(Josef Ignaz Mildorfer – Rebell des Barock, Oberes Belvedere, Bécs. Megtekinthető 2020. január 6-ig.)

A Salzburg Múzeum 1742 körüli két kölcsönzése teljesen szabályos hadi téma, noha az egyik a schärdingi csata drámai csúcspontja, élő és holt harcosok és lovak átláthatatlan kavalkádjával, teljesen bizonytalan kimenetellel, míg a München feladása az eldőlt küzdelem utáni békés lezárás, vízszintes tagolású hadi rendben, a város kulcsainak átadásával, gyalogosan térdet hajtva a lovas győztesek előtt.

(Újbuda Jazz Fesztivál: Mats Gustafsson, Christof Kurzmann, Grencsó Kollektíva – MU Színház, szeptember 29.)

A jazznek ezt a kétségkívül nehezen befogadható ágát a Mats Gustafssonhoz és Grencsó Istvánhoz fogható zenészek tehetik megragadhatóvá, élvezetessé, még akkor is, ha gondolataik nem mindig haladnak párhuzamosan. A Grencsó Kollektíva évek, évtizedek alatt érlelődött a magyar avantgárd csúcszenekarává, és most már nem először láthattuk, hallhattuk, hogy mekkora, a nemzetközi sztárokhoz is bátran hozzámérhető erő van a csapatban.

(Balra át, jobbra át – az Orfeo és az Inconnu csoport felidézése)

A két csoport társadalmi helyzete, kulturális horizontja, lehetőségtartománya közti eltérés drámai volt. Az Orfeo tevékenységében 1969–1978 között több mint félszázan vettek részt, s a mai kiállításlátogató számos ismerős névvel találkozhat: írókkal, festőkkel, szobrászokkal, táncművészekkel, zenészekkel, színészekkel. Az Orfeóban dolgozók, azzal kapcsolatot tartók jelentős részben a társadalmi elithez tartoztak, akkor is, ha ez adandó alkalommal olyan drámai sorsokat jelentett, mint például a Kolinda együttesben zenélő Zsigmondi Ágnesét, aki csecsemőként a Pikler Emmi vezette – igencsak homályos etikai normák szerint működő – intézet „lakója” volt, lévén kommunista szüleit koholt vádakkal börtönbe zárták.

(Mű szerző nélkül. Német–olasz film. Rendező-forgatókönyvíró: Florian Henckel von Donnersmarck.)

Von Donnersmarck mozgóképes élettörténetéből épp az a drámai erő hiányzik, amely Gerhard Richter munkáit áthatja. Az ihlető biztosan ő volt, ám a végeredmény olyan didaktikus, mintha nem a festő nagy művei, hanem szocreál korszakának megtagadott mázolmányai szolgáltak volna mintául a rendezőnek.

(Concerto Armonico – Zeneakadémia,  október 8.)

Bár az európai gasztronómia két utóbbi képviselője a mai hangverseny-látogató számára talán inkább az Oktoberfest légkörét idézi, mintsem a kifinomult barokk zenei szórakozásét, az ötlet voltaképpen igazán frappánsnak bizonyult: akár fogyasztottak ugyanis csülköt annak idején a zenehallgatás mellé, akár nem (és az utóbbi feltevés alighanem valószínűbb), az kétségtelen, hogy Lipcse világi zenei életét a XVIII. század első felében, vagyis abban az időben, amelyet a hangverseny megidézni kívánt, a nagyrészt városi zenészekből és egyetemistákból szerveződő Collegium Musicum rendezvényei határozták meg, ezek helyszíne pedig évtizedeken át a város legnépszerűbb kávéháza, a Café Zimmermann volt. A Concerto Armonico azzal a szándékkal állította össze hangversenyének műsorát, hogy újrateremtse ezeknek az esteknek az atmoszféráját.

(Kertész utcai Shaxpeare-mosó, Örkény Színház, szeptember 28.)

Ami a szöveget illeti, Závada Péter az eredeti drámát kifordítja, mint a bundakesztyűt: ömleszti a trágárságot, nem hagyja a közönséget lélegzethez jutni, de főleg kuncogni a kötőszó státuszból köznapi folyó szöveggé burjánzott durva beszédmódunkon („hol vár állott, most siralom”, írja a programfüzetben), hanem azt szeretné – és el is éri –, hogy inkább akkor nevessünk, amikor visszakúszik a színpadra a tiszta szerelem ihlette költői szöveg. És közben ide beszúr egy limericket, oda meg valami finom nyelvi poént.

(Kálmándy 30 – Erkel Színhát, október 5.)

Ez most nem a főpróba, hanem maga az előadás, az ember egyszer ünnepli a harmincadik évfordulóját, egyszer ünneplik a Kossuth-díját, miért kell mindennek ilyen álmatagon lezajlania? Tudom, hogy ez a nulla vérnyomás a hosszú élet titka, hogy ezt így kell profin csinálni, így kell beosztani az erőt, de az operában épp az a jó, amikor felszakad a szertartásosság, hiába a bonyolult frizurák és fehér csokornyakkendők, azért ezek ketten megtépik egymást. Most nem tép senki senkit, gyeplő nincs a lovak közé dobva, a közönség is mintha elégedett volna, de nem lelkes.

(Philippe Heritier–Bozsik Yvette: Nyaralás, Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Bozsik viszont tudatosan és következetesen egyre távolodik saját korábbi radikális korszakától, ám e művészi fordulata óta sem világos, merre is szeretne haladni. A Nemzeti Táncszínházban Nyaralás címen bemutatott új estje sem igazít el ebben, hiszen a koreográfus által újabban preferált hagyományos dramaturgiájú, klasszikus irodalmi vagy zenei forrásokra hivatkozó daraboktól hirtelen visszatért egy személyes emlékeket felidéző, jelenettöredékekből, erős vizuális effektusokból, szövegekből, cirkuszi elemekből, zenei montázsból és szinte minden létező táncformából összegyúrt harsány színházi nyelvhez.

(Borkai Zsolt ügye az M1-en)

Könyörtelen bányászmunka lenne nekifutni annak a témának, hogy a mai királyi tévé miről nem beszél, ha nem lenne ilyen illetlenül együgyű ez a világ. Csak a nagyító ikonját kell meglelni a honlapon, vagy használni a már megint romló Nyugat keresőjét, és mindjárt kiderül, miről hallgat a mély. Mert persze, ahogy az átkosban, most is mindenki tudja, miről kellene beszélnie, úgyhogy, ha van mersze, rákereshet, ha nem hazudja el a valóságot maga elől is, még mindig azzal álltatva magát, hogy „a másikok sem jobbak”, vagy „ezek legalább csinálnak valamit”. Harminc romlandó év alatt áhított, régi minőség lett a szünetjel, az állandóság szimbóluma, hogy valaha komolyan vették a nézőt, arra gondoltak, szüksége van valami megbízhatóra, mert a „folyton változó világ” rögzített pontok nélkül élhetetlen.