(Uri Asaf: Midrás és kép, 2B Galéria, megtekinthető február 4-ig.)

A festményein jól nyomon követhető, mit értek teremtésen. Korábbi képeitől eltérően a mostaniakon feltűnően sok réteg rakódik egymásra. Látni, hogy a vászonra egyszer rákerült egy festmény; azután látni, ahogyan ezt Uri Asaf átfestette egy újabb réteggel; erre a második rétegre azután rákerült egy további, s a végén olyan összetett lett a látvány, hogy eldönthetetlen, egyáltalán hány réteg rakódott egymásra. Mindeközben pedig a festményeknek lett egy mélységük: ha sokáig nézem őket, mintha egyre mélyebbre pillanthatnék be valahová.

(Rácmolnár Sándor és Wechter Ákos kiállítása a Bartók32 Galéria és Kultúrtérben február 11-ig látható.)

Rácmolnár Sándor és Wechter Ákos olyasmire vállalkozik, ami a képzőművészet történetében nem túl gyakori tematika: a hívságos világ bajairól és azok okairól szórakoztató képi csevejt folytat. Bosch és Brue­ghel talán, vagy Daumier és Georg Grosz lehetnek az ősszülők. De a példák nem igazán helytállóak. Az ő társadalomról képben kifejezett vallomásuk a karikatúra és szatíra eszközeivel él. Realisták a maguk módján, az ábrázolásban is és a tematikában is. Rácmolnár és Wechter fabulákban beszél (rajzol, fest).

(Saint-Saëns összes szimfóniája. Or­chestre National de France, vezényel Cristian Măcelaru, közreműködik Olivier Latry – orgona. Warner Classics)

A lemez tehát az alkotói „ismerd meg önmagad”, a személyiség keresésének és megtalálásának élménye, melynek révén, aki nem tudta, most ráébredhet, milyen nagyszerű zeneszerző Camille Saint-Saëns. A Francia Rádió kebelében működő Orchestre National de France színesen, karaktergazdagon, virtuózan játszik, fölényesen ismerve és közvetítve a művek stílusát és nagyságrendjét, a Magyarországon egyelőre ismeretlen, negyvenegy éves Cristian Măcelaru szuggesztív, határozottan irányító, erőteljes produkciókat létrehozó karmesterként mutatkozik be – nem igényel merészséget megjósolni, hogy később is fogunk hallani róla.

(Asghar Farhadi: A hős)

A főszereplő Rahim körüli hírverés természetesen nem a hősiességről szól, hanem az örök és olthatatlan vágyakozásról hősök után, akikkel az álomgyárak és a tévécsatornák elárasztják vásznainkat és képernyőinket. Asghar Farhadi iráni forgatókönyvíró-rendező filmjében ironikus fényben láttatja az internet által formált nyilvánosság hősteremtésre irányuló kényszerét, amely pillanat alatt hősként emel fel és gazemberként ítél el gyanútlan embereket.

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2022, nyitókoncert – Zeneakadémia, Solti Terem, január 8.)

Az Átlátszó egyfajta gyúanyag, mert ha folyamatos gondolkodás és a megnyilvánulási felület pásztázása zajlik, akkor a haladás garantált. Az Átlátszót övező vibráló alkotni vágyás, ami az újzenei értelmezés szerint az előadókra is kiterjed, rendkívül megkapó: talán nem is csak az elhangzó zenéket szeretjük meg, hanem azt a közeget, amely a művek megszületését indukálta.

(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, r.: David Doiasvili, Vígszínház, jan. 12.)

A hatáskeltés nyilvánvaló alkotói szándéka és annak rutinos kikényszerítése ellenére többször lankad az érdeklődésem. Nem érződik egyértelműnek, hogy tényleg van-e annyi tartalom a felpuffasztott vizualitás mögött, de ha ez a sokszor inkább hatásvadász, mint hatásos látvány arra indít, hogy keresni kezdjük a mögöttest, ott valószínűleg már működik valami.

(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)

Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.

(Aréna – Az Inforádió beszélgetőműsora, hétköznaponként 18:00–19:00)

Presser visszatérő vendégként beszélt nagy kedvvel A padlás „lelkéről”, abból az alkalomból, hogy ezredik előadása volt a Vígben, szó esett a tervezett New York-i bemutatóról, a járványnak a színházra és a koncertekre gyakorolt negatív hatásairól, a Szent István körút 14. előadásáról, s arról, hogy szerelme a Vígszínház. Mesélt az Oláh Ibolyának írt dalokról, a megzenésített versekről is, Kántor Péter, Parti Nagy Lajos neve is előkerült. Elképzeltem, hogy egyszer Parti Nagy Lajossal lenne beszélgetés az Arénában. Na akkor mondhatnánk, hogy „a tárgyilagosság szerethető”.

(Sztárok, legendák)

Felejthetetlen szorozva kettővel, az tuti 2Felejthetetlen. Most nem írom le, hogy ki az a legenda, aki visszatér, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni: ő maga sem hiheti el, hogy legenda, de az sem, aki ezt a promócikket megfogalmazta. Legenda valószínűleg mindenkiből lehet, de az élet keserves, és nem sokakból válik az. Már legalábbis a legutóbbi időkhöz képest, mert konkrét időponthoz, a tömegkommunikáció valamilyen eseményéhez nem köthetően, de tény, hogy újabban egyre több a sztár és egyre több a legenda.