(Buczkó György és Záborszky Gábor Küldjük a frigyládát című közös tárlata a Fugában június 28-ig látható.)

(A Hajgató Terézia x Slam Poetry Miskolc nevű projektkiállítás június 27-ig látogatható a Miskolci Galériában.)

(Királyerdei Művelődési Ház, Csepel)

(Fellini – A lélek festője. Olasz–francia–belga dokumentumfilm. Rendező: Anselma Dell’Olio)

Fellini és a szellemvilág meghatározó, termékeny kapcsolatát ragadja meg Anselma Dell’Olio dokumentumfilmje, a Fellini – A lélek festője, amelyet a rendező századik születésnapja alkalmából a tavalyi Cannes Classics programjában mutattak be, s amely most a magyar mozikba is eljutott. A fellengzős magyar cím helyett jobb lett volna meghagyni az eredetit – Fellini degli spiriti, azaz Fellini és a szellemek –, amely egyértelmű utalás a Júlia és a szellemekre. Az archív interjúkat, kortársak visszaemlékezéseit, filmrészleteket és animációs betéteket tartalmazó dokumentumfilm három ponton ragadja meg a művész kivételes kapcsolatát a természetfölöttivel, a transzcendenssel.

(Aki Takase és Daniel Erdmann: Isn’t it Romantic?; Palotai Csaba és Steve Argüelles: Cabane Perchée – BMC, 2021)

Még mindig kérdés, hogy Bartók zenéje mikor és miért működik jazz-alapanyagként. Egy lehetséges válasz, hogy a jazz a 2010-es évekre jutott el az idiómáinak kinyitásával a határterületekig, amilyen Bartók is, ha a jazz felől nézzük. Mert tagadhatatlan, a bartóki világ tényleg illeszkedik a kortárs jazzbe, és nem csak azért, mert a jazznek mindig is volt befogadó jellege, hiszen Parkerék, Coltrane-ék és persze sokan mások  a korabeli popzenéből és még az operettből is merítettek, ma pedig itt van Bartók, a jazz új sztárja. Már itthon is készült több releváns jazzalbum a zenéjéből (például Párniczky Quartet, Modern Art Orchestra) és vannak, akik konkrét darabok nélkül a szellemiséget emelik át. A Párizsban élő gitáros, Palotai Csaba és a brit dobos, ütőhangszeres, producer Steve Argüelles a konkrét daraboknál maradtak, úgy, hogy a szellemiségből kevesebbet ragadtak meg.

(Tasnádi István: Kartonpapa. Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház, június 13.)

Tasnádi István a saját drámáját rendezi, a Kartonpapát eredetileg a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére írta meg 2018-ban. Nincs semmi finomkodás ebben a rendezésben, direkt hangokra, konkrét interakciókra instruálja a színészeket; közbevetések nélküli információadagolás nyomán bontakozik ki a cselekmény és épül ki a szereplők titkolt gyarlósága. Van némi kabaréíz is ebben a színpadi elrendezésben, a színészek között természetellenesen nagyok a térközök, a párbeszédek ütemét a sűrű csattanók vezetik. Ennek megfelelően sok a szövegben a változatos erejű poén, de ezek fő eszközként hamar bevetté is válnak, egymást gyengítik, ellenállóbbnak bizonyul a nonverbális humor.

(Im Abendrot – Deutsche Grammophon, 2021)

Goerne nagy, bőséges hang, bár ezt a stúdióban erősen megtámogatták, közel tették a mikrofont, úgy érzi magát a hallgató, mint Ady Endre Léda ajkai között. Lehet, hogy ettől valami közeli, bizalmas élményhez kellene jutnunk, nekem kicsit olyan, mintha a fülembe csámcsognának, még ha színvonalasan is. Goerne attól még Goerne, majdnem egyeduralkodó a műfajban, a hangja szépen zeng, amikor zenghet, amikor feljebb meg, nem kellemetlen a fejhangja sem. Közben van egy rossz szakasz, amikor kiürül, és akkor jön a régiekhez hasonlítgatás: úgy szól, mint Peter Schreier. 

(Badora Társulat: Kingdom – Nemzeti Táncszínház, május 31.)  

Barta, aki a Kecskeméti City Balett vezetője is, és ezt sok év tapasztalata mondatja velem: a budapesti társulatával jár be merészebb utakat. Kecskeméten népnevel, táncmegszerettet, a Badorával inkább kísérletezik. A Kingdom is ezt látszik igazolni. Egyén és tömeg, rész és egész, személyes energiák és a csoportdinamika lüktető kölcsönhatásaira fókuszál Barta – és társkoreográfusa: Szőllősi Krisztina – koreográfiája, ahol éppúgy követelhet bárki kitüntető figyelmet magának az előadók közül, mint lehet egyszerű láncszem egy nem közösségként funkcionáló csoport elvont társasjátékában.

(Magyar–portugál a Sport TV-n)

Igen nagy kérdőjel, hogy a most már központilag szervezett, az utca népét rémületbe kergető fekete inges tömeg vajon minden szempontból ideális és csodálatos-e. Legújabb himnuszuk, ami úgy szól: „Megjöttek a magyarok, húzzátok össze magatok”, kicsit mintha túlmenne a határon. Ismerem igen sokak kritikus véleményét, miszerint a szurkolás nem lehet egyben a lakosság megfélemlítése, még egy ilyen hangot a stúdióban nem hallottam. Tudom, vannak az angol drukkerek meg az oroszok, ahol ők megjelennek, szem és pub nem marad szárazon.