A szerző további cikkei

Már születésétől valóságos világpolgár volt, mert Roberto Matta (1911–2002) spanyol és francia szülők fiaként Santiago de Chilében látta meg a napvilágot. Chile után Mexikóban meg az USA-ban is élt és dolgozott, később Anglia, Spanyolország, Franciaország és Itália lett, olykor váltakozva, máskor ingázásokkal, párhuzamosan választott hazája. Rangos baráti köre is ilyen nemzetközi volt: Le Corbusier, Federico García Lorca, Salvador Dalí, André Breton, Marcel Duchamp, Pablo Picasso, Arshile Gorky, Robert Motherwell, Jackson Pollock, Diego Rivera, és később még folytatjuk ezt a világhírű névsort. Széles ismeretségét barátságos természete mellett az is segítette, hogy gyerekkorától több nyelvet beszélt. Nem volt „magányos farkas” a társasá­gi életben, de művészetében végig saját egyéni útját járta.

Tovább
A szerző további cikkei

Említettem már korábbi írásaimban, hogy számtalanszor deklarálták a festé­szet halálát az egyetemes művészettörténet során. A dadaisták, a pop-art és a performance-művészet, hogy csak néhányat említsünk, különböző okokból, hol a társadalmi rend vagy az elit­iz­mus kritikájaként, a kapitalizmus vagy az emberi birtoklásvágy torlaszaként sokszor kimondta lesújtó ítéletét a szépművészetek három legrégebbi pillérének egyikeként emlegetett festé­szet felett (az ókori görögök az építészet-szobrászat-festészet hármasságban határozták meg a szépművészetet). E mozgalmak­nak és műfajoknak mind van létjogosultságuk, örökségük és jelenlétük fontos tényező a kortárs képzőművészetben, de a festészet azóta is él és virul, köszöni szépen, jól érzi magát

Tovább
A szerző további cikkei

Az este ünnepelt szólistája, Christian Tetzlaff fantasztikus lendülettel játszott, sátánian fölényes virtuozitással, de már-már túl látványosnak tűnő gesztusokkal, reccsenő hangsúlyokat, a szenvedélyes lendülettől összetorlódó, mintegy az érzésektől túlcsorduló futamokat és a dúsan alkalmazott vibratótól szinte olcsónak ható dallamíveket formálva. Energikus, markáns és patetikus versenymű kerekedett ki ebből, az tagadhatatlan, de az a művészi küzdelem, amelyet a forma tükröz, végső soron nem zajlott le az emocionális vívódás számtalan jele dacára sem.

Tovább
A szerző további cikkei

Mi mással ünnepelték volna a születésnapot, mint filmekkel. Három új premierjüket vetítették párhuzamosan a három teremben. Premierjüket, mondom, mert a Cirko nem csupán mozi, forgalmazó is. Más cégek igényes darabjait is játsszák, ám a saját forgalmazás biztosította szabadság teszi lehetővé az önálló, csak rájuk jellemző műsorpolitikát. Születésnapi filmjeik közül az egyik ínyenc csemege, gáláns ajándék. Chantal Akerman belga rendezőnő Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című három és fél órás remekműve, amit a Sight and Sound legutóbbi szakmai szavazásán minden idők legjobb filmjének választottak.

Tovább
A szerző további cikkei

Kezdjük is rendhagyó módon ezzel: a vonós muzsikus vezénylésével a második részben. Capuçon vezénylési technikáját a tökéletes rátermettség fogalmával jellemezhetnénk. Abszolút szakmai közelítés, semmi felesleg, semmi „hadonászás”, minden mozdulatnak praktikus haszna és információtartalma van, az általuk közvetített konkrét utasításokról, valamint érzelmekről és indulatokról nem is beszélve. Dvořák 8. szimfóniája hemzseg a nagyszerű interpretációs lehetőségektől.

Tovább
A szerző további cikkei

Tartalmilag és formailag egyaránt sűrű előadás a K – mint kontroll, kísérletezés a műfajokkal, helyenként színház és költészet szép ötvözete. Ám a Petri-idézet és pár rímbe szedett sor, bár hoz némi változatosságot a szövegbe, nem támogatja szorosan a mondanivalót. Az azonban végig érezhető, hogy az alkotók számára fontos a produkció, s az ő perspektívájukból, belülről valóban terápiás jelentőséggel bír. Kívülről üdvözlendő a tabudöntögetés, s az ember megkönnyebbül, hogy nekik sem egyszerűbb, sőt. De vajon megéri egy előadást készíteni maguknak magukról?

Tovább
A szerző további cikkei

Nem szívesen alakítom Savanyú Jóskát vagy Sznob Ferkót, de valahogy az opera közelsége hiányzik. Az az érzés, hogy az operett mégis komoly dolog. Hogy itt ez a Diana Damrau, láthattuk őt mindenféle komoly dologban, Metropolitan-világközvetítésben, és most mégis úgy van jelen, mint valami szőke operettgombóc, kipenderül, bependerül, elénekel, kiénekel, slágereket, és (legalábbis errefelé) ritkán hallható operettdalokat. A nagy repertoár részeit és elfeledett műveket, és közben ezerszer átöltözik, bár megítélésem szerint így is túl sokszor engedi látni a hónalját. Táncra perdül, forog a tengelye körül, és korrekten énekel, de mégsem látok mást, mint a kis Dianát, aki hatévesen az összegyűlt rokonok kedvéért mórikálja magát a konyhában. Ebből még énekes lesz, meglátjátok, mondják a lelkes nagybácsik, és lám, igazuk lett.

Tovább
A szerző további cikkei

Így kellene a rádióban irodalomról beszélgetni, ahogyan itt csinálják. Egyébként ugyanolyan izgalmas terület ez, ha jól van megmutatva, mint a közélet vagy bármi más népszerűbb kulturális jelenség. Biztos vagyok benne, hogy akiket érdekel az irodalom, szívesen hallgatják ezeket az félórákat. Persze kell hozzá egy szakértő, aki nem unalmas, lényegre tör, tudja, hogyan lehet fölkelteni az érdeklődést.

Tovább
A szerző további cikkei

A Quantum Tech HD nevű spanyol csatorna például kabinok, konténerházak, lakóautók, helymegtakarító, okosbútorok építését mutatja be. Videóit tízmilliók nézik, sokkal többen, mint mondjuk a Rolling Stones klipjeit.  A 2015 óta létező médium kreatívjait eddig 3 042 582 014 alkalommal nézték meg, ami elvileg európai közösségi élmény, ez akkora szám, hogy minden második magyarnak is folyamatosan néznie kéne. Hogy ez így van-e, nem számít, de ezek a felvételek egyértelműen a klímaszorongás levezetésére szolgálnak, olyan túlélőhelyek elkészítését mutatják be, amelyeket nézve lehet arról álmodozni, hogy ha összeomlik a világ, a kétkezi munka megmenti az embert, és vissza lehet találni a természethez.

Tovább
Élet és Irodalom 2024