(Költészet és performansz – A Kelet-Európai perspektíva, Kassák Múzeum)

(A budapesti Eucharisztikus Kongresszus oltárépítménye)

(Természetes fény. Magyar–lett–német film. Rendező-forgatókönyvíró – Závada Pál regényéből –: Nagy Dénes. Operatőr: Dobos Tamás.)

A tett, amelyről hallgatnak, egy falu ártatlan lakosainak élve elégetése. A másról folyó beszélgetés közben az őrnagy tűzzel kínálja a szakaszvezetőt, majd a képmező közepébe a benzines öngyújtó élénk lángcsóvája kerül. A film bővelkedik az ilyen sokatmondó pillanatokban. A háborút nem elmeséli, hanem átélhetővé teszi, vagyis megközelítésmódja inkább érzéki, mint intellektuális, inkább képi, mint dramaturgiai.

(Poppea megkoronázása, Fischer Iván Operatársulat – Művészetek Palotája, szeptember 9.)

A zenei megvalósítás ugyanakkor kifogástalan volt. A Budapesti Fesztiválzenekar hol itt, hol ott csoportosított, mindig a cselekményt követő zenészei, akik úgy hatottak, mintha udvari muzsikusokként nem is nekünk, hanem a szereplőknek játszottak volna, nagyszerű produkciót hoztak létre (mégpedig csaknem teljesen önállóan, mert Fischer Iván alapvetően continuo-játékosként vett részt a darabban).

(FreeSZFE Egyesület–ESZME: Orlando, Kincsem-palota, június 16.; Dollár Papa Gyermekei: Orlando, Trafó, augusztus 31.)

A közéleti problematizálás felől közelítettem, és tessék, máris félrevittem a dolgot, mert az idén nyáron született két Orlando-feldolgozás egyike sem esik bele abba a csapdába, amibe én az imént belesodródtam. Értsd: nagyjából tesznek arra, hogy a címszereplő férfi vagy nő, hogyan lesz férfiból nő. Mert hát nem mindegy? Ugyanakkor mindkét rendező elképesztő alapossággal elemez – egymástól nagyon eltérő utakon.

(The British Project – Deutsche Grammophon, 2021)

Aztán meghallgatom az új lemezén az első számot, Elgar Sospiri című, ötperces szimfonikus darabját, és mintha bokáig ragadnék a mézbe, olyan sűrű, olyan érzelmes, olyan kevéssé angol. Lehet, hogy nem is kell angolnak lennie, Elgar maga is machinált a címmel, először hegedűre és zongorára képzelte a darabot, és akkor még Soupir d’Amournak gondolta. Aztán meghangszerelte, és olaszra fordította a soupirt. De nem angolra. Akárhogy is, amikor átkeltem a mézfürdőn, nem arra gondoltam, hogy jaj, de kevéssé angol, nyilván azért, mert Mirga mégis litván, hanem hogy nyilván azért ennyire érzelmes, mert Mirga nő.

(Szikora Róberttel Pachmann Péter beszélgetett, Mokka, Tv2)

Szikora Róbert mindeközben szeret is meg nem is, működik a rutin, ő hibátlanul megoldotta, hogy önmaga maradhasson, bohóc, ahogy eddig, minden komolyabb arcvesztés nélkül óvta meg nyájaskodó, félbolond popikonegóját, miközben révült boldogsággal harsoghatott a század egyik legjelentősebb lelki vezetőjének magyarországi miséje előtt.

(Bodhi Project: Chorus Line – SÍN Kulturális Központ, Hodworks: Amber – Trafó)

A Chorus Line ugyanúgy hatszereplős, mint a szeptemberben a Trafóban Hód saját társulatával, a Hodworksszel bemutatott Amber. Koncepciójában mégis ég és föld a kettő. Mi történik akkor, ha Hód megvonja magától alkotói eszköztárának legjavát,  csak befelé figyel, és erre a kifejezetten egy célra összpontosított figyelemre kéri a táncosait is? Mi történik akkor, ha Hód lemegy már-már puritánba? Nincsenek idézőjelek, hivatkozások, utalások, intertextualitás, nincs irónia, (ön)reflexió, v-effekt, közönséggel való interakció – nincs semmi, ami eddig koreográfiai vízióinak erősségét adta.