(Alexander Tinei: Partly Sunny, mostly cloudy. A kiállítás megtekinthető a Deák Erika Galériában február 5-ig.)

(Michael Armitage. Paradise Edict. Haus der Kunst, München, február 14-ig. Jelenleg a járvány miatt átmenetileg zárva.)

(A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye a Kossuth tér és az Alkotmány utca torkolatánál)

(Boris Lojkine: Camille. Forgalmazza: Ci­nego. MyFrenchFilmFestival, 2021. január 15–február 15.)

Camille tekintetén át látunk, ám természetesen többet, mint amit a bátor művésznő fényképezőgépe állóképekben megragadhatott. Lojkine történetet ír, kontextust vázol a fotók köré, afrikai fiatalok történetét, akik közgazdászhallgatókból a politikai forgószél nyomán áldozatokká, menekültekké vagy éppen vérszomjas harcosokká váltak. A címszerep, a dráma azonban ezúttal sem az övék, hanem a csinos, fiatal, fehér bőrű fotósé.

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Balogh Ádám, Christoph Campestrini – Zeneakadémia, január 14.)

Ha valaki leválasztja a Mahler-szimfóniák hangszínárnyalatait a motivikus elemekről és a formai logikáról, az, mint ebben az esetben is, egy másik darabot kap eredményül. Okosan felépített, hatásos, drámai alkotást, de olyat, amelyből Mahler művészetének éppen az értelme, a kifejezés legfontosabb célja hiányzik.

(Comédie-Française, Schabühne Berlin, online, január)

Hogy kitekintésként egy külföldi, állandó társulattal rendelkező kőszínházból vegyünk példát, érdemes megnézni a Comédie-Française online kínálatát. A Comédie-Française akár tekinthető a francia Nemzeti Színháznak is, olyan értelemben, hogy küldetése elsősorban a hagyományőrzés – természetesen nem történelmi, sokkal inkább drámatörténeti regiszterben, illetve egyfajta színjátszás tradícióját ápolja. És bár bármilyen „ideológiai”, fordítsuk le: világszemléleti elkötelezettséget nehezen lehetne tetten érni az előadásaikban, a honlapon erősen hangsúlyozzák, hogy a mindenkori műsorpolitikában igenis szerepe volt annak, hogy a bemutatók reflektáljanak az adott kor társadalmi folyamataira és húsbavágó jelenségeire, amire példaként többek között a Tartuffe-öt vagy A kaméliás hölgyet citálják.

(Csak akkor maradhat talpon egy belvárosi épület, ha nem érdekli a befektetőket, 24.hu, január 18.)

A szépség és a hatás oltárán egy fontos dolog viszont elvérzik. Nem tudjuk meg, miért nem szólal meg az önkormányzat, és miért nem mond a befektetők részéről valaki valamit, legalább az ügyvédjük gyakornokának a kisöccse ráérhetett volna. (…) Pedig szívesen meghallgattam volna, mit gondolnak az egészről, szoktak-e arra sétálni, de legalább a luxusautójuk ablakából látták-e már valaha a Király utcát, esetleg elmondhatták volna, mit kell szedni lelkiismeret ellen, találkoztak-e már egy Szózat című verssel, van-e bármilyen közük ehhez az országhoz, hogy mennyi dollárjel kell a szem elé ahhoz, hogy ne lássák, mit cselekszenek.

 (Edward Elgar: Sea Pictures, Falstaff. Elīna Garanča, Staatskapelle Berlin, vezényel Daniel Barenboim. Decca)

Magam pár éve a kanadai alt, Marie-Nicole Lemieux lemezét hallgatva tanultam meg csodálni Elgar rendkívüli szépségű művét. Most  Elīna Garanča egy igazi világsztártól elvárható pontossággal, részletgazdagsággal és igényességgel tolmácsolja, költői-érzékeny énekének hátterét pedig Barenboim vezényletével puhán és árnyalatokban bővelkedve vázolja fel a Staatskapelle Berlin.