(Dezső Tamás kiállítása megtekinthető a Capa Központban december 31-ig.)

Egy dolog biztos: ilyen pontosan, ilyen lenyűgöző vizuális megoldásokkal ennyire bonyolult filozófiai és önismereti kérdéseket nem sokan tettek fel, és még kevesebben válaszoltak meg. Az antropocentrizmus kérdéseire olyan kiállítással válaszolni, mint a Levél minden, komoly eredmény, és azt igazolja, hogy mit ér egy elfogulatlanul végiggondolt hipotézis. Kinek-kinek ajánlom a figyelmébe Kondor Béla kései fotómunkáit. Évek óta kerestem annak nyomait, s most végre megtaláltam.

(Pesti Vigadó Galéria, VI. emeleti kiállítóterem. A kiállítás megtekinthető október 6-ig.)

Az Európai Iskola elvonatkoztatott szimbolizmusát folytatva, ahol a metafizikai szorongás egyszer expresszív erejű, máskor lírai melankólia hatja át. Farkas Istvántól Mersits Piroskáig kitapintható egy egzisztencialista hangzás. Közép- és Kelet-Európában a létezés metafizikai problémáira reagáló ironikus, majd abszurd átmenetekből már a két világháború között kifejlődve a keserű groteszk kifejezési formában szinte világlátássá és heterogén stílusokban regionális sajátossággá vált. Katasztrofizmus, apokaliptikus prófécia és disztópia mellett Simsay Ildikó újabb hangzással, változatos festészeti megformálással ezt a hagyományt folytatta, újabb életérzésnek adott formát. A látszólagos „vidám barakk” nyomasztó légköre ötvöződött a nyomasztó emlékekkel. Irodalmi feldolgozottságához képest a képzőművészeti groteszk szinte a perifériára került, mivel az avantgárd mozgalmak kollaboratív felfogása ellenében valóban autonóm, magányos megnyilvánulások nem illettek az általánosító kánonrendszerbe.

(Sinkó István: Jelenségek, Műcsarnok. A kiállítás október 16-ig látogatható.)

Sinkó István új projektje mintha mindennek a tagadására jött volna létre. A művész mintha éppen azt akarná bemutatni, hogy a jelenségek nem szakíthatóak ki az áramló világ benyomásrengetegéből. Ha mégis sikerül egy-egy időpillanatot kimerevíteni, akkor a bekeretezett képben a dolgok nem a maguk lényegiségében jelennek meg, hanem éppen ellenkezőleg, a jelenségek egymásba íródó, kibogozhatatlan sokaságaként. Természetesen a Jelenségek címet viselő tárlat nem azt tűzte ki céljául, hogy a fenomén filozófiai jelentését érvénytelenítse, de ott van benne ez a dekonstruáló gesztus.

(Csoma Sándor: Magasságok és mélységek)

Az emberi akaraterő szélsőségei a filmművészet Werner Herzogjait inspirálják alkotásra, Csoma Sándor azonban nem herzogi rendezői alkat, az extrém teljesítmények helyett művészileg éppen azok fonákja érdekli, az, hogy mi rejlik a ragyogó emberfeletti küzdelmek, győzelmek és bukások árnyékában. S bár az igen tehetséges fiatal filmrendező debütáló nagyjátékfilmjének egyik főhőse Erőss Zsolt, a leghíresebb magyar hegymászó, a Magasságok és mélységek nem a celebritások életéről szól, hanem özvegye, Sterczer Hilda belső küzdelmeiről.

(Sirály, rendezte Székely Kriszta, Szolnoki Szigligeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 10.)

Székely Kriszta vonzódik a klasszikusokhoz, a nagy érzelmek rendezője, miért is ne rendezhetne egy vidéki nagyvárosban – esztétikai értelemben nem fogja szétfeszíteni a városi színházak eszményképe, a „népszínház” kereteit, mármint azt, amit itthon értünk rajta (mert ez az eszmény éppen a néptől kerül egyre távolabb, értsd: ki jár ma színházba?). Ha viszont a pár sorral feljebb írottakra gondolunk, valamint a magyar színházpolitikai sáncokra, akkor éppenséggel lehet, hogy mégiscsak meg fogunk lepődni. Aztán megnéztem a városmajori szemlén a Szigligeti Színház vendégjátékát, és arra jutottam, hogy Székely Kriszta Sirálya pontosan erről a meghívásról szól. Igaz, hogy nem szándékosan.

(Janikovszky Éva: Naplóm 1938–1944. Előadja Sodró Eliza, Móra Kiadó, 2021)

Sodró felszabadítja a túljátszás súlya alól Janikovszky prózáját. „Nagymamára és nagyapára nem akarok gondolni” – mondja a deportált nagyszülők unokájának szerepében. „Gramofonként szajkózom, hogy nincs semmi baj”, folytatja, és egyre világosabb, hogy a szöveg előadója pontosan érti és igyekszik megértetni, miért rendezte gazdájuk úgy ezeket a füzeteket, hogy könyv (most épp hangoskönyv) alakjában lássanak napvilágot. A hat füzet együtt mutat hiteles képet arról, miként válik egy gyerek a háború nyomán hitevesztett fiatallá.

(Geert Wilders kitüntetési ünnepsége a külügyminiszter közösségi oldalán)

2016-ban Geert Wilderst egy 2014-es kampányrendezvényén elhangzott mondatai miatt elítélték, de nem kapott büntetést: diszkrimináció keltéséért és gyűlöletbeszédért perelték be, ez utóbbi azonban a bíróság szerint nem valósult meg a rendezvényen. Ez a per látható Youtube-on, tanulságos felvétel. Részben üdítő, hogy vannak országok, ahol politikusok legalább bíróság elé perelhetők, és védekezni kénytelenek, ráadásul az is látható, hogy mindenki normális marad.

(Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, szeptember 24.)

Szabad-e a Toscát a szó színpadi értelmében is az Andrássy útra hozni. Persze hogy szabad. Rosszat rendezni viszont nem szabad, így aztán mégis a tilosban járunk. Nyilván nem könnyű a félmúltba helyezni a történetet, mert időnként a szöveg tiltakozik, a történet egy felvonáson át mégis templomban játszódik, Scarpia azért meghasonlott ember, mert katolikus és kéjvágyó egyszerre. Ezt azért nehéz átformálni arra, hogy viselkedését nem tudja a szocialista erkölccsel összeegyeztetni, és ettől készül ki idegileg, vagy hogy a Te Deum alatt a Kommunista Kiáltványból énekel részleteket, de a Tosca alapvetően mégsem politikai dráma, ha van benne szerelem és perverzió, akkor megállhat így is a lábán. Ha nincs, akkor valószínűleg az időnket pocsékoljuk.

(Góbi Rita Társulat: 2 m² – Trafó, szeptember 13.)

Kétségkívül a kisebb, szerényebb költségekkel üzemelő játszóhelyek maradhatnak leginkább talpon (aminek máris ellentmond, hogy az Artus is bezár a téli hónapokra), meg a spórolósabbak, akik jobban tudják racionalizálni a működésüket, de gyakorlatilag senki nincs védett pozícióban, a teljes szektort körbelengi a bizonytalanság. Ami nagyjából előre is vetíti, hogy a trend, ami eddig is a kis létszámú és minimál produkciók felé terelte a koreográfusokat (felfogni is nehéz, hogy lesz generáció, amely – ha tehetséges is – nem dolgozik nagy színpadon és sok táncossal), nemhogy megváltozni nem fog, de vélhetően még fel is erősödik. Feltéve, ha lesz hol játszani.