(Impressionismus in Leipzig 1900–1914 – Max Liebermann, Max Slevogt, Lovis Corinth, Museum der Bildenden Künste Leipzig)

Impresszionizmus Lipcsében – Liebermann, Slevogt, Corinth 1900–1914 összefoglaló címmel az eredeti helyszínen, a híres mestertrió akkori, itteni, egyéni bemutatkozásait rendezték meg újra három-három hónapos, előre tervezetten némileg egymást is átfedő tárlatokkal. A német császárság területén „anno” a kimondottan eladásos kiállítások helyszínei kizárólag csak az erre szakosodott olyan rangos privát galériák lehettek, mint amilyet Berlinben Paul Cassirer vagy a közeli Drezdában Ernst Arnold tartott fenn – amelyekkel lipcsei partnereik is permanens, bilaterális cserekapcsolatot ápoltak –, ezzel párhuzamosan viszont a lipcsei műegylet (Leipziger Kunstverein) 1904 és 1911 között egyenesen a múzeum „felszentelt hajlékába” juttatta be tagjait, értékesítés nyíltan bevallott céljából. Így ez a szokatlan kiállítási ciklus akarva-akaratlan a vendéglátó intézmény történetét is felidézi, annak jól kihasznált vagy sajnálatosan elszalasztott kortársi beszerzéseivel, továbbá az akkori, sikeres galeristákat, illetve a méltatlanul feledésbe merült magángyűjtőket meg a kisebb-nagyobb helyi művészkompániákat egyaránt számba veszi.

(Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio. Előadja Für Anikó és Kern András, Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Most látszik igazán, hogy a Hrabal-művekből nem csak filmet érdemes készíteni (bár Menzel hatot adaptált, és nem egy lett közülük világhírű), a legtöbből áradó humor és életigenlés sokféle hordozón: színházi előadáson vagy hangoskönyvön is képes átütni, ha az alkotók a hrabali világlátás pontos visszaadására törekednek. 

1981-ben kezdte el Janáky István Meditz László együttműködésével tervezni Schaár munkásságának, illetve az Utcának Pécsett történő állandó bemutatását. Az Utca a végül 1990‑ben átadott épületben látható ma is. A megnyitón Kovács Péter és Németh Lajos beszélt, utóbbi – mint azt Várkonyi György egy 2000-ben megjelent fontos tanulmányában megjegyzi – „azzal zárta beszédét, hogy a mű minden rétegére kiterjedő interpretációjának megfogalmazása a magyar művészettörténelem egyik eljövendő feladata” (Schaár Erzsébet „Utcá”-ja, kísérletek egy interpretációra). E helyt a Németh Lajos által felvetett bonyolult, művészetelméleti, történeti feladat egyetlen aspektusára hívhatom fel a figyelmet. A szobrászat állandósága esztétikai-politikai mítoszának és a mindig időleges kiállításoknak az összefüggéseire, annak a kulturális térnek a bonyolultságára, amely Schaár munkásságát máig meghatározza.

Ha mindazokat a filmeket, amelyekben szerepelt, eltüntetnénk az archívumok polcairól, nem egyszerűen szegényebb lenne a modern európai filmművészet, hanem ebben a formájában nem létezne. Halálával egy korszak zárult le, mondhatjuk némi pátosszal, de nem ok nélkül.

(Kováts Kriszta: Biblia show – Gryllus Kiadó, 2020)

Színes, de mederben tartott sokféleség kavarog dalról dalra, aminek kifejezetten jót tesz a trió felállás (három számban kiegészítő gitárral) és az, hogy Kováts Kriszta eredendően mégiscsak színésznő. Előadásában még a lemezen is átütő új árnyalatok jelennek meg, és a minden részletükben kidolgozott dalok így szépen illeszkednek az életműbe.

Vagyis ahogy a mellékelt példa mutatja, jelen helyzetben nemcsak a rongyos és független csepűrágók, hanem a profitorientált előadó-művészeti nagyvállalatok is bajban vannak. A Cirque du Soleil eddig 44 előadását kényszerült lemondani (rendszerint aréna méretű terekben játszanak elég borsos jegyárakkal), így mostanra olyannyira kifutott a pénzből, hogy mintegy 1 milliárd kanadai dollár adósságot halmozott fel. A kanadai állam viszonylag hamar döntésre jutott, hogy hajlandó egy jelentősebb kölcsönnel megsegíteni a céget, amit egészséges nemzeti öntudattal feltételekhez kötött: a székhely maradjon kanadai földön, a döntéshozó testület legbefolyásosabb tagjai legyenek kanadai állampolgárok, a részvényesek többsége szintén, és így a szellemi tulajdon maradjon hazai kezelésben.

(„Kövér László kire veri ki?”, Pottyondy Edina csatornája, YouTube)

Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájamnál valami szúrni kezd.

(Beethoven-sonatas – Warner, 2020)

És nem tudok másra gondolni közben, mint hogy ki az a Fischer. Mert van az egyfelől, hogy a legjelentősebb magyar zongoristák egyike, kezében folyton a cigaretta, meg benne van az a haragos félig kivonulás, hogy élete vége felé csak egyetlen karmesterrel, Mura Péterrel volt hajlandó zenekari koncerteket adni. A koncertjeire bejutni persze lehetetlen volt, így elevenebb emlék a sok fénykép, kezében cigarettával, mellette meg Richter, de valahogy ott vannak körülötte az új csillagok, Kocsis, Schiff, akik róla csak mint Annie néniről beszéltek. De valahogy azt érzi az ember, hogy hiába muzsikus, mintha elevenebb lenne a látvány róla, mint a zenei emlékek, ahogy feszes kontyba fogott hajjal, pucér karral uralja a klaviatúrát.

(Beszélgetőműsorok a Klubrádióban)

Mostanában rengeteg a technikai probléma. Sokszor a műsorvezetők otthonról dolgoznak, például Bolgár úr is, ez is gondot okoz. De a betelefonálók beszéde is valahogy rosszabb minőségű lett, alig érteni néha, megszakad a vonal, van úgy, hogy nem hallják egymást a felek, így akinek szerencséje van, jó hosszú monológot is elmondhat. „Halló! Halló! Ezek szerint akkor én vagyok vonalban?” „Halló! Visszhangozni is tetszik, meg adásban is tetszik lenni.” „Halló! Megszakadt. Ma már másodszor.” „Halló! Hall engem? Én vagyok vonalban?” „Igen, csak hangosabban beszéljen!” Először szórakoztató, de századjára már fárasztó ez, bár a hallgató megértő.