Abban sem volt semmi meglepő, hogy Gemulka elvtársat az úszómedencében érte a végzete, azt suttogták, hogy négyes találata volt a lottón, és innét a ház és a többi, és köztudomású, hogy az efféle szerencse bajjal jár, ha pedig úszómedencéje van valakinek, akkor szinte törvényszerű, hogy abban tölti az utolsó perceit, sőt, úgy dukál, hogy ez a luxusingatlan összefüggésbe kerüljön a tragikus elmúlással, hiszen tulajdonlása olyannyira eltérést mutat a dolgozó tömegek átlagos életszínvonalától, legalábbis egy vidéki kisvárosban, hogy azt valaminek, ha a szocialista etika tehetetlennek bizonyult is, akkor legalább a sorsnak vissza kellett térítenie az illő helyére.

órája bámulom az orvosi ügyelet libafosszínű, ragyás falát, hallgatom a piszkosfehér ajtón átszűrődő férfihangot és az arra feleselő női kuncogást. aztán óvatosan, modortalanságomtól megrettenve, mondhatni görnyedt alázattal kopogtatok, a doki huszonöt körüli, jóképű, fekete srác, ő már nem a sorkatonaságot tapasztalt nemzedék, üvölteni mégiscsak megtanult, mindenesetre ez az ő terepe, főorvosoktól, figyelő szemektől távol, borítékra nem számíthat, szóval a műanyag széken hallgatom, amint torkaszakadtából ordítja, hogy tiszteletlen vagyok, meg buta, mint az ökör, van pofám ideállítani úgy, hogy nem tudom a gyógyszerem nevét.

(...) pár napja hamis tanú lettem, legalábbis alátámasztottam csutori sztoriját arról, hogy miért is kellett a művelődési házra nyert uniós pályázat pénzét a járdára fordítani, merthogy ugyebár az utcai rendezvények és a többi mégse mehet libafosban tipródva, és arról hallgattam, mint a süket disznó a búzában, hogy a járdának csutori veje volt a kivitelezője, és nem is fű volt ott, pitypanggal, papsajttal meg lóherével, hanem egészen tisztességesen megcsinált betonjárda, mivel az átkos végén kiosztották a lakosságnak e célra a téesz enyhén fagyott cementjét, persze azóta kicsit felrepedezett, meg minden, de attól az még tisztességes járda volt, de hát ide aszfaltozás kellett aranyáron.

Odateszek egy teát, felforr a víz, beleöntöm abba a cégjelzéses, öblös csészébe, amelyet tőle kaptam, belelógatom a filtert, fekete tea, néha gyümölcsöset iszom, most ehhez van kedvem, érezni az aromát, amit nem rontok el cukorral, csupán pirinyó mézet teszek hozzá. Kevergetem, még tüzes, amikor kortyolom, égeti a szám, vaníliás karikát majszolok hozzá, a telefont figyelem.

Csönd van, az utca kihalt, álmos fény harapdálja a hirdetőoszlopot, a postás kerékpározik, jó napja lehet, kevés küldeménnyel, belátható távon le se száll. Behúzom a sötétítőfüggönyt, de csak félig, hol a szófán csücsülök és kortyolok, hol az ablakon nézek kifelé.

Gizus hív, azt mondja, ne legyek bolond, szaladjak a rendőrségre, tegyek őszinte, feltáró vallomást, azzal csökkenthetem a bajt. Beszélt egy munkatársának az anyósával, aki a fővárosban bíró, azt mondta, hogy gyorsan kell lépnem. Persze Gizus nem érti a lényeget, túlzásba viszi az aggódást, és haragszik Amarisra, sőt, ha jobban belegondolok, akkor ez is intrika lehet. Azt mondta, hogy Amaris önző és önfejű, mindenki fél tőle, ha valaki ellenkezik, annak leordítja a fejét, sőt ellehetetleníti az illetőt, hiszen remek kapcsolatai vannak, és nem rest használni azokat.