Álruhában

Ferencz Mónika és Szili Noémi „sajtómegjelenések alapján” kívánta elemezni az október 7. után kialakult helyzetet Izrael és Gáza között (A szavak háborús kiszolgáltatottsága, ÉS, 2023/49., dec. 8.). A vállalkozás önmagában is kockázatos lett volna, ugyanis a sajtó általában, és a magyar sajtó különösképpen, a tudósítók legjobb szándéka ellenére sem alkalmas az események átfogó elemzésére. Objektivitást várni nem érdemes, az állásfoglalásra nem hajlandóknak szemrehányást tenni még kevésbé.

Ferencz Mónikával és Szili Noémivel nem az a bajom, hogy az én véleményemtől eltérően gondolkodnak, hanem hogy álruhát öltenek, úgy tesznek, mintha…

Az ígért helyzetelemzés helyett sommás, részben alaptalan történelmet írnak. A cionista mozgalom szerintük abból áll, hogy „vallási alapon előjogot élvez a történelmi nagy Izrael felett”. Ki, hol, mikor? Igaz, a Cionba visszatérést történeti jogon (is) hirdették, de előjogot, a palesztinai arabok jogfosztását nem. A két szerző szerint a területet gyarmatosították. A valóság: a terület 1919-ig török fennhatóság alatt állt, arab többséggel, de néhány városban (Jeruzsálem, Száfed) jelentős zsidó közösségek éltek. A visszatérők részben földesuraktól vásároltak területet, részben elhagyott, művelésre alkalmatlannak tartott területekre települtek. A viszonyok 1948 után megváltoztak. Az arab lakosság egy része (kb. hét-nyolcszázezer fő) elmenekült. Ennek három oka: 1. az Izrael Állam megsemmisítésére készülő öt arab hadsereg ideiglenes távozásra szólította fel őket. 2. Arab szabadcsapatok zsidó telepeseket koncoltak fel, zsidó irreguláris csapatok arab parasztokat mészároltak le (pl. Deir Jaszinban). 3. Arab rádiók, főleg Kai­róból, sokszorosára nagyították az arab áldozatok számát, menekülésre biztattak olyan lakosokat, akik nem voltak veszélyben. A történetből nem lehet kihagyni az arab országokból (Irak, Jemen, Észak-Afrika) pogromok elől menekülő nyolc-kilencszázezer zsidót. Bibó István ezt népességcserének minősítette.

Izrael, az oslói egyezséget betartva, kiürítette a Gázai övezetben létesült zsidó telepeket. A Hamász szabad választásokon került többségbe, gyilkosságsorozatban számoltak le fő ellenfelükkel, a PFSZ gázai tagjaival. Ezután hirdették meg Izrael megsemmisítésének szándékát, erre volt válasz a terület gazdasági bojkottja. (Nem ide tartozik, helyes és szükséges volt-e.)

A két szerző az izraeli hadviselést bírálva féligazságokat állít. A fehér foszfor használata az ENSZ 1980-as állásfoglalása szerint, ha csapatmozgások álcázását szolgálja, nem háborús bűn! Gyújtóbombaként az. Tegyük hozzá, hogy a Biztonsági Tanács három állandó tagja: USA, Nagy-Britannia és Oroszország az általuk megszavazott háborús bűnt többször, több helyen elkövették.

Az ÉS régi olvasói talán emlékeznek arra, hogy Izrael a palesztinai arabokkal szembeni politikáját az ÉS lapjain többször és keményen bíráltam. Hadd tegyem hozzá, hogy az oslói egyezményt előkészítő csapat tagjaként szerény, de valós részem volt a harcoló felek kölcsönös elismerésében. Nem rajtunk múlt, ami később megtörtént, és ami nem történt meg.

Végül egy kérdés: mit tenne Franciaország vagy Anglia, ha ezerkétszáz polgárát (szerencsére nem létező) monacói, illetve kelta terroristák lemészárolnák?