Timothy Snyder: Fekete föld. A holokauszt: múlt és fenyegető jövő. Fordította Soproni András. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2016. 479 oldal,4990 Ft

Snyder tizenegy nyelven olvas, de a jelek szerint magyarul nem. A magyar holokauszt története már a Véres övezet koncepciójához sem illeszkedett, és az újabb kötetben a szerző az államtalanság elméletéhez is csak tárgyi pontatlanságok, tisztázatlanságok árán tudja hozzáigazítani. Máshol ír például arról, hogy az bürokrácia puszta létezése, tehetetlenségi ereje is lassította a holokausztot – nálunk éppenséggel gyorsította.

Az itt leírt történet önmagáról és Ukrajnáról szól, nincs magyar áthallása. Ránk érvényes tanulsága viszont van. Az egyik, hogy ha meg akarjuk érteni egy másik ország belviszonyait – vagy azt akarjuk, hogy mások megértsék a miénket –, nem lehet beérni a közhelyekkel és az analógiákkal. A valóságos politika nem pankráció Jó és Rossz között, ahol az első ránézésre felismert Jónak kell drukkolnunk, és akkor minden rendben lesz, hanem külön tájékozódás nélkül követhetetlen, sok szereplős játszma, ahol a szereplők a jó–rossz skála sokféle pontján lehetnek bármely pillanatban, s onnan el is mozdulhatnak. A másik, hogy a korrupció elleni harc, akármilyen látványos, önmagában senkit sem tesz pozitív hőssé. Nem visz közelebb egy országot – ismétlem, önmagában – sem a működő demokráciához, sem a jóléthez. 

Charles Fenyvesi: Szellemidéző. Fordította Walkó Zsuzsanna. Euró­pa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 248 oldal, 3290 Ft

A legmélyebb zavarban volnék, ha meg kellene mondanom, milyen műfajú ez a kötet: nem fikció, de széppróza, önéletrajz, de nem csak az, nem regény, mégis egységes kompozíció, fejezetei nem novellák, mégis van ívük, zárt egészek, mégis összeszövődnek. Úgy tudom, az ilyen típusú kötetnek nincs külön neve, de az építőelemeinek van: ez az anekdota, nagy hagyományú magyar műfaj.

A horvát bővítést már eleve annyira komplikálttá tették, hogy ezeknek az országoknak nagyon fel kell készülniük, ha minden követelményt teljesíteni akarnak. Egyfelől úgy érezzük, hogy ez a követelményrendszer már majdnem teljesíthetetlenné válik, mozgó célponttal van dolgunk, amit jóformán már lehetetlen megcélozni. Másfelől a folyamatot egyre jobban átpolitizálják.

A 2016-os referendumnak egyáltalán nem az volt a célja, hogy megkérdezzék a népet, érdemes-e az Egyesült Királyságnak az Európai Unióban maradnia. Taktikai manőver volt David Cameron részéről: abban a szent meggyőződésben, hogy a többség úgyis a maradás mellett dönt, a népszavazás ígéretével a konzervatívokhoz akarta csábítani az Európa-ellenes UKIP heccpárt minél több szavazóját.

Ahhoz, hogy Ukrajna talpon maradjon, az erkölcsi és jogi megtisztulásnak kell végbemennie, de ahhoz, hogy talpon maradjon, nem szabad túl gyorsan és túl kiterjedten végbemennie – vagyis az erkölcsi elvek kompromittálódnak egy olyan országban, ahol a szovjet reflexektől elszakadva igazából most zajlik a nemzeti ébredés.