(Kazi Roland ...folyamatos jelen... című kiállítása november 30-ig látogatható a Várfok Project Roomban.)

A kinetikus szobrászat furcsa utóélete tapasztalható a mérnöki technikát alkalmazó képzőművészeti alkotásokon. A mozgó szobrok fénykorában még elsődleges volt az esztétikai szempont, a kortárs technicista művészek alkotásai azonban már csak ritkán mutatnak túl az érdekesség kategóriáján, miközben gyakran túlgondolt filozófiai tartalmakkal nehezítik el a műveket, hogy szellemi igazolást nyerjenek azoknak.

(Lakner Antal Casa activa című kiállítása a Glassyard Galleryben megtekinthető november 30-ig.)

Lakner munkássága valóban elbűvölő, elgondolkozató és szórakoztató egyben. Jól érzékelhetően pontosan tudja a korszak összes, a progresszív művészet benyomását keltő retorikai elvárását, de esze ágában sincsen szorgalmasan és egyben szolgaian követni azokat. A kulturális zajokon persze átszüremlik a poszthumanizmus beszédmódjának idei divatja, amint az ásványvíztilalom és a divatból kiment látványos, exhibicionista gazdagság kritikája. Manapság a Bauhaus a divatos tánc, inkább Budán, mint Pesten, de a luxusvilláknak illő puritán benyomást kelteniük.

(5. Taiwan Dox, Tajvani Dokumentumfilm Napok, Budapest, október 31.–november 2.)

A sportteljesítmény azonban elcsábította a filmkészítőket a sportoló emberi esendőségétől, személyes drámáitól – a Taiwan Dox legjobb alkotásaiban nem az elemekkel, széllel, faggyal, hullámokkal, hanem a szülőkkel, a családi örökséggel birkóztak a főhősök. A 18 lettem a földrajzi és társadalmi távolság dacára Magyarországról nézve is ismerős történetet mesél el két etnikai kisebbségbe tartozó, szociokulturálisan elmaradott közegbe, hátrányos helyzetű családba született lányról, akik megpróbálnak kitörni a fojtogató családi kötelékből.

(Lev Tolsztoj: Anna Karenina, r.: Roman Polák, Pesti Színház)

Mivel egy egér memóriájával rendelkezem, én is csak lassan jövök rá, hogy tíz éve már láttam ezt az előadást Nyitrán (az ottani remek – egyébként nemzetközi – fesztivál hazai programjában). Akkori jegyzeteim szerint azóta legalább másfél órával rövidebb lett a rendező és Daniel Majling eredetileg (?) négy és fél órás adaptációja, és a rövidülés feltétlenül a javára válik. A kölcsönzött Anna Karenina ugyanakkor beleillik a Vígszínház nagy orosz klasszikusok sorozatába is A Mester és Margaritától vagy a Háború és békétől kezdve a Bíborszigeten át a Bűn és bűnhődésig vagy épp a Félkegyelműig. A kulturális hierarchiában ezek a művek magas polcot foglalnak el, és járulékosan jut ebből a rangból a patinás intézménynek, a „klasszikusok korszerű színrevitelét” ígérő Vígnek is. Hogy ez az ígéret mit takar valójában, annak szemléletes példája egy gyakorlatilag készen átvett előadás.

(Puccini: Pillangókisasszony – közvetítés a Metropolitan Operából, november 10.)

Minghella azt mondja egy, a bemutató körül készült filmen, hogy amikor dicsérik a rendezését, azt mondják, mennyire szép. Ennél rosszabbat nem is mondhatnának. Szívszakasztónak kell lennie.

De az is.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Renaud Capuçon, Lahav Shani, Zeneakadémia, november 7.)

Az este vendégművészei közül a fiatal izraeli karmester, Lahav Shani volt az, aki a maga előadói értelmezéseit hangsúlyozottan a művek egyedi adottságaiból, szerkezetéből és karakteréből vezette le, mégpedig rendkívül karizmatikus módon. Az estét keretező Prokofjev-kompozíciók nyersen és erőteljesen szólaltak meg az irányításával, de harsány drámaiságuk, amelyet a dirigens cseppet sem tompított a kiegyensúlyozott hangzás ideájának kedvéért, éles fény-árnyék játékkal adta át a helyét a poétikus dallamosságnak, ha arra volt szükség.

(Vetélkedők a képernyőn, Sztárban sztár leszek, X Faktor, Fölszállott a páva)

A síró ember látványa meggondolkodtató, és föltétlen tiszteletet parancsol. Azt mutatja, hogy embertársunk fájdalma a szokottnál nagyobb, és az elviselhetőség határát érinti. Ilyenkor az ember megadja magát, elhallgat, ha előtte mondatba kezdett, vagy kiissza a konyakját, ha maradt még a poharában. Fegyelmezi magát, mert a síró ember erre inti. De ha egy műsorban ötpercenként fakadnak sírásra, akkor nem tudni, mi a teendő. Egyre közömbösebb lesz, aki látja, és a végén már nem érdekli. Ebben a műsorban sírnak – összegez.