, hogy most szétszedi a berendezést.

(A Győri Nemzeti Színházról)

De vegyük sorra a polgármester érveit is. Az első szerint az épület ormótlan, ami tipikusan laikus és esztétizáló – és mint ilyen erősen véleményes – érv: egyrészt nem veszi figyelembe, hogy a színház jellegzetes síugrósánc sziluettjét nem a tervezői ihlet formálta ilyenné, hanem a szükségszerűség. Akkor is spórolni kellett, ezért egy Szlovákiában akkor elterjedt, kábeles felfüggesztést választottak (lásd drótkötélpályák) a színház  79 méter fesztávú tetőszerkezetéhez, hiszen annak egy gigantikus magasságú zsinórpadlást is magában kellett foglalnia.