A szerző további cikkei

Lapzárta után Manfred Weber gépe még mindig valahol a magyar légtérben bolyong, itt lenn pedig arról folyik a vita, hogy mit hoz találkozója Orbán Viktorral. Még nem tudjuk, mit szándékozik elérni az Európai Néppárt csúcsjelöltje, és mit akar Orbán. A legtragikusabb, hogy alig két hónappal az uniós választások előtt egyre kevesebbet tudni lényeges kérdésekről: például, hogy az Európai Parlament legerősebb pártcsaládja ragaszkodik-e saját értékeihez, vagy pedig maga is számarányokat kezd böngészni, és ennek tükrében képviseli majd saját értékeit. Orbán ezzel szemben réges-rég képviselői helyekben kifejeződő haszonelvű politikát folytat: jobb érzésű és a közéleti idealizmust még nem feledő magyarok mára utolsó mentsvára az az úgynevezett értékalapú politizálás, amiről hajlamosak azt remélni, hogy demokráciában régebben élő, főként nyugat-európai társaik körében természetes közeg. S hogy ennek egyik markáns képviselője érkezett Budapestre, Manfred Weber.

Mit várhat magyar ember a csúcsjelölt érkeztétől? Először is, talán emberi hangot, úgy értem, őszinte hangot, legalábbis olyat, ami a magyar kormányfő migránsozásból és sorosozásból álló, fülsértően primitív teljesítményét meghaladja.

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

A jövő elkezdődött: pár óra leforgása alatt az előttünk álló évtized feladatait megszabó két akciótervvel is előálltak a gazdaságunkat irányítók. Orbán Viktor kormányfő kitűzte a 2030-ra teljesítendő célokat, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök pedig egymással versengve tette le az asztalra az ambiciózus felzárkózási terv végrehajtásához szükséges intézkedések csomagját; ki-ki habitusa szerint mert nagyot álmodni. Mindkét programban jócskán találunk megvalósításra érdemes javaslatokat, ám kétséges, hogy nyolc év más irányba mutató kormányzása után ugyanez a hatalom képes és hajlandó volna a sikerhez szükséges fordulatra.

Tovább
A szerző további cikkei

A magyarországi parlamenti választásokon győztes párt vezetője már 2010-ben kinyilvánította, hogy szerinte a felsőoktatásnak önfenntartónak kell lennie. Bár az elképzelés általános elképedést váltott ki, megvalósításának most mégis tanúi vagyunk, például amikor látjuk, ahogy az állam kivonul a Corvinus Egyetemről. Az állami költségvetéstől való leváláshoz a Corvinus esetében a kormány vagyont ajánl fel, amelynek értéke magasnak látszik, de hogy valójában mennyit ér, azt majd a tényleges működés során látjuk meg. Mivel a többi magyar felsőoktatási intézmény ilyen juttatásra nem számíthat, a Corvinus privatizálása nem lehet modellértékű. Figyelembe véve azonban azt, hogy a magyar közgazdászképzés legfőbb letéteményeséről van szó, sorsának alakulása önmagában nézve is közügy.

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Lengyelország és Izrael

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
A szerző további cikkei

Tovább
Élet és Irodalom 2019