Dánia 1849 óta alkotmányos monarchia. Az államfő, az uralkodó szerepe lényegében formális. Nem ülhet a trónra, és nem viselheti a koronát, de ő adja a kormányalakítási megbízást, és a kormányt ő nevezi ki, ő írja alá a törvényeket. A választási rendszer a képviseleti demokrácián alapul, ahol a 179 tagú parlamentbe (Folketing) négy évre választják a képviselőket, arányos választási rendszerben: a mandátumokat a pártok által megszerzett összes szavazat arányában osztják el, ami biztosítja a kis pártok képviseletét is. A rendszer nyílt listás, ami lehetővé teszi a közvetlen szavazást a jelöltekre. A választásokra a magas részvétel jellemző. A Folketing 175 tagja Dániából, két-két képviselő Grönlandról és a Feröer-szigetekről érkezik.1

Szlovéniában az általános parlamenti választás az Alsóházra (Državni zbor – Államgyűlés, DZ) korlátozódik, noha a parlament elvileg kétkamarás. A törvényhozási funkciókat a kilencventagú Alsóház gyakorolja. Szlovéniát nyolc választókörzetre osztották, ezek mindegyike tizenegy képviselőt választ, ez tehát összesen nyolcvannyolc mandátum. A magyar és az olasz nemzetiség által választott egy-egy képviselővel együtt a DZ létszáma kilencven fő. A negyventagú Felsőház (Državni svet – Államtanács, DS) szerepe formális, tagjait az Alsóház választja meg a társadalom különféle rétegeinek képviselőiből. A választás egyfordulós. A bejutási küszöb négy százalék.1

Bár mind Bosznia-Hercegovina Alkotmánybírósága, mind az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet és persze a nemzetközi közösség főképviselője is érvénytelennek nyilvánította, mint 2017 óta minden évben, idén is megünnepelték Banja Lukában a boszniai Szerb Köztársaság napját. Ennek egyetlen üzenete: nem mondanak le arról, hogy a Szerb Köztársaság kiváljon Bosznia-Hercegovinából, és önálló állam legyen. Vagyis egy új balkáni konfliktus létrehozásáról.

Magyarországon nem minden Szőlő utca, de a Szőlő utca sok tekintetben Magyarország. A néma cinkos pártállam nem sok gondot fordít a valódi emberségre, a fennen lobogtatott, ám május elsejei jelszóként használt keresztényi erkölcsre, ezen belül az elesettekről való gondoskodásra. Minek? Ők nem hoznak mérhető szavazatokat. Így van ez azokkal a fiatalokkal is, akikből bűnözők lesznek. Mi a helyzet máshol, például a boldogabbnak mondott skandináv országokban? Tudom, hogy az összehasonlítás félrevezető: eltérőek a körülmények, más a környezet. De más a felfogás is. Például, ami az emberséget illeti.

A nemzetközi szerződéseket írásban kötik. Amit nem írásban kötnek meg, az nem szerződés.1 Annak pedig, hogy az orosz energetikai cégekre vonatkozó amerikai szankciók alól létezne magyar kivétel, nincsen semmilyen írásos nyoma. A nemzetközi jog szerint ilyen szerződés tehát nincs. Orbán kijelentése, hogy Trump kézfogása több mint egy írásos megállapodás – egyszerűen nem igaz. Különösen nevetséges az egyébként igazmondásáról híres Szijjártó külügyminiszter nyilatkozata2, miszerint a szankciók alóli magyar mentesség addig érvényes, amíg Trump elnök és Orbán miniszterelnök hivatalban van. A szerződésekre még a nyitott kérdésekben is a pontosság jellemző. A fenti állítás ennek nyomokban sem felel meg: de iure egyszerű folyosói pletyka.

Ha valahol megvalósult az állítólag ősi kínai átok: „élj érdekes időkben”, hát Bosznia-Hercegovinában (BiH), de leginkább annak Szerb Köztársaságában (Republika Srpska, RS) bizonyosan. A legutóbbi helyzetkép (Dodik futása, ÉS, 2025/39., szept. 26.) úgy változott, hogy a zavar fokozódott, és az egyetlen állandó vonás a bizonytalanság. A térség iránti magyar érdeklődés új eleme egy igen kellemetlen, amatőr színvonalú ügy, mondhatni botrány. Olyan ez, mint valami groteszk fikció, pedig igencsak veszélyes valóság.

A bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság (Republika Srpska, RS) elnökéről több cikkben emlékeztem már meg. A megemlékezés szót nem véletlenül használom, ő ugyanis 2025. augusztus 6. óta nem az RS elnöke. Az még csak érthető, hogy az érintett nem hajlandó tudomásul venni ezt a tényt, de a szuverenitás megvédésére külön intézményt pénzelő magyar kormány sem vesz tudomást erről a szuverén döntésről. Hogy Oroszország sem? Az csak természetes.

Több mint két éve Bumeráng címmel (ÉS, 2023/24., jún. 16.) vázoltam a Magyarországra vezető, eredetileg Jugoszláv, majd Adria Kőolajvezeték (Jadranski Naftovod, JANAF) történetét.1 Akkor még úgy látszott, a Barátság vezeték elleni ukrán támadásnak nincs esélye, de mára válósággá vált, így minden eddiginél élesebben felvetődik: miért nem használjuk az 1979-ben átadott vezetéket az orosz kőolaj alternatívájaként? Komolyak-e a műszaki akadályok? Akarja-e a magyar kormány egyáltalán? Valóban örök és megbonthatatlan a Barátság?

Villámlátogatása során augusztus 5-én Milorad Dodik a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság (Republika Srpska, RS) elnökének tudva magát Bosznia-Hercegovina államelnökségének szerb tagja, Željka Cvijanović kíséretében érkezett Budapestre. Dodik két érdekes kijelentetést is tett: az egyik, hogy Magyarországnak és az RS-nek közös célja a szuverenitás megvédése, a másik, hogy amúgy is „közel a vég”, azaz a „népek” kezükbe veszik a saját sorsukat (mint Sztálinnál a béke ügyét), és „visszatér a nép ereje, s azzal az igazság”.1 Vitatható, hogy mindezeket Dodik milyen minőségében mondta, hiszen ő jogerős ítélet szerint már nem az RS elnöke.

Délnyugati szomszédunk huszonötödik tagállamként, ám a volt jugoszláv köztársaságok közül elsőként, 2004. március 29-én csatlakozott a NATO-hoz. Az erről szóló népszavazást, hatvan százalékot meghaladó részvétel mellett 2003. március 23-án tartották (mellesleg: az EU-csatlakozásra vonatkozó kérdéssel együtt). A szavazók 66,2 százaléka, tehát kis híján kétharmada voksolt a csatlakozás mellett (az EU-tagságra 89,6 százalék).1 Bár azóta is voltak politikai erők, amelyek kétségbe vonták, egészen 2025 közepéig úgy látszott, Szlovénia az atlanti együttműködés szilárd tagja. Ezután támadt a vihar, most már tudjuk, egy pohár vízben. És sejtjük, ki kavarta.

A magyar kormány minden hisztérikusnak tűnő és korai választási kampánnyal, valamint a rendeleti kormányzás fenntartásával összefüggésbe hozható riogatása ellenére nincs azonnali háborús veszély Európában. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen veszély bármikor ne jöhetne létre. Az Ukrajna elleni orosz agresszió okkal kelt riadalmat földrészünkön. Konfliktusokra a Baltikum térségében és a Nyugat-Balkánon van a legnagyobb esély. A nyugodt békeéveknek, úgy látszik, vége. Nyugtalan békeévek következnek. És ez még csak a reményt jelentő jobbik eset.

Magyarország. Míg a vonatok félórákat késnek, és némely közúton több a kátyú, mint az aszfalt, a közlekedési miniszter ukrán kémekre vadászik. Míg a szólás- és gyülekezési szabadságot, amelyért egyébként már a márciusi ifjak is szót emeltek majd száznyolcvan éve, durván korlátozzák, a Fidesz frakcióvezetője is ukrán kémek után kajtat. Pedig jelen állás szerint nem Magyarországon, hanem Észak-Európában, és nem ukrán, hanem orosz kémek évek óta tartó működéséről vannak számunkra is tanulságos, nyilvánosságra hozott bizonyítékok.

Orbán Viktort különös vonzalom fűzi a diktátorokhoz, akiket ő nagyvonalúan „erős kezű vezetőknek” nevez. Óriási tévedés volna azonban ezeket e vonzalmakat csupán „similis simili gaudet”-alapon kezelni. Nincs itt semmiféle érzelem. Értelem – no, az meglehet. Az is előfordul, hogy beérik a termés.

A megválasztott amerikai elnököt hallgatva-olvasva az embernek némi kétsége támad afelől, hogy Donald Trump járt-e bármilyen iskolába, ahol elemi történelmi ismereteket tanítottak. Már 2019-ben meg akarta venni a Dániával perszonálunióban lévő Grönlandot (rossz nyelvek szerint egymilliárd dollárért egy konferencia szünetében)1, de akkor igen dühös választ kapott Mette Frederiksen (Szociáldemokraták) dán kormányfőtől: „Grönland nem a dánoké. Grönland a grönlandiaké. Remélem, hogy valami félreértésről van szó.”2 Ám Trump, aki amúgy még azt sem tudta, hogy Finnország része-e Oroszországnak,3 mintha elfelejtette volna a múltat. Ken Howery új dániai nagykövet kijelölésekor, 2024 decemberében kijelentette: „A nemzetbiztonság és a globális béke érdekében a Grönland feletti [amerikai] ellenőrzés és tulajdonjog  abszolút szükségszerűség.”