„Csináljatok egy-két, sok Vietnámot”, mondta Ernesto „Che” Guevara, és ez a maga szempontjából tökéletes cél: minél több helyre kell figyelnie az USA-nak, annál kisebb az egy egységre jutó figyelem, és valószínűleg az eszköz is. Az Ukrajna elleni orosz agresszió, a Hamász a középkori kegyetlenséget is felülmúló támadása Izrael ellen és az erre adott izraeli válasz így is némileg megosztja a figyelmet és az eszközöket. Új, a Nyugat-Balkánon kiteljesedő fegyveres konfliktus végképp megnehezítené a civilizált világ most sem könnyű helyzetét. Mindhárom forró pont a világpolitikai-világgazdasági mellékszereplővé válás lehetőségétől megrémült Oroszország kétségbeesett visszatérési kísérlete, ezért vitathatatlanul orosz érdek.

Én azt tanultam, és azt is tanítom, hogy a kereskedelem nem becsapás, hanem afféle win-win játszma, ahol mindkét fél nyer. Ez persze nem zárja ki a jogos haszonszerzést, de a csalást sem. Ez utóbbi esetben is lehet kölcsönös a nyereség, csak épp a törvényesség és a becsület van igazolhatóan távol. A tisztességben megőszült csalók között is ritka azonban az olyan, emberi érzelmek nélküli gazfickó, aki a haldokló embertársai sorsát pusztán üzletnek tekinti. Olyan ország is van, ahol ezt megbüntetik. Ha ez az ország balkáni, akkor jogos a kérdés: vajon hová tartozik Magyarország?

Furcsa, rövid cigarettákat szívnak. Egy vidám, nyurga fiatalember előttünk görkorcsolyázik, és énekel nekünk. Egy emberpár koszlott katonai sátor előtt ül, pucéran, ügyet se vetnek ránk. Egy tábla, rajta áthúzott injekciós fecskendő. A kemény drog tilos. Egy épület belseje. Lám, minden laktanya egyforma. Fekete-fehér kockás, szűk folyosó a sorakozónak, a belső körletek üresek, nyár van, mindenki kint lakik. Ja, és a Pusher Street. A drogpiac. Egy utca az egész. Standok. Az áru származási országa kiírva. Olyan, mint bármelyik piac a világon. Csak az áru más, és fényképezni tilos.

A hazai politikusok és a média azt hangoztatja, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió „a szomszédunkban van”, holott a harctértől való távolság csaknem kétezer kilométer, de még Kijivtől is úgy nyolcszáz. Szeged és a bosznia-hercegovinai Banja Luka (a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság, Republika Srpska, RS  „fővárosa”) között légvonalban 283, autóval 416 kilométer a táv. Ezzel persze csöppet sem akarom lebecsülni az ukrán honvédő háború jelentette biztonsági fenyegetést, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy ennél közelebb is van komoly, akár háborús veszélyt jelentő tűzfészek, amelyben az Orbán-kormány, hagyományaihoz híven, ismét a rossz oldalon áll. Persze az euro-atlanti szövetség ellenében.

Az ÉS egy korábbi számában (2023/28.) a dániai inflációról és kezeléséről írtam. Azért tartottam érdekesnek, mert egy kis, saját valutával bíró uniós tagország helyzetéről szól. Most olyan, ugyancsak kis méretű uniós tagállamról lesz szó, amely 2007 óta tagja az euróövezetnek, és bizony hatott rá az „összeurópai” áremelkedés. De nem illetik hamis jelzőkkel, és nem rejtélyes „injekcióval” küzdenek ellene. Viszont hatékonyan.

Én azért megnyugtatnám a kormány és a Magyar Nemzeti Bank vezetőinek riadt kis lelkét: nem Nyugat- és Észak-Európához kell hasonlítani a 24 százalék körüli hazai inflációt, hanem mondjuk Angoláéhoz (25,8 százalék – nem is fogadták a magyar miniszterelnököt, pedig már a levegőben volt), vagy Haitiéhez (34 százalék), de a baráti Törökországé se rossz (73 százalék)1. Igaz, hogy az élelmiszerárak nálunk úgy 30-40 százalékkal nőttek, de a falánkság a hét főbűn egyike, úgyhogy ez nem is baj. A jelenlegi áremelkedés sem baj, mert mértéke egy-két tized százalékponttal csökken, tehát az árak megindultak lefelé, ami ugyan így nem igaz, de jól hangzik. A csőd szélén tántorgó kapitalistáknál persze más a helyzet. Nézzük például a szörnyű jóléti állam fogságában vergődő Dániát.

Ki ne ismerné a szocializmus korából a rendszert jellemző tréfát: „Mi volt az öreg ausztrál tragédiája? Vett egy új bumerángot, és eldobta a régit.” Nagyjából ez történt évtizedeken át az eleinte Adria, majd Jugoszláv, később (az üzemeltető révén) JANAF (Jadranski naftovod – Adriai kőolajvezeték) néven ismert és egy időre már-már feledésbe merült létesítménnyel. Pedig múltja és kevéssé ismert jelene egyaránt érdekes és bizonyos tekintetben groteszk történet.

Nagy figyelemmel és szomorú empátiával olvastam Odze György barátom és volt kollégám kétrészes cikkét (Bem rakparti évek, ÉS, 2023/12., március 24., 2023/16., április 21.), amely lényegében annak a leírása, hogyan lehet egy negyven évig kényszerpályán mozgó, de a lehetőségeit kihasználó, majd önállóságát elnyerve professzionális külpolitikából rémületesen amatőr, partnerromboló, a magyar érdek ellen ható, eleve bukásra ítélt „politikát” csinálni. Hogyan lehet nagyjából egy évtized alatt lerombolni mindazt a hírnevet, nemzetközi megbecsülést és eredményt, amelyet a magyar külpolitika akár a szocializmusban, akár annak haldoklása során, és azt követően, különböző összetételű kormányok alatt kivívott magának.

Ugyanez történt a külgazdaságban is. Igyekeztem nem adatokkal telezsúfolt tanulmányt írni: ebből van elég, bizonyítva a magyar külgazdaság-politika borzalmas károkat okozó teljes csődjét. Bemutatom azonban azokat a folyamatokat, amelyek e csődöt megelőzték, és amelyek ahhoz vezettek. „Ilyen volt, és ilyen lett.”

A 2021 februárjában koronavírus miatt elhunyt népszerű szerb énekes-előadóművész, Ðorđe Balašević 1987-ben dalolta slágerré Samo da rata ne bude!, azaz „Csak háború ne legyen!” című számát. Megdöbbentően sokszor hallottam ezt a mondatot (persze nem dalként) a hetvenes-nyolcvanas években, Jugoszlávia szinte minden nemzetiségéhez tartozó házigazdáimtól, kollégáimtól, barátaimtól. És bevallom, az utolsó pillanatig nem tudtam, vagy nem akartam tudni, mire gondolnak. Ezután olyan iszonyat következett, amely a második világháború óta nem volt Európában. Józan, normális ember ezt nem akarhatja vissza.

És mégis.

„De omnibus dubitandum est”, azaz mindenben kételkedni kell – ezt a mondást Johannes Climacusnak, azaz Søren Kirkegaard-nak és Descartes-nak1 is tulajdonítják. Az eredete végül is mindegy: ez az elv, a szkepticizmus a gondolkodás alapja. Cikkemben most, szkeptikusként Dobrev Klárának, a Demokratikus Koalíció (DK) európai parlamenti képviselőjének és miniszterelnök-jelöltjének két állításával foglalkozom. Az egyik az Európai Egyesült Államok létrejöttének már korábban felvetett lehetősége, a másik az erős állam koncepciója, amelyet most hallottam először ennyire erős hangsúllyal, programként. A DK szociáldemokrata, azaz baloldalinak minősített nézeteivel a maguk egészében képtelen vagyok azonosulni, bár bizonyos elemeikkel egyetértek. A liberális vonásokat viszont igencsak kedvelem. Ezért íródott ez a cikk.

Szép dolog, ha egyszerre minden hívő együtt imádkozik. Erre való a Skandinávia-szerte, sőt Németországban is ismert nagy imanap (Den Store Bededag). Mai jelentőségét az adja, hogy a pünkösd utáni negyedik péntekre eső ünnep fizetett munkaszüneti nap. De csak Dániában az. Norvégiában 1686-tól 1915-ig volt így, majd a mindenszentek előtti péntekre, aztán 1950-től vasárnapra tették (Bots- og Bededag). Németországban 1994-ig ünnepnap volt a november végi Buß- und Bettag, de megszüntették, miután közel esett október 3-ához, az újraegyesítés ünnepéhez.

„[A] kínaiakkal való üzletelés komoly veszélyeket rejt magában. A kínai befektetésektől való túlzott függés, főleg átgondolatlan gazdaságpolitikával, netalán korrupt politikai elittel kiegészítve generációkra adósíthatja el az államot” – írja Csapó Dániel és Re­mé­nyi Péter a Kína térnyerése a nyugat-balkáni országokban című ta­nul­mányában.1

Dániában eddig úgy tudták, hogy ha valami lehetetlen vagy azzal határos, akkor a Szociáldemokraták és a Venstre (Dánia Liberális Pártja) koalíciója az. Az ország történelmében mindössze kétszer valósult meg ilyen: a második világháború, illetve a náci megszállás idején, 1940–1943 között (1943-tól, a német katonai diktatúra alatt senki sem vállalta a kormányzást), majd az ennek folytatását jelentő, 1945-ös felszabadulási (egyfajta népfront-) kormány keretében. Másodjára 1978-ban, részint még mindig az 1973. évi olajválság gazdasági kihatásai, részint a szélsőjobb Haladás Párt (Fremskridspartiet) váratlan előretörése miatt, ami ellen a demokratikus pártoknak össze kellett fogniuk. Ez a kormány azonban tizennégy hónap után felbomlott.1 A 2002 november 1-i (Feröeren október 31-i) általános parlamenti választás újabb kihívást jelentett.

Az egykori Jugoszláviával kontingensek alapján kereskedtünk: az évente (és öt évre) megkötött megállapodás tartalmazta azokat az árukat és árucsoportokat, amelyek a kétoldalú forgalomban szerepelhettek. A KGST-országokkal ellentétben ez nem volt a vállalatok számára kötelező: a két állam csak arra vállalt kötelezettséget, hogy a vonatkozó export/import engedélyeket kiadja. A „kanonizált”, exportban és importban egyaránt harmincnyolc kontingens között sorrendben az utolsó a hagyományosan egy-egy millió dollárt képviselő villamosáram-csere volt. Míg a többiről napokig taktikázva alkudoztunk, erről soha nem volt vita.

2022 szlovén „választási „szuperév”. Április 24-én a parlamenti választásokon megbukott, Janez Janša (SDS – Slovenska Demokratska Stranka) vezette jobboldali koalíciót Robert Golob balközép-liberális kormánya váltotta fel (Hogy vagy, szabadság? ÉS, 2022/17., ápr. 29.). Október 23-án került sor az elnökválasztás első fordulójára, melyet Janša volt külügyminisztere, Anže Logar nyert ugyan 33,95 százalékkal, de mögötte a független, ám a balközép-liberális oldalhoz közel álló jogász-újságíró, polgári jogi vezető Nataša Pirc Musar 26,87 százalékkal került a november 13-i második fordulóba. Eddig soha nem volt az országnak jobboldali elnöke. Nagyon valószínű, hogy a balközép összefogása révén most sem lesz. Annál kevésbé, mert az elnökválasztástól nem függetlenül sorban kerülnek napvilágra a volt miniszterelnök jobbára magyar vonatkozású disznóságai. Ja, és újak is vannak.