(Eszik Alajos kiállítása a Vigadó Galériában március 22-ig látható.)

Mindenki, aki egy-egy korszak fertőjét és mocskát, nevetségességét és fennköltségét egyetlen tableau-ban ábrázolni tudja. Jelen esetben Eszik Alajos az összes szereplőt magányos alakként, ugró, táncoló, elbukó, kuporgó és harcoló individuumként hozza elénk (alig található a száznál is több alkotás között néhány többalakos kompozíció). Eszik számára az értelmezési tartomány része az attribútum, azaz a tartozék, labda, bot, balta vagy épp képzelt lény (Leviathan, hal, nyúl, mackó), aki mellékszereplőként erősíti az idézetjellegű kompozíciót.

(Quatuor Arod: The Mathilde Album. Erato)

A Quatuor Arod játéka intenzív, a kvartett hangzása dús, sűrű, ugyanakkor az előadásmód mindig törekszik a szólamszövet átvilágítására. Beszédes a dallamformálás, van lendülete, sodra a gesztusoknak, hangsúlyokkal gazdagon berendezettek a dallamok, élénk a tagolás, a muzsikálás érzelmileg telített. A Schöberg-műben éneklő fiatal francia–dán szoprán, Elsa Dreisig teljes hitellel azonosul a titokzatosság és emelkedettség légkörét árasztó tételek kifejezésmódjával és hangulatvilágával.

(Isten létezik, és Petrunijának hívják. Macedón–belga–francia–horvát–szlovén film. Rendező: Teona Strugar Mitevska.)

Női a téma is, asszonysorsok a férfiak világában, ám feminista alkotásként kezelni szükségtelenül-igazságtalanul beszűkítené e szép filmről folytatott beszédet. Elvégre ideológiának, propagandának és politikának benne árnyéka sincs. Ezzel szemben sűrű élet bomlik ki a vásznon, történetek, sorsok, emberi arcok, magukkal ragadóan, hitelesen. Olykor érzelmesen is, elvégre lehetetlen nem együtt éreznünk Petrunjiával, aki mindenkitől azt hallja, hogy semmit nem ér, s lassanként kiderül, hogy többet ér mindenkinél.

(Lady Chatterley szeretője, Trafó, február 10.; Mit tennél, ha ma meghalnék?, B32, február 14.)

Ördög Tamás rendező az elmúlt egy-kétszáz év irodalmi termésében mintha kifejezetten keresné az olyan műveket, amelyek a maguk korában (és az adaptációknak köszönhetően akár később is) felhördülést keltettek, netán botrányt kavartak. És előszeretettel mutat rá arra, hogy ma már nem egészen az a botrány alapköve, amit annak idején a háborgók annak tartottak, sőt, bizonyos fokig – sulykolás nélkül – igazságot szolgáltat a megalázottaknak és megszomorítottaknak.

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában, február 15.)

Azt akarom csak mondani, hogy nagyon helyes és fontos, hogy a Fesztiválzenekar újra és újra műsorára tűzze az 5. szimfóniát, hogy emlékezzünk, honnét indultunk, hol a cél és hol tartunk. Mivel nyolc év telt el az utolsó előadás óta, itt volt az ideje egy új kísérletnek. Egy megnyugtató kísérletnek. Mert tényleg óriási a fejlődés csak Adagietto-kérdésben is, bár ez a szimfónia legtakarékosabb tétele, csak vonósok és hárfa játszik, nincs az a szimfonikus téboly, káosz és rend, amely egy nagy Mahler-tételre jellemző, azt akkor nem is vállalhatta volna magára az induló Fesztiválzenekar.

(Kr Film Channel, TikTok videók, Youtube)

A kamaszok is egy sokarcú, széttört világban keresik a helyüket, és nem állítom, hogy csak így beszélnek magukról, de így is. És aki érteni szeretné a vágyaikat, ismerni a világot, ahogy ők ismerik, az jól teszi, ha félreteszi az előítéleteit, és megnéz néhány TikTok-videó válogatást.

(Ránki Fülöp, Érdi Tamás, Concerto Budapest, Heinz Holliger – Zeneakadémia, február 16.)

A koncertet átható energia és transzparencia azonban elsősorban mégis a karmester, a legendás oboista, komponista és dirigens Heinz Holliger érdeme volt. Figyelme minden apró motívumnak pontosan kijelölt irányt és érzékenyen megrajzolt dallamívet kölcsönzött, egyetlen gesztusértékű hangsúlyt sem hagyott elsikkadni, a zenekari hangzásnak pedig erőteljes, tiszta színárnyalatokat és szinte térben érzékelhető, sugárzó rétegzettséget biztosított.