A stúdióban négy ember ül, vitatkoznak. Színhely az egykori Nap Tv, később Echo Tv, legújabban Hír Tv tágas szobája, a bútorok: egészen különlegesen rossz ízlés szerint összeválogatott cseh varia dohányzóasztal, kiegészítve Kádár-kori miniszteri előszobákat idéző, nyolcvanas évekből itt maradt irodai fotelekkel. Bár az is lehet, Gyárfás Tamástól maradt rájuk. A fotelek kellőképp mélyek, a kamera látószögéből csak a vita hevében fölcsapkodó kezek és felsőtestek látszanak: négy, fürdőkádban felejtett, jól táplált csecsemő. Van itt szó mindenről. Különös izgalomba jönnek, amikor a notre-dame-i tűzvész kerül szóba. „Az utolsó figyelmeztetés volt. Jel arra, hogy nem mehet így tovább – mondja a Magyar Demokrata főmunkatársa, szerinte nincsenek véletlenek: „Azt a kérdést kell feltenni, hogy tetteinknek, gondolatainknak van-e bármiféle következménye az életben, vagy nincs. A primitív magyarázat, amelyet a hazai baloldali sajtó egyöntetűen vall, hogy van egy tűz, ami kiüt egy templomban, leég a tetőszerkezet, aztán majd felépítjük, és minden megy tovább. A tragédia mögött sokkal mélyebb, lelki okok húzódnak.”

Nem szeretnék cinikus lenni, de amikor a négy ember beszélgetett, akkor a francia hatóságok már megjelölték a tűz okát, és kizárták a szándékos bűncselekmény eshetőségét. Tudom én, hogy nagyhét hétfőjén egy katedrális leégése miféle gondolatokat képes gerjeszteni keresztény erkölcsiségű emberekben – jelentsen ez bármit is –, de ha tűz­eset van, a mély lelki okok mellett talán rá lehetne tekinteni a tűzrendészeti szabályzatokra is, vagy legalábbis meghallgatni azokat, akiknek hivatalból van erre lehetőségük.

Az ember néha megpróbálja definiálni, milyen ország is a hazája, voltaképpen semmi másért, mint hogy tisztázza, mégis mi folyik körülötte. Pontosabban mit műveltek és művelnek az országgal azok, akiket valamikor kormányzati helyzetbe hozott a sors, és ezt a lehetőséget arra használták, hogy egy életre bebetonozzák a hatalmukat, mégpedig egyre erősebben és dühödtebben. A demokráciát addig hirdették, amíg hasznukra volt, hogy lehetőséget kapjanak a kormányzásra, utána aztán az egész eszmerendszert megtagadták: a bőséggel kapott uniós pénzeken, akit csak lehetett, fölvásároltak, háziasítottak egész értelmiségi körletet, és kineveltek egy cinikus, értékek nélküli ideológiai beszállítóbázist, amelynek rendeltetése a társadalom tudatos elbutításának kitartó szolgálata. Mégis nehéz volna röviden és a lényeget érintőn meghatározni, mi is a fő gondolata annak, amiben vagyunk éppen. Mert végső soron mindent tudunk róluk: lopnak? Lopnak! Korruptak? Mint a vöcsök, sőt hazudnak, mint a vízfolyás. Jól szabott Armani öltönyükben kiállnak a mikrofon elé, nyakkendőjüket megsimítják, és nekiállnak. Ami jön. Menekültekről, Sorosról, baltás gyilkosról, macedón köztörvényesről, őshazáról, tájhazáról. Nincs a valóságnak olyan szelete, amiről ne tudnának olyat mondani, ami ne volna hazugság.

A múlt hét végén aztán megjelent Schmidt Mária, aki szintet lépett. Nem hazudott, hanem igazat mondott. Ha szabad, egy jókora képzavarral, két tenyerével kitépte ennek a romlott és züllött rendszernek a lelkét, és hastokra dobta, ahogy böllér teszi disznóöléskor a tüdővel. Ezt írta: „Mégis, mi köze van hozzá (a CEU-hoz – KZ) Webernek? A németeknek? A bajoroknak? Az Uniónak? Nincs megfejtésem, csak egy: Soros! Megkérte és megígérte, hogy meghálálja! Úgy látszik, van az a pénz, amiért Webernek korpásodik a haja!”

Lapzárta után Manfred Weber gépe még mindig valahol a magyar légtérben bolyong, itt lenn pedig arról folyik a vita, hogy mit hoz találkozója Orbán Viktorral. Még nem tudjuk, mit szándékozik elérni az Európai Néppárt csúcsjelöltje, és mit akar Orbán. A legtragikusabb, hogy alig két hónappal az uniós választások előtt egyre kevesebbet tudni lényeges kérdésekről: például, hogy az Európai Parlament legerősebb pártcsaládja ragaszkodik-e saját értékeihez, vagy pedig maga is számarányokat kezd böngészni, és ennek tükrében képviseli majd saját értékeit. Orbán ezzel szemben réges-rég képviselői helyekben kifejeződő haszonelvű politikát folytat: jobb érzésű és a közéleti idealizmust még nem feledő magyarok mára utolsó mentsvára az az úgynevezett értékalapú politizálás, amiről hajlamosak azt remélni, hogy demokráciában régebben élő, főként nyugat-európai társaik körében természetes közeg. S hogy ennek egyik markáns képviselője érkezett Budapestre, Manfred Weber.

Mit várhat magyar ember a csúcsjelölt érkeztétől? Először is, talán emberi hangot, úgy értem, őszinte hangot, legalábbis olyat, ami a magyar kormányfő migránsozásból és sorosozásból álló, fülsértően primitív teljesítményét meghaladja.

A múlt hét végén megjelent egy közlemény, amelyben négy egykori igazságügyi miniszter arra hívja fel Palkovics László innovációs és technológiai miniszter figyelmét, hogy Akadémia-átalakítási buzgalmában törvénysértést követ el, ha a hatályos központi költségvetési törvény előírása ellenére visszatartja a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek és kutatóhelyeinek a támogatását (2018. évi L. törvény 1. melléklet XVII. fejezet), és nem biztosítja az intézetek folyamatos működéséhez nélkülözhetetlen költségvetési finanszírozást. Emellett felvetődhet a költségvetési csalás gyanúja is, ha az Akadémia kutatóintézeteinek járó támogatásokat – újabb törvényi felhatalmazás nélkül – a jóváhagyott céltól eltérően használják föl – írják a szerzők, majd azzal folytatják, hogy a jóváhagyott céltól eltérő felhasználásra irányuló törekvések előkészületnek minősülnek, amelyek nem büntetendők. Ezzel szemben a pénzeszközök eltérő felhasználásának megkezdésével a cselekmény kísérleti szakba lép, a támogatás felhasználásával pedig befejezetté válik. A kísérletet a törvény a befejezett bűncselekménnyel azonos büntetési tétellel fenyegeti. Tekintettel arra, hogy a támogatásoknak a jóváhagyott céltól eltérő felhasználása csak több személy szoros együttműködése révén valósulhat meg, a társas bűnelkövetés – ilyen például a bűnszövetségi alakzat – miatt e cselekmény már igen jelentős mértékű szabadságvesztéssel büntetendő – zárják közleményüket a szerzők, Bárándy Péter, Draskovics Tibor, Forgács Imre, Vastagh Pál.

Nézzünk szét, mi történt a politikusi képmutatás és hazugság ócskapiacán a múlt héten. Orbán Viktor például ellátogatott a leégett Ráday utcai kollégium maradványaihoz, s miközben üszökről üszökre lépkedve hallgatta a beszámolókat a szakszerű tűzoltásról, mintha saját magát dicsérte volna, jelentőségteljesen körbenézett, és kijelentette: „A tűzoltóink helytálltak, ezek szerint.”

Ezek szerint igen. Gyorsan kiérkeztek, hamar eloltották a tüzet. Egy ember nem állt csak helyt, az pedig a kormányfő maga, mert míg az egész családi és komasági környezete gennyesre gazdagodja magát olykor korrupciógyanús pályázati elbírálásokkal, és baráti köre már nem tudja, mit kezdjen a pénzével, addig egy vonuló tűzoltó havi illetménye nettó százhatvanezer forint. Ez is a tűzoltás része: hogy kellőképp munkára fogható emberek legyenek bevethető állapotban. Csakhogy ezek fizikailag és lelkileg a végletekig igénybe vett emberek. De a kormányfő esze nem azon jár, hogyan javíthatna a fizetésükön, hanem azon mesterkedik hűséges táskahordozójával, Semjén Zsolttal, miként lehetne megduplázni a magyar futballisták havi jövedelmét. Hát úgy, hogy benyújtanak egy törvényjavaslatot, amely a magyar első osztályban futballozók számára megduplázza a kedvező adózás hatálya alá eső jövedelem felső határát. Másfél éven belül másodszor duplázódik meg a kedvezményes adózás sportolókra vonatkozó limitje:  2017 nyarán emelték évi 250 millió forintra, most pedig 500 millió forintra nő. Ez könnyebben megy, mint a tűzoltóknál, amint látható.

Egy hete a parlamenti ellenzéki pártok a Momentummal kiegészülve, szakszervezetek és civilek közös kormányellenes tüntetésén az MSZP elnöke bejelentette, hogy létrejött az egység a parlamentben és az utcákon, ezért egységre kell törekedni az EP- és az önkormányzati választásokon is. Közös ellenzéki jelöltet kell indítani mindenhol.

Állnak a dobogón az összetartó pártvezetők, zászlaikat tépi a hideg januári szél, és nem tudom, tízből hány ember hiszi, amit mondanak. Most ők állnak ott. De ha ezek elmennek, akkor jönnek ugyanezen pártok Luciferei, a Luciferek politológusai, akik elővezetik, hogy a pártok között akkora értékkülönbségek vannak, hogy az ilyen gondolat szimpla illúzió. Máig nem értem, vajon ma van-e annál alapvetőbb közös érték ebben az országban, hogy történetének egyik legkártékonyabb és alighanem legkorruptabb kormánya lelépjen a színről. Pedig nem lett volna lehetetlen. Én is úgy látom, mint Filippov Gábor, aki a 168 Óra egyik év végi számában úgy nyilatkozott, hogy „a NER struktúrája a 2018-as állapotában még leváltható lett volna”.