(Korniss Péter: Hosszú úton – Szék 1967–2022, Várfok Galéria, megtekinthető május 13-ig.)

Korniss munkásságának jelentősége évtizedek óta kétségbevonhatatlan. S ugyanakkor jelentése – mint azt a Várfok Galéria kiállítása is bizonyítja – egyre összetettebb, a dokumentumok többrétegűek, egyre több oldalát tárják fel a valóságnak. A járvány és az erdélyi falvak közti léptékeltérés, tehát a távolságok közti radikális különbség olyan kihívás volt, amelynek Korniss nem állt ellent. Ismerős terepre ment vissza, hogy ott értse meg, mit is jelentett Szék lakói számára egy olyan végzetes metamorfózis, amely nyilván másképp hatott azokra, akiknek a földrajzi valóságuk szétesése mindaddig elképzelhetetlen volt.

(Decolonize Your Mind Society: A Second Invitation to an Uninterrupted Katabatic Lens – lemezbemutató koncert, Zene Háza, március 11.)

Hock Ernőnek bund nélküli basszusgitáron ugyancsak nem okoz gondot a szokatlan hangolás és az új dobossal, Porteleki Áronnal meghökkentően erős alapot adnak. És ez az az alap, amire rögtön a kezdéskor azt mondtam, hogy a Zene Háza kicsi hozzá. Annyira masszív a megszólalás, olyan ügyesen játszanak az alapkoncepción túl is a dinamikával, a hatásokkal, a poénokkal, hogy ez a high-end produkció egy stadionban is ugyanúgy megszédítené a közönséget, ahogy most itt a teltházzal tette.

(Gergely Nóra kiállítása az Újlipótvárosi Galériában március 31-ig látható.)

Sok anyagból és technikából (meg mesterségből) összegyúrt képek sora látható a falakon. Vagyis egy saját nyelv saját anyagra írt kifejezése. Ettől is önéletrajzi ez a tárlat. Látjuk itt a felkészült festőt és a felkészült iparművészt, amint játszik színnel, formával, némiképp az anyaggal.

Játszadozása során felbukkannak régi tárgyak és ősi vagy antik formák. Előkerülnek a falusi lét nélkülözhetetlen háziáldásai és falvédői (persze csak áttételesen), jelen vannak festett bútorok és a kor sajátos – képregényre, graffitire utaló – képzettársításai.

(Császi Ádám: Háromezer számozott darab)

A hatalmi pozícióban lévő, saját nemzetközi karrierjét egyengető rendező és a társulat saját kiárusításukat többnyire passzívan tűrő tagjai állandó vitában állnak egymással. A színészek sérelmezik, hogy mivel saját nevükön, saját történetükkel szerepelnek, a közönség előtt újraélik traumáikat és azonosítják magukat stigmáikkal, a rendező szerint viszont önfelmentés folyton saját származásukra, traumáikra hivatkozniuk. A konfliktus a kezdőjelenet után veszít kezdeti gondolati intenzitásából, amint a színházrendező alakja pillanatok alatt megkérdőjelezhetetlenül belecsúszik a nárcisztikus akarnok, a közönség igényeit okosan kiszolgáló sikerhajhász provokatőr szerepébe.

(Lezsák Sándor: 80 vödör levegő, r.: Oberfrank Pál, Veszprémi Petőfi Színház – Márai Színház, Thália Színház; B. Brecht – P. Dessau: Kurázsi és gyerekei, r.: Zsótér Sándor, Budaörsi Latinovits Színház)

Joggal gondolhatjuk, hogy a budaörsi Kurázsi is Putyin háborújáról fog szólni, amint meglátjuk Ambrus Mária elhíresült színpadképét a Kurázsi és gyerekei hosszú asztalával, amelynek két, egymástól távol eső végébe lelki szemeinkkel odaáthatjuk Putyint és Orbánt. Elsőre nem is biztos, hogy észrevesszük, hogy a sárga-kék zászló az asztal közepén bizony nem ukrán, hanem svéd (à la Brecht). Ugyanezt a színkódot erősítik a Kurázsi család jelmezei, akiket Benedek Mari sárga-kékbe bújtat, a címszereplőt farmerbe, napsárga garbóval.

(Grigorij Szokolov – Művészetek Palotája, 2023. március 17.)

Az MVM-koncertek részeként megrendezett hangversenyen Szokolov – a régi iskola szellemében – egyáltalán nem kívánt foglalkozni azzal, hogy ezek a kompozíciók olyasfajta billentyűs hangszerekre készültek, amelyeknek nem a ragyogóan fényes hang volt az erősségük, hanem a frazeálás változatossága és az ékesítések ezerfélesége. Nem képzelte magát sem virginál-, sem csembaló-, sem fortepianojátékosnak, helyette a modern koncertzongora adottságait hangolta ahhoz a művészi elképzeléshez, amelyet a műsorra tűzött alkotásokról kialakított.

(Wagner: Lohengrin – közvetítés a Metropolitanből, Müpa, március 19.)

Mintha másról szólna egyébként is a Lohengrin, mint amihez szokva vagyunk. Nem tudom, hogy ez most az idők szava, vagy az előadást rendező François Girard-é, de ez egy másik történet, nem egyszerűen a megmentés és megmenthetetlenség drámája. Az előadás a holddal kezdődik, a nyitány alatt a holdat látjuk, a föld alól nézzük, egy üregből, ahogy egyre gyorsabban forog, forog, aztán robban, megérkeztünk. De hová is? Jövőbe vagy múltba? Az emberek mindenesetre a föld alatt élnek, rejtőzködnek és gyűlölködnek, köpönyeget viselnek.

(Petőfi 200, Warholik Zoltán műsora, Klubrádió, 2023. március 15., 13.00–14.00)

Szálinger Balázs, aki tovább írta Petőfi drámatöredékét, a Karaffát, azt mondta Warholik Zoltánnak, hogy ő csak egy rajongó. Ráadásul kifinomult irodalmárként tudja, hogy „van a lakosságnak egy saját Petőfi-képe, és azt szereti”. Akik a március 15-i ünnepélyeken szocializálódtak, sokszor ragaszkodnak a szoborhoz, és nem akarják látni a költő valódi arcát. De hát istenem. Különben is a költőnek sok arca van. Lehetne ma rocksztár, slammer, a FB-ot egy idő után nem biztos, hogy szeretné, mert leginkább „analóg fiú”.

(Varga Mihály az MLSZ döntéséről, Face­book)

Tiszteletben tartva a miniszter véleményét úgy gondolom, ő inkább ezt reméli, mint hiszi, hiszen itt él Magyarországon, meccslátogatási szokásait nem ismerem, de biztos vagyok abban, látott már válogatottmeccset, hallotta a magyar szurkolókat, akiknek egy része nem is a futballért látogat ki a pályára. Még nincsenek pályán a csapatok, de már megy a „minek ugrálsz, mocskos román, hej”, valamint a „ki nem ugrál, mocskos szlovák, hej”! Ehhez nem kell hogy románok vagy szlovákok legyenek a pályán, megfelel, ha mondjuk dánok vagy görögök az ellenfelek.