Múlt héten az Európai Parlament (EP) elsöprő többséggel szavazta meg Magyarországról készült jelentését, amely kimondta: oly mértékben sérül a jogállamiság, hogy nem tekinthető többé demokráciának. A jelentés ugyan nem kötelezi a tagállamok Tanácsát, hogy érdemben folytassák az uniós alapszerződés 7-es cikkelye alapján 2018-ban elindított eljárást Magyarország ellen, de a magyar kormány nem is veheti félvállról a dokumentum megállapításait. Az EP küldöttségét Gwendoline Delbos-Corfield zöldpárti képviselő vezette, akivel a jelentés megszületésének körülményeiről beszélgettünk, és aki szerint az Európai Bizottság – jogalap nélkül – nem elég kreatív ahhoz, hogy uniós forrásokat juttasson a kormány megkerülésével az önkormányzatokhoz. Bírálja a Bizottság elnökét, mondván, Ursula von der Leyen a volt német kancellár, Angela Merkel reálpolitikáját folytatja.

Perintfalvi Rita a grazi egyetem teológusa, 2010 óta tanít Ausztriában. Bírálja a magyar egyházakat, amiért nem lépnek fel elég aktívan az Orbán-kormány jogsértéseivel szemben, a katolikus egyházat pedig különösen azért, mert a legutóbbi választásokon nyílt kampányt folytatott a kormánypártok mellett. Kritikája miatt a Magyar Katolikus Püspöki Kar feljelentette a grazi megyéspüspöknél. Progresszív hívőként egyenlőséget követel a nők számára az egyházon belül. Nagy port vert fel tavaly megjelent könyve, amely az egyházon belüli szexuális visszaélésekkel foglalkozott. Úgy látja, az egyház ultrakonzervatív nézetei állnak annak hátterében, hogy zsugorodik a hívek száma.

A világ önkényuralmi rendszerei változáson mennek keresztül: a diktátorok korábban a félelemre építettek, a mai autokraták körmönfontabbak. Kerülik az erőszakot, hatalmukat a valóság eltorzítására, hamis propagandára és a független média cenzúrájára építik. Az orosz származású Szergej Gurjev szerzőtársával, Daniel Treisman amerikai politológussal idén áprilisban megjelent könyvükben (Spin Dictators, Princeton University Press) meggyőzően mutatják be, milyen változások tették lehetővé a spindiktátorok felemelkedését. Gurjev 2013-ban kényszerült emigrációra, miután megállapította, hogy az egykori Jukosz-vezért, Mihail Hodorkovszkijt koholt vádak alapján ítélték el, és szolidaritást vállalt Alekszej Navalnij ismert ellenzéki politikussal. 2016 és 2019 között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank főközgazdásza volt. „Formálisan nincs akadálya annak, hogy hazamenjek – Putyin nyilvánosan ki is jelentette, hogy nincs mitől tartanom, hát nagyszerű, aggódnék, ha valami mást mondana.”

Érdekes kísérlet zajlik egy éve az Európai Unióban. Lényege: miként kölcsönözhetnének nagyobb legitimitást az EU előtt álló reformoknak, van-e értelme, hogy közvetlenül vonják be az uniós polgárokat a munkába. A dilemma egyszersmind kritika is: miért ne végezhetnék el a feladatot a tagállamok választott képviselői? Vagyis az Európai Parlament (EP) és a kormányok, amelyek mind demokratikus úton szereztek felhatalmazást. Miért érzik szükségét annak, hogy profi politikusok helyett laikusokat vonjanak be a munkába? A választ az Európa jövője konferenciasorozat hivatott megtalálni, mely – előkészítésével együtt – tavaly május óta zajlik, és talán több nyilvánosságot kapott volna, ha nem szorítják háttérbe a jogállamiságról folyó viták vagy a francia elnökválasztás kampánya – és legutóbb, február óta, az Ukrajna ellen indított orosz agresszió. Ezek mindegyike fontos kérdéseket vetett fel, és utat találtak a konferenciákon kiérlelt javaslatokhoz is.

A közelmúltban a hollandiai Maastrichtben tartották az Európai Unió reformját civilek bevonásával kidolgozó, Európa Jövője sorozat egyik konferenciáját.  Nem véletlenül jelentkezett házigazdának a limburgi város, harminc éve itt írták alá az úgynevezett Maastrichti Szerződést, ennek nyomán lett az Európai Közösségből Európai Unió. A konferencia sikeréhez hozzájárult a Studio Europa is, amely elérte, hogy a Maastrichti Szerződés megkapja az Európai Örökség címkét.  Bart Stol, aki a maastrichti egyetemen politikatudományt és diplomáciát oktat, egyúttal a Studio Europa kutatási igazgatója. „Programjainkon sokan fejtik ki véleményüket, azok is, akik elégedetlenek az Európai Unió működésével. Ilyenformán nem reklámot akarunk csinálni az EU-nak.” Bár határozott véleménye van a populista politikusokról, azt vallja, hogy a régi tagállamoknak meg kellene érteniük egyes „új” tagok eltérő kulturális hátterét, hagyományait. „Még Nyugat-Európában is szeretnek megfeledkezni arról, hogy az európai joganyag csupán kiegészíti a nemzeti törvénykezést, és nem annak kiváltásáról van szó. Nyitott kérdés, hogy melyik élvez elsőbbséget – és az sem biztos például, hogy a magyar jogértelmezés hibás, csak más.”

Carles Puigdemont egykori katalán kormányfő, jelenleg az Európai Parlament képviselője biztos abban, hogy a katalán tartományból egy nap katalán állam lesz. Nem gondolja, hogy függetlenségi törekvése szembemenne az európai fősodorral, amely a nemzetiségek önállóságát az európai integráció elmélyítésével akarja kezelni. Támogatja más kisebbségek önrendelkezését, jogát arra, hogy önálló államukban éljenek, ami szerinte hozzájárul az Európai Unió gazdagításához, sokszínűségéhez. A 2017-es függetlenségi nyilatkozat után véres összecsapások robbantak ki Katalóniában a szeparatisták és a kormányerők között. A katalán kabinet tagjait többek közt zendülés vádjával ítélték el, amit Puigdemont a Franco-diktatúra igazságügyi rendszere maradványának tekint. A 9–13 évig terjedő büntetésüket töltő minisztereknek tavaly, négy év után megkegyelmeztek, de a külföldre menekült kormánytagok továbbra is körözés alatt állnak.

Lučka Kajfež Bogataj a ljubljanai egyetem agrometeorológus professzor asszonya, akit az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Tudományos Testületének (IPCC) tagjaként 2007-ben Nobel-békedíjjal tüntettek ki. Az Európai Unió kis- és középvállalatainak gazdasági szerepéről Portorožban múlt héten rendezett konferencián ő tartotta a megnyitóbeszédet, amelyben energiafogyasztásunk újragondolását szorgalmazta. Elavultnak tartja atomerőművek építését, nemcsak azért, mert drága, és nem is biztonsági megfontolások miatt, hanem mert blokkolja a változást, nem serkent innovációra. Relativizálja az északi országok követendő zöldpolitikáját, mert Norvégia például szennyező olajkitermeléséből finanszírozza a környezetbarát, jóléti modellt. A Nobel-díj tekintélyével is igyekszik befolyásolni a politikusokat, „de a vége az, hogy még ők sírnak az én vállamon”.

Félidejéhez érkezett az Európai Unió következő reformcsomagját előkészítő, Európa jövője konferenciasorozat. A civil társadalom bevonásával járatlan utat választottak az uniós intézmények. Mostanáig az integráció haladását kormányközi konferenciákon érlelték ki. Az együttműködés szerkezetének és mélységének formája rendre az alapszerződés módosításával járt. A reformokról lehet vitatkozni, tükrözték-e az európai népek valódi szükségleteit, gondolkodásukat Európáról, de az biztos, hogy azokból soha nem vettek vissza, ellenkezőleg, egyre határozottabban érvényesült az európai gondolat. A folyamat 2005-ben megtorpant, a tervezett Európai Alkotmányt Franciaország és Hollandia népszavazáson utasította el, a kormányokat visszaküldték a tárgyalóasztalhoz. Ennek lett a következménye a kevésbé ambiciózus Lisszaboni Szerződés, amely másfél évtized után felülvizsgálatra szorul. A három uniós intézmény, az Európai Parlament, az Európai Bizottság és a tagállamokat tömörítő Tanács úgy döntött, hogy a polgárok kezébe adja a választást, gondolkodjanak arról, milyen Európában akarnak élni, milyen legyen Európa jövője. A konferencia három társelnöke közül legutóbb az EP-t képviselő Guy Verhofstadt osztotta meg gondolatait az ÉS-sel, ezúttal az Európai Bizottságot képviselő társelnököt, Dubravka Šuicát kérdezte Fóti Tamás.

Múlt héten Strasbourgban az Európai Unió intézményei új kísérletbe fogtak. Az EU történetében először fordul elő, hogy az unió alap­szer­ződésének módosítására konferenciasorozatot indítottak a civil tár­sadalom közvetlen bevonásával. Az Európa jövője elnevezésű konferencia négy témacsoportjába összesen nyolcszáz polgárt hívtak meg, véletlenszerűen kiválasztva őket, földrajzi származás, életkor, nem, társadalmi-gazdasági háttér és képzettség szerinti csoportokból. Arra a kérdésre keresik a választ, milyen Európai Unióban akarnak élni, mely területeken van szükség „több Európára”, milyen javaslataik vannak a működés javítására. A 2022 tavaszára már konkrét ajánlásokat előterjesztő konferencia társelnökével, Guy Verhofstadt egykori belga kormányfővel, az Európai Parlamentben a liberális frakció vezetőjével beszélgettünk a páratlan kezdeményezés kihívásairól. A politikus Magyarországon is feltűnést keltett olykor szenvedélyes felszólalásaival, amikor Orbán Viktor autoriter rendszerét bírálta.

Kristina Stoeckl az Innsbrucki Egyetem szociológiaprofesszora, számos külföldi egyetem vendégtanára. Fő kutatási területe a vallás- és politikai szociológia, a nemzetközi hálózatok szerkezete az Egyesült Államokban és Oroszországban, a vallás és erkölcs ütközése a modern társadalmakban, különös tekintettel a szovjet utódállamokra és az orosz ortodox egyházra. Talán úgy is mint a Közép-európai Egyetem egykori hallgatója, majd vendégtanára, szorosan követi a magyar kormány konfliktusait az Európai Unióban, megállapítva, hogy a genderkérdésekről indult vita álvita, amivel Orbán szándékosan borzolta a kedélyeket, hogy rávilágítson az illiberális demokrácia lényegére. Vagyis arra, hogy a társadalom többségi véleménye elnyomhatja a kisebbségi felfogást. Elterelte a figyelmet a liberális demokrácia lényegéről, hogy a többség uralma megférhet a kisebbségek védelmével. Úgy látja, hogy „az Európai Uniót beszorítják a liberális sarokba, csak azért, mert például a gender kérdésében kiáll a nemek egyenjogúságáért”, miközben az uniós közös politikák inkább a hagyományos családi modelleket részesítik előnyben.

2017-től irányítja a budapesti holland nagykövetséget, előtte a hágai külügyminisztériumban gazdaságdiplomáciai funkciókat töltött be. Washingtonban a nagykövetség kereskedelmi részlegét vezette. A kilencvenes években az Európai Parlamentben és Hollandia brüsszeli állandó képviseletén dolgozott. A magyar hétköznapok döbbentették rá, hogy Hollandia szuverenitását, a demokratikus berendezkedést mennyire természetesnek tekintik. Ittléte alatt szenvedélyesen fedezte fel a magyar tájakat, valószínűleg több helyen járt, mint a hazaiak zöme. A holland nagykövet nemrég vehette át a Hungarian Business Leaders Forum díját, a Visionary Leader Awardot. 

Számos lapnál dolgozott, volt a Kurier főszerkesztője, a Trend gazdasági lap egyik alapítója, 1997 óta a bécsi Der Standard vezető publicistája. Több, Ausztria háború utáni politikájával foglalkozó könyv szerzője. Írásai homlokterében a liberális demokrácia, az európai integráció, a szélsőjobb és a populizmus, valamint a bevándorlás problémái állnak. Nemrégiben a magyar sajtó is szemlézte a demokrácialeépítés orbáni receptjének osztrák alkalmazásáról írt cikkét, amely részletesen leltárba vette a Sebastian Kurz és Orbán Viktor politikája közötti hasonlóságokat, a populista autoriter vezetés jegyeit.

Magánegyetem bezárása, harc a város emblematikus közparkjáért, alapítványi formában kiszervezni az önkormányzati tulajdont: a magyar és a török autokráciának sok közös jegye van. Hasan Kösebalaban, az isztambuli betiltott Şehir magánegyetem politológiatanára úgy látja, Recep Tayyip Erdoğan elnök autokrata rendszerének kiépülésében szerepe van az Európai Unió kettős mércét alkalmazó bővítési politikájának is. Ha őszintébben, határozottabban kínálja fel az európai perspektívát, azzal megfékezhette volna a populista, nacionalista hatalom uralmát.

Timothy Garton Ash (65) oxfordi történészprofesszor, Aachen városa Károly-díjának kitüntetettje. A nyolcvanas évek óta foglalkoztatja Közép-Európa, első kézből szerezte ismereteit, otthonosan mozgott a prágai, varsói, gdański vagy budapesti ellenzéki körökben. Szinte minden jelentős másként gondolkodót barátjának tudhatott. Figyelme nem lankadt azóta sem, közelről követi a térség európai integrációját. Szenvedélyesen ostorozza a populista politikusokat, a liberalizmus megújulásáról azt vallja, hogy annak ötvöznie kell a baloldal ideológiájából a szolidaritást és egyenlőséget, a jobboldaliból pedig az identitás- és közösségtudatot. A Brexitet politikai élete legsúlyosabb vereségeként éli meg.

Oliver Rathkolb kíméletlen szívóssággal dolgozza fel Ausztria „barna” múltját, számos könyvben, több száz tanulmányban foglalkozik a Habsburg Monarchiában gyökerező antiszemitizmussal és a gyarmati rasszizmussal, rabszolga-kereskedelemmel. Ő vezette a város által 2013-ban felállított bizottságot, amelynek feladata több mint 4000 bécsi utcanév „átvilágítása” volt. Rostájukon 159 név akadt fenn, olyanoké, akiknek politikai múltja nem volt épp feddhetetlen, ám ez ma már nem közismert. A történész kiegészítő felvilágosító táblákat, a kontextusba helyezést javasolja, úgy gondolja, a névváltoztatásokkal még nem tűnne el az Ausztriában keringő hétköznapi rasszizmus.

Daniel Cohn-Bendit (75) a ’68-as párizsi diáklázadás vezéralakja, aki radikális anarchistából lett mérsékelt zöld politikusként az európai föderáció szenvedélyes szószólója. 1994 és 2014 között az Európai Parlamentben a zöld frakció társelnöke volt, felváltva német és francia színekben választották újra. A „legnémetebb francia és a legfranciább német” számára nem fontos a nemzeti identitás. 2018‑ban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök felkínálta neki a zöld tárcát, de nem fogadta el. A közelmúltban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Claus Leggewie-vel közös írásukban sürgetik a német–francia föderáció fokozatos megteremtését, amely gyógyír lehetne az Európát megosztó válságokra is. Bírálja Orbánt és Kaczyńskit téves demokráciafölfogásukért, „azt hiszik, hogy a parlamenti többség birtokában bármit megtehetnek”.

Paul Chaim Eisenberg (70) főrabbi apjától örökölte meg Ausztria legmagasabb zsidó tisztségét, és több évtizeden át töltötte be. A magyar származású vallási vezető méretre dolgozó szabóként tekint magára, a rabbi csak konfekcióra dolgozik, de a főrabbinak a kivételekre kell választ találni. Foglalkoztatja a zsidó humor, könyvet is írt erről, mert úgy gondolja, hogy a zsidó öngúny elveszi az antiszemitizmus élét.

Tavaly volt az első világháborút osztrák részről lezáró saint-germaini békeszerződés aláírásának 100. évfordulója, amely alig keltett figyelmet Ausztriában. Nyoma sem volt kesergésnek, pedig Európa egykori nagyhatalma elveszítette területének csaknem 70 százalékát és német ajkú lakosságának is felét. Thekla Georgoulis-Mallek bécsi gimnáziumi történelem-tanárnő óráin az osztrák függetlenség kérdését a két világháború közötti két fontos áramlat, a Monarchia iránti nosztalgia és a Németországhoz csatlakozás nemzeti konszenzusa között mérlegeli. Igyekszik tudatosítani diákjaiban, hogy a kérdésre, vajon bűntárs vagy a náci Németország első áldozata volt-e Ausztria, mindenkinek magának kell megtalálnia a választ, és semmi sem fekete-fehér. Talán az osztrák nácizmusból is következő tanulság, hogy a mai Ausztria óvatosan bánik a hőskultusszal, szinte nincsenek is hősei. 

Gerald Knaus, a berlini Európai Stabilitási Kezdeményezés (ESI) kutatóintézet igazgatója az európai szolidaritás válságára hívja fel a figyelmet. Azon a napon, amikor Orbán időkorlát nélküli felhatalmazást kapott a rendeleti úton történő kormányzásra, Brüsszel a koronavírus gazdasági következményei enyhítésére jóval nagyvonalúbb csomagot adott Magyarországnak, mint a sokkal súlyosabb helyzetben lévő Olaszországnak. Knaus egy új Marshall-tervet javasol a koronajárvány gazdasági sebeinek orvoslására, ám a kedvezményezetteknek tiszteletben kell tartaniuk a jogállamiságot. Nem fordulhat elő, hogy uniós pénzek segítsék az európai értékeket tagadó Orbán politikájának fennmaradását. Knaus, aki a 2016-os EU-török menekültügyi megállapodás egyik szülőatyja, a mostani menekültválságból is lát kiutat.

Lukács Gergely, a montreali McGill Egyetem professzora szerint a koronavírus elleni vakcina kikísérletezése és klinikai próbája túlságosan hosszadalmas eljárás, ami a mostani járvány leküzdésében már aligha segít. Laboratóriuma nemzetközi együttműködésben olyan kismolekulákat keres, amelyek felfüggesztik a koronavírus betegségokozó mechanizmusát. Ha a forgalomban lévő gyógyszerek között találnának ilyeneket, azokat sokkal gyorsabban lehetne alkalmazni klinikai kipróbálásban, hiszen a toxikológiai próbán már átmentek. Úgy látja, hogy a különben egymással is rivalizáló kutatók most önzetlenek, hajlandóak megosztani akár eszközeiket is, szemben a „békeidőkkel”. Fő kutatási területe a cisztás fibrózis (CF), egy örökletes genetikai betegség, az ebben szenvedők túlélési esélyét jelentősen javította az a felfedezésük, amiért 2017-ben megkapta az amerikai CF Alapítvány Paul di Sant’Agnese nevét viselő kitüntetését.