(Death and the Maiden – Der Tod und das Mädchen. Junge ukrainische Kunst. Tresor im Bank Austria Kunstforum Wien. Megtekinthető január 15-ig.)

Realista figurativitással ábrázol kartonruhás, hátrakötött vagy álluk alatt összebogozott fejkendős, ódivatú kézitáskás bábuskákat, és paradox módon épp a látszólagos tárgyilagossága hordoz olyan érzelmi töltetet, amely meghatódottságot és együttérzést vált ki a nézőben. A tárlat hívóképe egy ilyen nénike, amint durván gyalult fagerendához támasztja homlokát és tenyerét – mint az ikonokhoz szokás az ortodox templomokban –, ez lehet emlékoszlop, fejfa vagy feszület alja, a képkivágásból nem derül ki egyértelműen, így tág teret ad a fantáziának.

(Balogh Kristóf József Anything is Anywhere című kiállítása 2022. november 30-ig látogatható a Glassyard Galleryben.)

Balogh műveinek nézése közben a támpontok nélkül botorkáló befogadó szinte lidércnyomás alatt érzi magát a festmények által teremtett idegen, kényelmetlen és irreálisnak ható helyzetben. A műveken a napszakot és a kültéri helyszínt leszámítva sem a jelenlévők létszáma, sem az összejövetel apropója vagy földrajzi, esetleg kulturális közege nem megállapítható. Ünnepként vagy szórakozásként éppannyira elképzelhető, mint negatív szándékú gyülekezésként: a szereplők mozdulatai vagy nem mondanak nekünk semmit, vagy kioltják egymást.

(Simon Izabella, Várjon Dénes, Csővári Csilla, Huszárik Kata, Ficza István, Engegård Quartet – Zeneakadémia, 2022. november 18.)

A szövegek közben és alatt megszólaló zongoradarab-részletek és dalok Csővári Csilla, Simon Izabella és Várjon Dénes előadásában nem voltak ugyan kifejezetten figyelemfelkeltőek, de remekül megfeleltek atmoszférateremtő funkciójuknak. Brahms G-dúr szonátája ugyanakkor a Veronika Eberle lemondása miatt beugró Baráti Kristóf előadásában már nyomasztóan sápadt és vázlatos maradt, mintha a művész a finoman elengedett frázisvégekkel és álmodozó hangvétellel igyekezett volna kárpótolni a közönséget az érzelmi, szellemi és technikai kockázatvállalás hiányáért.

(Lakatos Róbert: Ki kutyája vagyok én?)

Lakatos önironikusan követeli a magyar kutyafajták elismerését, feltámasztását, de a kutyák jövője, sorsa felett érzett játékos aggodalom mögött egy komolyabb kérdés rejlik. Erdélyi magyar filmrendező a kuvasz múltján, jelenén, jövőjén keresztül nem kevesebbre kérdez rá, mint az erdélyi magyar identitás mibenlétére.

(Fekete Ádám: Moby Dick, avagy a fehér bálna; Varsányi Péter: Népmesebeavató333 – Trafó)

Bármennyire kevéssé nézőbarát, nehéz utálni egy előadást, ami érezhetően a barátságról szól. De az „olvasók” és közém betehénkedik (vagy bálnázik) Moby Dick, a maga nagy fehér bálnatestével (micsoda munka lehetett pedig az eredetivel egybevetni, újrafordítani, megtanulni, és milyen kevés jut el belőle hozzánk). Mintha itt valakik a Moby Dicken keresztül próbálnának bevezetni annak örömébe, hogy milyen együtt utazni a szövegtengeren, olvasni egy művet, és beszélgetni róla. De éppenséggel ellentétes hatást érnek el, nekem legalábbis egy idő után megszűnt a vágyam mindenfajta értelmezésre. Amit azért is sajnálok, mert biztos vagyok benne, hogy lett volna mit megfejteni.

(Kozma Lilla Rita: Utcamesék. Történetek hajléktalanságról. Előadja Nagy Zsolt. Tarandus Kiadó, 2022)

Hajléktalan emberek kilátástalan helyzetéről, életükhöz való ragaszkodásáról, alkoholba vagy drogba meneküléséről, egyszóval reménytelenségéről szóló történetek hangzanak el, jócskán kellemetlen érzést okozva hallgatójuknak, mert provokatívan szembesítenek az otthontalan emberek helyzetével és az őket övező bánásmóddal. Persze csak abban keltenek rossz érzést, aki meghallgatja és nem eltartja magától a hangoskönyvet, és ezzel a „hajléktalanügyet”, a befolyásosság és a ranglétra minden fokán. Aki úgy érzi, van dolga ezzel a kérdéssel.

(Waltraud Meier dalestje az Operában, november 20.)

A kopott megszólalás stimmel. Meglepően kopott, és jó hosszú ideig azt sem hallom, amit Waltraud Meier mondani tud és akar ezzel a hanggal. Schubertek, Brahmsok, Schumannok, nem jól és nem rosszul, semmiképpen sem valami eredeti interpretációban, inkább a színpadi múlt az erős, hogy ezek a lelkiállapotok el is játszhatóak, legyen ennyi elég. Éneklést, hangi élményt ne tessék várni.

(Jan Martens: sweat baby sweat – Trafó, november 18.)

A konceptuális tánc egyébként, mely eleve kétségbe vonja az érzések ábrázolhatóságát, úgy próbálta ezt a problémát áthidalni, hogy vagy nem beszélt róla, vagy az ábrázolhatóságon túli dimenzióba tolta – ahogy egy vonatkozó tanulmány írja – az „érzés olvashatatlan alakzatait”. Egyszóval absztrahálta. Mit is állít ezzel a konceptuális tánc? Hogy ami olvashatatlan – mert olyan összetett, bonyolult, sokrétegű stb. –, azt ábrázolni is képtelenség. De mivel szabadulni sem tud az olvashatatlan (vö. érzések) színrevitelének kényszerétől, a v-effekthez nyúl és dekonstruál. Martens koreográfiája azért is provokatív, és ezzel kötődik meg el is szakítja magát a konceptuális tánc ideológiájától.

(Bayer show)

Itt azonban nem álltak meg, terítékre került Németország. Schmidt Mária szerint a mostani zöldek, akik korábban Amerika, a NATO és az atomfegyverek ellen tüntettek, „a legnagyobb Amerika-csicskák” Németországban, és háborús héják. Ekkor a műsorvezető föltette a nyilvánvalóan már régóta benne motoszkáló kérdést: van még egyáltalán Németország?