(Schönheit. Lehmbruck & Rodin – Meister der Moderne, Lehmbruck Museum, Duisburg, a müncheni Hirmer Verlag katalógusával. Megtekinthető augusztus 18‑ig.)

Címéhez híven a „szépség” jelentésváltozása a reprezentatív rendezvény vezérfonala. Habár a Belle Epoque (szép korszak) idején nőttek fel, és az ókor, a gótika vagy a reneszánsz formáit egyaránt tisztelték, az akadémizmus és neoklasszicizmus múltba tekintő elvárásait, a klasszikus előképek folytatásának ideálját Lehmbruck és Rodin is elvetette. Bár nem szakítottak teljesen az esztétikai konvenciókkal, de egymástól eltérő módon keresték a kitörést a merev sémákból, hogy életet leheljenek a hagyományba. Műveik felhergelték a korabeli kritikusokat, akik munkáikat egyenesen „művészetellenes bűntettnek” vagy „hisztérikus deformációnak” bélyegezték. Pedig a századfordulón a modernizmus megjelenése kritikus reflektorfénybe vonta a szépség kategóriáját, amely többé nem az igazat és a jót jelentette, hanem a hamisat, a hízelgést és a szépelgést. Rodin szerint: „Csúnya a művészetben az, ami művi; ami csinos és tetszetős próbál lenni, anélkül, hogy kifejező (»expresszív«) volna...”

(Palkó Tibor kiállítása a K .A. S. Galériában augusztus 4-ig látható.)

A tetoválásszerű ráfestések, a könny, az ékszer, a seb egymásba olvadásából létrejövő egyedi „bőrfelületek” a sápadt színű arcbőrön bizonyos patinát is képeznek (ezért is a fayumi párhuzam). Archaikus és az archaikus reprodukálása egyazon képfelületen belül. Az idő és a kortalan arc találkozása a jelenben.

(Király Tamás Out of box című kiállítása a Ludwig Múzeumban megtekinthető szeptember 15-ig.)

Amikor Tímár Katalin kurátor úgy döntött, hogy a kiállításon a döntő szerepet nem a magyarázatok, az egykori kontextusok – így például a Fiatal Művészek Klubjának rekonstrukciói – játsszák, hanem Király munkái, azaz jelmeznek, szobornak, díszletnek egyként látható ruhái, akkor megteremtette annak a lehetőségét, hogy az egykori szubkultúráról keveset vagy semmit sem tudók is valóban álmélkodva, szobrászati munkákként láthassák a 90-es évekre a divatbemutatók exkluzív pillanatait ígérő „ruhákat”. Király a testet látható és átalakító, nem pusztán felöltöztető műveket hozott létre, melyeket elég könnyű – némiképp tévesen – a kizárólag szexualitás megjelenítésével, reprezentációjával összefüggésbe hozni.

(Golden Apricot 16th Yerevan International Film Festival, július 7–14.)

Ezeknek az országoknak a múltját természeti katasztrófák, háborúk, öldöklések szabdalták-szabdalják szét, sok mozgókép szól ezért a túlélés módozatairól. És az élet megy tovább – az 1990-es iráni földrengésről forgatott Kiarosztami-remeklés címénél pontosabban ma sem lehet megfogalmazni a látott filmek erős üzenetét.    

(50 Best Relaxing Classics. Warner Classics)

A dobozon a cím: 50 Best Relaxing Classics – az ötven legjobb klasszikus zene, lazításhoz. A gondolat, mely szerint a klasszikus zene arra is alkalmas lehet, hogy lazítsunk a hallgatása közben, kérdéseket vet fel. Mit jelent az, hogy lazítás? Jelenti-e a lazítás azt is, hogy nem figyelünk oda arra, amit hallgatunk, hanem csupán hagyjuk, hogy a zene „bemenjen a fülünkön”? Nehéz erre válaszolni, hiszen ahány ember, annyiféle.

(Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 13.)

A mű megszületése óta eltelt több mint száz évben Békeffi Istvánon és Kellér Dezsőn, illetve Mohácsi Jánoson (és 1993-as kaposvári rendezésének két dramaturgján, akiknek nevét tüntetőleg említsük itt meg: Julián Ria és Eörsi István) innen és túl többen több menetben, többféle megfontolással dolgoztak azon, hogy ez a letűnt idők mára avíttá vált társadalmi értékrendjét megjelenítő mese, ha nem is aktuálisabb, de legalább mélyebb legyen, kicsit többről szóljon, mint szerelem és rang konfliktusáról, idejétmúlt kifejezéssel a mésalliance-ról. Mert hát egy operett (is) akkor igazán jó, ha él és lüktet, ha valahogyan rá tud kapcsolódni a mára. Ezzel szemben Vidnyánszky Attila rendezését valóban inkább a nosztalgia hatja át – ahogy a herceg lemondóan legyint a Monarchia kávézó neve olvastán –, eleganciával, ugyanakkor nem minden ellentmondástól mentesen.

(Renée Fleming: Lieder – Decca, 2019)

Rossz szó nem érheti az új albumot, színvonalas összeállítás, Schumanntól az Asszonyszerelem, asszonysors, egy maréknyi Brahms, ez a kettő zongorakísérettel megy, köztük pedig Mahler, a Rückert-dalok, zenekarral, Thielemann-nal. Rossz szó nem érheti, és remélem, az nem rossz szó, hogy egy idő után vettem csak észre magamon: egyáltalán nem a sztárral vagyok elfoglalva.

(Isten veled, Magyarország!, RTL Klub, 2. évad)  

Nekem kicsit sok a valóságshow-s és szappanoperás elem – és most némileg ellentmondok magamnak –, a narráció is, ám, ha belefutok egy epizódba, mégsem tudok szabadulni tőle. Szorongva és szomorúan nézem, fontos és jó műsor ez, közszolgálati, hiszen bármilyen abszurd világban élünk, muszáj tudni, hol tartunk, kik vagyunk, mi van velünk, hogyan és hol élünk mi, mai, tisztességes magyarok.

(A seattle-i KEXP rádióban a The Qualitons élő fellépéséről készült koncertfilm)

Nem nehéz kimondani: a The Qualitons jelentést adott az egyre kiüresedő „hazafi” szónak Seattle-ben. Az előadás hipnotikus, Hock basszusjátéka a McCartney-style Höfneren húzza magával a zenefolyamot, ami ütős zúzással fejeződik be; a műsorvezető Kevin Cole csak azzal reagál: „Fantastic!”