(A legszebb kutyatörténetek. Gerald Durrell ajánlásával. Előadja Szacsvay László. Kossuth–Mojzer, 2021)

Sokféle, és mégis fontos tulajdonságaiban azonos kutya tűnik fel csak ebben a néhány történetben is, Alaszkától Hollywoodig (vagy az eredeti kötetben Budapestig). Gerald Durrell az előszóban hidat is képez közöttük: „Ahogyan a görögök mondják, egy ház nem otthon addig, míg fecske nem fészkel az eresz alá, ugyanúgy azt tartom, hogy egy ház attól lesz otthon, ha van benne kutya.” És ha kutya van benne, az az otthon bárhol lehet.

(William Shakespeare: Hamlet, Óvóhely Kultúrbunker, november 8.)

A Harmadrosta Csoport fiatal színészei viszont olyan lendületes és humoros előadást hoztak létre, amit könnyű szeretni, és amivel könnyű lenne megszerettetni Shakespeare drámáját az iskolásokkal, nem csak azért, mert szinte velük egykorúak vannak színpadon. A látványvilág letisztult, jól illeszkedik a hidegháborús tér sajátosságaihoz. Hamletet – mintegy kívülállóként – többször látjuk a bunkerbe vezető létra tetején szorongani vagy valamelyik fokáról leugrani.

(Anca Benera és Arnold Estefán: A természetalatti / Subnature. Megtekinthető a Trafó Galériában 2021. december 5-ig.)

A kiállítás egészén átfut ugyanis a kortárs kultúra szerepzavara: nemcsak maguké a művészeké, de az intézményrendszeré, a kurátoroké, de még a látogatóké is (kelljen vagy ne kelljen végül is kísérőszöveget olvasni). A kortárs művészet és a művészek feladatának lehetséges útvonalai rajzolódnak itt ki: a „kutató-művész” már önmagának és önmagában adja meg saját programját, keres egy tézist vagy összeszed néhány érdekesnek, fontosnak vélt kötetet; akárhogyan is, beleveti magát a kutatás (gyűjtés) valamilyen módjába.

(17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 10–14.)

A politikai-háborús konfliktusok és a vallási fanatizmus terhével, a szexuális abúzus és az érzelmi elhanyagolás szenvedéseivel együtt élő gyerekek ugyanakkor nem ragadnak meg az áldozat pozíciójában a fesztivál filmjeiben. Az éveken át tartó forgatások eredményeként a mindennapos sokkhatások, a poszttraumás stressz, a fájdalom és a gyász intenzív, megrendítő erejű felmutatása mellett a gyerekek és kamaszok küzdelméről is nagyfokú érzékenységgel beszélnek a Verzió alkotásai.

(Rohmann Ditta és Fejérvári Zoltán – Zeneakadémia, november 16.)

Rohmann és Fejérvári kamarazenélését figyelve a zenehallgató újra és újra megállapíthatta: a cselló–fortepiano konstellációban modern hangszeres élményeinkhez képest megváltoznak a darabok hangzásdimenziói, gesztusaik – átalakul egész kommunikációs rendszerük. Másképp érvényesül egy telt szimfonikus akkord, másképp egy figyelmeztető basszusmenet, egy staccato, egy trilla, másképp hat ránk egy retorikusan tagolt dallam. Mindez meg is béníthatta volna a zongoristát, de nem így történt: Fejérvári Zoltán felszabadultan és kreatívan, sok oldott, rögtönzésszerű elemmel muzsikált, játéka megtelt kezdeményezéssel és felfedezőkedvvel, sok apró részlet kapott a zongoraszólamban figyelemfelkeltő hangsúlyt. Rohmann Ditta éneklő hangon csellózott, az ő – intellektuális kontroll és érzelmek között egyensúlyt teremtő – játékát is a részletekre irányuló figyelem jellemezte, s a két művész együttműködése mindvégig harmóniát sugárzott. Közös produkciójuk egymás kölcsönös inspirálásának jegyében bontakozott ki.

(Isten, haza, család, Katona József Színház, Kamra, október 23.)

És mázlink van másodszor azért, mert vannak olyan, fiatal színházi alkotóink (esküszöm, utoljára írom le velük kapcsolatban a semmitmondó fiatal jelzőt), akik a mában élnek, nyitott szemmel. Akik tudomást vesznek a közös műveltség sokféle rétegéről, akik nemcsak elővesznek egy (vagy több) klasszikust, és azon keresztül sugallják az örök és öröklődő mintákat, hanem saját anyagot gyúrnak belőle, beillesztik a nagyba a kisebbet, összekötik a múltat és a jelent, a távolit és a közelit.

Mert valami ilyesmi történik a Katona József Színház Kamrájában: egymásba gabalyodik görög mitológia és magyar eredetmondakincs egy számunkra hétköznapi magyar lakásban: örökölt bútorok, giccses tájképek, keresztény jelképek és szokások között.

(A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje – Zeneakadémia, november 19.)

A trükk persze nem nagyon bonyolult, sarkantyúzza a lovakat Leonard Slatkin, száguldunk a szimfóniával, amitől az embernek rezeg keze-lába, és legfeljebb a két középső tételnél erős a hiányérzete, mintha ennél gazdagabb szokott volna lenni a mű, mintha a pompázatosan gyors tempók a kifejezés rovására mennének, nincsenek színek, nincs finommechanika. Talán észszerű a kompromisszum, legyen ez ilyen, erőtől duzzadó, a Gyászindulón is könnyebb így átvergődni, csak a darab elején még többen reménykedtem.

(Ötszemközt, 1974, Vitray Tamás beszélgetése Lomb Katóval, YouTube, publikálva 2021 áprilisa)

A tisztesség meg a tisztelet az, amitől egyszerre lesz felemelő és letaglózó ez a különben egyszerű és néhol banális beszélgetés, a teátrális termoszos kávézással meg a mesterséges, nyúlfarknyi szünettel, amit az interjúalanynak Vitray a kávé megivására hagyott. És mégis, a legjobb és legtöbb, ami történhet egy ennyire régi, de nem olyan régen publikált és mostanában felkapott felvétellel, hogy érdemes a szoros olvasásra, kötözködésre, kritikára. Mert egészében olyan remek anyag, majdnem ötven év után annyira élő, hogy az ember nem hisz a szemének. Nem baj, ha a Tik-Tok-univerzum nem tud róla, elég, ha mi büszkék vagyunk rá, hogy zseniális kortársaink vannak.

(Zenei montázs – Nagy József/Joseph Nadj: Omma, Hangvilla, Veszprém, november 21.)

Nagy József koreográfiája szerencsére, ha nem is következetesen, de jobbára elkerüli a másságot egzotikusnak, vadnak vagy épp alacsonyrendűnek beállító közhelyeket. A saját színházi univerzumából ismerős fekete öltönyökbe öltöztetett, majd félmeztelenre vetkőző táncosok Nagy kompozíciójában nem az etnikus gyökereket felidéző mozgásokban tobzódnak, hanem az ugyancsak jellegzetesen Nagy-féle suta, szögletes, kicsit bábos szökdécselésekben és ugrásokban, megmerevedő pózokban, téblábolásokban és gurulásokban jeleskednek. Ám ezekből az ötletesen szerkesztett, nemegyszer többszólamú mozgásszekvenciákból nem épül valamiféle követhető folyamat, így egyre-másra visszakanyarodunk egy kvázi ősi rituáléba, ahol állatutánzó vagy munkamozdulatok alkotják a jelenetek mozgásszövetét.