– Na, emberek, kapják össze magukat! – harsogta Tüskeböki, mire elcsendesedett a közmunkára berendelt, irodalmárokból, tanárokból, filozófusokból és más értelmiségiekből verbuvált alkalmi csapat. Tüskebökit a „Tiszta gondolatokkal a jövőért!” mozgalom Koordinációs Központjából rendelték ki, hogy levezesse az aznapi penzumot. Sildjével hátrafordított fekete baseballsapkát viselt, és 35 éves kora ellenére úgy osztogatta az utasításokat, mint egy, a múltból hátramaradt továbbszolgáló őrmester. Magasságára is utaló gúnynevét első mondata után ragasztotta rá egy, a hátsó sorban toporgó szakállas szociológus

Kár lenne tagadni, még mindig az új fantáziapakk hatása alatt állok. A fél országgal együtt tűkön ültem, hogy kipróbáljam a Hétköznapi csodák családi változatát azon frissiben, hogy hozzáférhetővé tette a Központi Valóságtervező Hivatal. Külön szerencse, hogy előttünk állt a teljes szombat délután, így ebéd után két lányommal és a feleségemmel bekaptuk az utazáshoz felírt egy-egy kék és piros pirulát, majd az első néhány percben az utasításokat követve avatart választottunk. A tökéletes élmény megteremtése érdekében rögzítettünk és feltöltöttünk magunkról egy rövid felvételt. Mintegy negyedórás várakozás után feltettük az államilag finanszírozott virval szemüveget, és indulhatott is a trip. 

(Válságos éjszaka) A két férfi elszántan küzdött a fagyos talajjal. A sírkövek között egy ideig csak az ásók zaja, a kiemelt és kupacba hajigált rögök puffanása hallatszott. Majd a fedelet is lefeszítették. 

 – Na, nézzük – szólalt meg az alacsonyabb. Sűrű szakállát itt-ott dér lepte. Zseblámpájával rávilágított a halottra. A nagyobb termetű, sísapkás alak gondosan átkutatta a zsebeket, majd, mivel nem akadt semmire, a koponyát, pontosabban a halott fogazatát kezdte tanulmányozni.

– Mázlink van! – lendítette karját a levegőbe.

– Hátul találtam kettőt. Add a fogót! – utasította társát, majd gyakorlott mozdulattal kibillentette őket a helyükből. Gondosan a többi mellé rakta őket a zárható nejlonzacskóba.

– Rendesen megdolgoztattál bennünket – mormogta a szakállas, miközben visszalapátolták a földet a koporsóra.

(Virágillat) Brühl Ilona messze járt, de egy-egy percre még visszatért várbeli otthonába, antik bútorai között kerengő rokonai körébe. Szépen felöltöztették, és az egyik finoman megmunkált arany nyakéket is ráadták abból a készletből, amelyet mindegyik lánya szívesen látott volna sajátjaként, a kandalló felett elhelyezett Gulácsy képpel együtt. A családi ügyvéd a súlyos bársonyfüggöny takarásába húzódott. A végrendelet diszkréten zizegett zakója belső zsebében.

Már a pap is végzett, hiszen az idős asszonynak csupán órái maradtak hátra. Megkésett vasárnapi ebéd előtti, várakozásteli hangulat lengte körül az öntudatlan testet, elvegyülve a rokonok hozta orgona-, liliom- és rózsacsokrokból áradó párával.

(Fuvallat) „Hát ilyen ez”, gondolta a bankigazgató némi derűvel, miközben eddig ismeretlen könnyűség fogta el. Az előbb még kétségbeesetten kapkodott levegőért, most pedig semmire sincs szüksége. Mindössze azt sajnálta, hogy ilyen váratlanul történt a dolog, és búcsú nélkül hagyta el a világot. A lányaival is alig váltott szót az utóbbi hetekben.

Dolgozószobájából, ahol előző éjszaka elnyomta az álom, átsiklott a hálóba. Érdekesnek, már-már szórakoztatónak találta, hogy a válaszfalon a legcsekélyebb ellenállás nélkül hatolt keresztül. Fentről figyelte szokott pózában, oldalán pihenő hitvesét. Az asszony nyitott szájjal, egyenletesen lélegzett.

(Légypapír) A nő úgy üvölt odalent, mintha a hangjával próbálná visszafordítani az időt. Ezt a hangot nem lehet megszokni, most is elfelejtem, mit keresek a konyhában. A nő dühe három emelet mélységből tör utat magának. Végigsöpör a csorba lépcsősoron, gellert kap a szűk fordulókban, bezúdul a nyitott ablakon, míg végül az egész teret betölti, fel a tetőig.

– Nézd meg, mit csináltál! Mi lesz most velem? Édes istenem, édes jó istenem!

A nőt még sohasem láttam. A domboldalba épített bérház alsó szintjén lakik, én pedig arra csak akkor járok, ha néhanap dolgom akad a pincében. Mindössze a hangja jut el hozzám, ez a mindig jelen lévő, vad, hol rikácsoló, hol fájdalmas vonyításra emlékeztető hang.

– Beengedted ezt a legyet, és ez a rohadt állat rászáll mindenre. És nincs itthon légypapír. De miért is lenne, hiszen nincs itt semmi! – húzza fel magát ismét.

– Ez csak egy légy, nem érdekel. Nyár van, százezerszámra akad belőlük mindenfelé – válaszol egy férfihang.

– Hát, te tényleg nem érted, mi forog kockán? Győzőkéből világsztár lehet, ha nem omolsz össze a gyengeségtől. Nekem talán olyan könnyű elviselni, hogy a fiam egy műanyag dobozba zárva ül naphosszat, míg a többiek vidáman játszanak odalent? Azt is nagyon jól tudom, hogy bádogembernek csúfolják az iskolában. De figyeld meg, ugyanazok fognak majd a legkisebb árnyékába szegődni, akik most gúnyolódnak rajta. Egyesegyedül Győzőkének lesz esélye átköltözni a telepről a szemközti hegyoldalra. Bár az én apám lett volna ilyen előrelátó! Ahelyett, hogy egy 175 centis átlagembert nevel, akiből másik négymilliárd van a világon. Tizenöt éves korom óta próbálok kitűnni valamivel, valami különlegeset létrehozni, szembeszállni a statisztikai törvényekkel. De képességek, kitartás és lehetőségek hiányában ez szinte lehetetlen. Ha nem akadok véletlenül arra a rövidhírre a lábfejek zsugorításáról, sohasem születik meg életem talán egyetlen eredeti ötlete. És nézd meg, Győzőke maga a testet öltött gondolat, itt ül spéci kezeslábasában a tévé előtt, közel a világhírnévhez. Ugye, Győzőke?