Másodszor a békefolyamatról
VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 5. szám, 2024. február 2.Másodszor szólok hozzá a Gázáról kibontakozó vitához. Mentségemre szolgáljon, hogy kerek huszonöt éve foglalkozom az izraeli–palesztin kapcsolatokkal, ismereteim meghaladják az átlagkommentálók tudását. Néhány részletről hallgatnom kell, és nem állítom, hogy feltétlenül igazam van...
Egyetértek Rózsa T. Endrével abban, hogy ha Izrael most leteszi a fegyvert – akár létéről is lemondhat (Mi történik, ha Izrael leteszi a fegyvert?, ÉS, 2024/3., jan. 19.). Megütközéssel olvastam, hogy „Oslóban titkos tárgyalásokat folytattak (...) egy norvég házaspár kezdeményezésére”. Az izraeli–palesztinai konfliktus feloldásának kísérletei a hatnapos háború (1967) után kezdődtek. A háború végén Szíria elvesztette a Golán-fennsíkot, Jordánia a Jordánon inneni területeket, Egyiptom Gáza ellenőrzését. A vereség ellenére az Arab Liga tagjai továbbra is nemet mondtak a tárgyalások útján rendezésre. Izrael álláspontja is megkeményedett: állampolgárait a PFSZ-szel tartott kapcsolatért börtönnel büntették.
A palesztin gerillák – többek között – iskolás gyerekeket mészároltak le. A PFSZ elnökévé választott Jasszer Arafat azonban felismerte, hogy a zsákutcából csak az ellenfél megszólítása árán kerülhetnek ki. Az Egyesült Államokban élő dr. Issam Sartawi szívsebészt bízta meg, hogy először zsidó, majd izraeli értelmiségiekkel keressen kapcsolatot. Így közelítették meg Nahum Goldmannt, a Cionista Világszervezet korábbi és a Zsidó Világkongresszus akkori elnökét.
Goldmann hajlandónak mutatkozott a közvetítők által folytatott párbeszédre. Feltétele három hónapos tűzszünet volt, bizonyíték arra, hogy Arafat kézben tartja fegyvereseit. Az egyeztetések a Zsidó Világkongresszus párizsi irodájának segítségével folytak. A tűzszünet hatályba lépett. Ez lehetővé tette a börtön kockázatát vállaló izraeli értelmiségiek egy csoportja (Uri Avneri lapkiadó és Natan Jalin-Mor, az angolokkal harcoló zsidó csoport korábbi parancsnoka, Liova Eliad Kneszet-képviselő) és amerikai, francia zsidó értelmiségiek részvételét. A békét területekért, kétállami megoldás hívei a Párizsban megjelenő Palestine-Israel folyóiratban publikálták nézeteiket.
A folyamat csigalassúsággal, számtalan kitérővel két évtizedig haladt. Jelentős politikusok, Pierre Mendès France korábbi francia miniszterelnök, Philip Klutznick, Jimmy Carter amerikai elnök kereskedelmi minisztere támogatták, Mendès France lakásában palesztinai és zsidó értelmiségiek találkozóinak kínált helyet.
1982-ben a Le Monde közzétette Mendès France, Klutznick és dr. Sartawi állásfoglalását az ellenfelek megbékéléséről. Sartawit palesztin fegyveresek később meggyilkolták, de a folyamat ekkor nem akadt meg. 1991-ben a madridi konferencián Izrael, három arab szomszédja és a megszállt területek képviselői amerikai és szovjet bábák közreműködésével jelölték ki a békéhez vezető utat. Tíz évvel később Oslóban a palesztinai arabok többségét képviselő Palesztina Felszabadítási Szervezete és izraeli diplomaták aláírták a kölcsönös elismerésről és a megszállt területek jövőjéről szóló egyezményt.
Amikor a fanatikus rabbik egy csoportja által felbujtott izraeli terrorista meggyilkolta Jichák Rabin miniszterelnököt, a békefolyamat lényegében meghiúsult. Arafat és Ehúd Bárák izraeli miniszterelnök ugyan újrakezdték a tárgyalásokat, de ezek eredménytelenek maradtak. Figyelemre méltó, hogy a korábban keményvonalas Aríél Sárón az oslói egyezség értelmében visszavonta Gázából a csapatokat és a telepeseket.
A történet folytatása ismert. De hol maradt, ha valaha egyáltalán létezett, az „oslói házaspár”?
