(„Ein Tag am Meer. Slevogt, Liebermann & Cassirer” Landesmuseum Mainz. Megtekinthető február 10-ig.)

(Tarr Hajnalka Tárgykapcsolat című kiállítása február 1-ig látható az acb Galériában.)

(A Lépték című kiállítás az Új Budapest Galériában február 17-ig látható.)

(Bánom is én, ha elítél az utókor. Román film. Rendező-forgatókönyvíró: Radu Jude.)

A mű tárgya nem egyszerűen az, hogyan kezeljük a múltunkat, hanem a jelen, amelyből ez a múlt látszódik, zavarosan – időnként szándékosan összezavarva – és töredékesen.

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)

Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.

(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)

A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.

(Verdi: Simon Boccanegra – Müpa, január 10.) 

Vajon mi ennek az értelme? És ha van, akkor miért épp a Müpában nincs? Miért jött ide az Operaház társulata, ha van nekik Erkel Színházuk is, bénáskodni ott is lehet. Mi értelme van kijönni a kuckóból, jól lebőgni, és aztán visszamenni?

(Elfogták az öt éve barlangban bujkáló kecskét, Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Bóna Samu filmje, Index.hu)

A kisfilm mosolygós, végigvigyorogja a néző, mert Czinkóckyt, ahogy látom, a saját családja segíti, gyerekek markolják nagy bátran a rémült patákat, közel sem veszélytelen művelet ez, és a nap végére az állatvédőknek jobb lesz, mert a bakkecske csinos kecskelányok közé kerül, és szabadon élhet tovább, és ők tényleg csináltak valamit, nem Facebook-környezetvédők vagy fotelforradalmárok, ennek végre igazán van értelme, és bár a film a szokásos, egészséges iróniával számol be a „nagy fogásról”, azért gúnyba sehol sem csap át, és amikor a rémült állatot látjuk közelről, amelyik már az ételt sem meri elfogadni, igazán nem kétfedelű a narráció. És mégis, valamiért nekem az emigráció jutott az egészről az eszembe.

(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)

Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.