Molnár Zsófia

(Szivák-Tóth Viktor: Fényeskedjék neki, Szkéné Színház, október 28.)

A darab egyszerre túl sok és túl kevés. Túl sok benne a hatás, a már említetteken túl egy kicsit Pintér Béla is szeretne lenni – a forma közelít, de ezen a nyomvonalon haladva pár meglepő fordulat elkelne még. (A humorérzék megvan hozzájuk, a „fölöslegesen nagy szavakból” ugyanakkor lehetne lefaragni.) Mert például az egykori iskolában kézhez kapott üzenetek leginkább azzal lepnek meg, hogy nem igazán meglepőek, ugyanis a karakterek, a félelmeik és szorongásaik már jó előre megalapozzák őket – itt mintha minden túlságosan alá lenne dúcolva, be lenne biztosítva.

Tovább

(Tadeusz Słobodzianek: A zseni, Katona József Színház, Kamra, október 14.)

Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét.

Tovább

(Solness, Örkény Színház, Stúdió, október 7.; Hedda Gabler, Katona József Színház, október 16.)

A két, szinte egyidejű, fővárosi Ibsen-premier egyikében egy férfi/három nő a felállás, a másikban egy nő/három férfi. A háromszög még működőképes lenne, sőt stabil, de ennyi aspiráns már sok mindenkinek; egyet valahogy el kell engedni, vagy békében, mert jött helyette más, vagy durván, uralhatatlan, szenvedélyes bosszúvággyal. Gáspár Ildikó Solness- és Székely Kriszta Hedda Gabler-rendezésének mások a tétjei és a hangsúlyai, mégis sok a közös bennük.

Tovább

(Kárpáti Pál: Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak, Trafó Klub, szeptember 6.; Fajankó, Füge Produkció – Maszk Egyesület, Jurányi Ház, szeptember 20.)

A két program természetszerűleg össze-össze kapcsolódik: egyrészt van átjárás, továbblépés egyikből a másikba, másrészt az alkotók néha akaratlanul is rácsatlakoznak egymásra, ahogyan ezt az ősz első Staféta-bemutatójával Kárpáti Pál is teszi. Bár lehet, hogy csak az alagsori Trafóklub szelleme volt rá olyan hatással, hogy – az azóta már a Stafétában is teljesített – Kelemen Kristóf 2016-os TITÁNium-előadásához (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk) hasonlóan hosszú és fura címet adjon „társas monodrámájának”: Hogy a barátaim egyszer meghallgassanak.

Tovább

(Catwalk Concert Productions & Soharóza: Keleti blokk, Trafó, szeptember 9.)

Ezzel az előadással kapcsolatban azt lenne érdemes tudni, színpad és nézőtér között megvalósul-e a nemzedékek és országok közötti dialógus, amelyet a színlap kezdeményezésként megjelöl. Az országok közötti mindenképpen, hiszen a Keleti blokk nemzetközi: magyar, cseh, szlovák (így, külön, vesszővel elválasztva) és lengyel koprodukcióban készült. Ahogy az újszülöttek számára az is kiderül belőle, hogy a múltnak ezt a szeletét ezek a népek nagyjából egységes vizuális és ideológiai környezetben élték.

Tovább

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Szegedi Szabadtéri Színpad, augusztus 18.)

A Lakatos által képviselt jelenség látványelemnek viszont nem utolsó, ami egy ekkora színpadon csakis jól jöhet. Van itt azonban egy kis ellentmondás: nem feltétlenül abban, hogy ő a cselekményben „vádolt” show-biz megtestesítője, az nem több kis fricskánál, sokkal inkább abban, hogy ő az egyetlen, akinek az arca megjelenik a négyezer fős nézőtér előtt a színpadi kivetítőn. Olyan előnyt kap a prózai színészekkel szemben, amire gyakorlatilag egyedül neki nincs szüksége. Másoknak időnként jól jönne, helyesebben a nézőknek, hogy a kifejező mozdulatokon kívül a mimikát is lássák. Ehelyett a fellógatott képernyőkön a daloknál szívecskék és keveset mondó feliratok villognak, a külvilágban játszódó részeknél reklámok futnak, amikor pedig a rögvalóság van színen, a cukor és a csirke far-hát árával szembesülhetünk.

Tovább

(Sziget fesztivál, augusztus 11–12.)

Az idei cirkuszprogramnak – a szabadtéri színpadra helyezett kettősöket, köztük a „talajgyakorlatokat” is beleértve, amelyek az egysíkú nézőtérről, azaz törökülésben a földről nem éppen élvezetesek – vannak tanulságai, de azokat nem nekünk kell levonni, hanem a szervezőknek. Illetve a kihagyás után talán azt érdemes újratapogatni, hogy mégis kiknek szól a Cirque du Sziget.

Tovább

(Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem; Városmajori Szabadtéri Színpad, július 29.)

Megint csak az a kérdés, ki ennek az előadásnak a célközönsége. Gimnazistáknak hasznos lehet ez a csomagolás a magyar irodalom nagyjai körül néhány típusfigurával – és a pult mögött serénykedő „Zsebenci Klopédiával”, akinek a kedvéért, hogy bizonyos kulcsfogalmakat röviden megmagyarázhasson, időnként megáll a játék –, az olvasottabb nagyközönségnek legfeljebb langymeleg emlékeztető a ráismerés sikerélményével.

Tovább

(Ifjú barbárok, Gyulai Várszínpad, július 9.)

Ha jól tippelek, a szerzőként megjelölt Vecsei H. Miklós és a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila eredetileg inkább a népzenekincset intézményesítő Kodállyal kívántak foglalkozni: Kodály-módszer munkacímen bejelentett előadásukat 2000 nyarán tervezték bemutatni a Nemzeti Színházban a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közösen. Azóta sok minden történt és változott, főleg (de nem csak) Beregszászban: volt/van járvány, kitört arrafelé egy háború, és már a partnerszínházat is zengzetesebben hívják (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház). A projekt viszont ezek szerint haladt tovább, csak nem Budapest és Kárpátalja, hanem Gyula és Erdély lettek a zászlóshajói.

Tovább

Rendezései listája nem zengzetesen végtelen, díjait sem szokták sorolgatni. Minek? A kézjegy mindegyik munkáján rajta van. Érződik bennük az elhivatottság, a kidolgozottság, a figyelem, a tisztelet, a szabadság. Az ember és az élet szeretete. Valamiféle bölcsesség.

Tovább

(Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye, Örkény Színház, június 16.)

Minden felmerülő kifogás ellenére az előadásnak van egy hatalmas erénye: a színészi játék. Für Anikó Özvegye lenyűgöző, finom alakítás: csupa reflektált méltóság, tartása egy pillanatra sem törik meg, csak időnként alig észrevehetően meggörnyed a háta. A Szerető szerepében Kerekes Éva nemkülönben elegáns. Für higgadtságával szemben ő tömörebb, kacérabb, főleg hallgatásain üt át a „trónkövetelő” kevélysége.

Tovább

(Amikor találkoztam Barisnyikovval, 6szín a Hölgyválaszban, június 6.)

Mert az Amikor találkoztam Barisnyikovval harmadik történetszála nagyon is személyes: egy dal, a Két piciny, fehér balettcipő – és sok-sok jellegzetes mozdulat – erejéig konkrétan Csákányi László is megidéződik. De persze az előadás nem puszta hom­mage-ok sorozata, nem nosztalgiázás, műfaji megjelölése sem önálló est, hanem valóban monodráma áll össze a szépen egymásba szövődő és ügyesen egymásba is szőtt életmorzsákból.

Tovább

(Eurpidész: Bakkhánsnők, Nemzeti Színház, május 28.)

Szó se róla, Terzopulosz nem jelentéktelen rendező, hatásos színpadi világot teremt, de meglehetősen egytónusúnak tűnik. Nem mellesleg ő kezdeményezte a kilencvenes évek derekán annak a Színházi Olimpiának a létrehozását (nevezhetjük világfesztiválnak, de ez is csak egy network), amelyről jövőre sokat fogunk beszélni, hiszen 2023-ban Magyarországon a Nemzeti Színház szervezi (kemény kormányzati támogatással), és amelyben olyan társak álltak mellette, mint Heiner Müller, Jurij Ljubimov vagy Robert Wilson. Csakhogy ennek a tagadhatatlanul fontos generációnak mára kezd elmenni a hangja: Terzopulosz például (már) nemigen állít semmit, inkább csak kiállít.

Tovább

(Don Juan, vagy az apák kínja; Komáromi Jókai Színház – Szkéné Színház, április 23.)

Devich Botond Fekete Ádám és Nagy Péter István közösen újraírt változatához készített díszlete egyszerre műtő és temető, műterem és étterem. Élet és halál, a megörökítés és az önfenntartás helye. De az is lehet, hogy tulajdonképpen csak egy raktár feltűnően lassan nyíló és csukódó redőnnyel. Egy közepesen titkos kamra, ahová sok mindent – megszerzett, és ezzel egyidejűleg érdektelenné és feleslegessé vált tárgyakat, embereket, élményeket – be lehet suvasztani. És nemcsak Don Juan söpri be oda minden gaztettét és hódítását, pillanatnyi fellobbanásai füstjét és hamuját, de a rendező, Nagy Péter István is besűríti ebbe a viszonylag szűk, fehér térbe szinte a teljes eszköztárát.

Tovább

(MITEM, Nemzeti Színház, április 20. és 26.)

Milyen népszínház az, amelyik pont a bérletet váltó – külföldi előadásokat jó eséllyel gyakran aligha látó – érdeklődőket sorolja a futottak még kategóriába? Milyen az a Nemzeti Színház, az ország legelső színháza, amelyik így bánik a fesztiválbérleteseivel, azaz a közönségnek azzal a részével, amelyik éves színházlátogatásainak valószínűleg nem elhanyagolható adagjára éppen a MITEM nem is egy, hanem csokorban rögtön több előadását választja? Vagy a fennen hangoztatott népszínházi küldetés csak akkor fontos, amikor magyar színdarabok vannak műsoron, amikor a hétköznapokban hagyományt kell ápolni? Hogy van ez?

Tovább

(Ingmar Bergman: Jelenetek a bábuk életéből, Örkény Stúdió, február 25.)

Ördög Tamás jól érti ezt a nyelvet, az alattomosan parázsló „katasztrófákét”, ha úgy tetszik, a kiégés drámáit (a jelenség – nevezzük spleennek, melankóliának vagy burnoutnak – nem új keletű, kibányássza példának okáért Ibsenből és Csehovból is), azokat az emberi helyzeteket, amelyekben nem sok kell, hogy belobbanjanak. Kicsiben vagy nagyban, privátim vagy szociálisan, lényegében mindegy.

Tovább

(Nick Dear: Frankenstein, Budapest Bábszínház, március 9.)

Erénye viszont az előadásnak a kivitelezés, ami a látszat ellenére a filozofikusabb tartalmak kidomborításának kedvez. Ahogy a teremtő tudós, úgy a rendező is kísérletezik, sokféle bábtechnikát bevet, keveri az élőt az élettelennel – elmossa és ezzel tágítja a határokat –, a mozgót a mozgatottal, nincs tiszta megoldás, talán csak az álom csalóka árnyjátéka (báb- és jelmeztervező: Hoffer Károly) és a szűzies ártatlanság hófehér mezítlábassága, és teszi mindezt roppant egyszerű díszletben (szintén a rendező, Keresztes Tamás munkája): hét pózna és pár lepedő (rajtuk időnként Varga Vince cseppet sem elhanyagolható hangulat- és helyszínfestő vetítéseivel), ennyi az egész, és a végén persze – legalábbis a gyakorlatban – lehull minden lepel.

Tovább

(Narratíva Kollektíva: Demerung [Csehov Meggyeskertje], Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, február 17.)

Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel amellett, hogy hatékonyan és kölcsönösen előnyösen kiegészítik egymást, a színészeikkel is jól bánnak – Domokos Zsolt (Jepihodov) virtuóz helyzetgyakorlat-szerű magánszámait például kár lett volna kihagyni. Noha a szereposztás elsőre helyenként meglepőnek tűnhet, végül beigazolódik, sőt, egyenesen hálásnak bizonyul: Terhes Sándornak súlya van ezen a színpadon, Kurta Niké pedig a végére beleérik ebbe az idegösszeroppanás széli éretlenségbe. A szereposztáshoz tartozik az is, hogy a birtok végső felszámolását maga két rendező végzi – amit estére felraktak, saját kezűleg bontják le. És így marad, aki segít Ljubának az elengedésben.

Tovább

(Melancholy Rooms, Katona József Színház, március 5.)

Olyan jó lenne nem nagy szavakat használni arra, amit a Katona József Színház legújabb nagyszínpadi (!) bemutatója, a Melancholy Rooms nyújt, de elég nehéz, mert Tarnóczi Jakab nem kevesebbet akar, mint elénk tenni az élet körforgását. Egyszerre kézzelfoghatóan és szimbolikusan, hat intim térbe sűrítve, szűken és tágan is értelmezhetően, ráérősen, ahogy otthon eltelnek a magányos esték, kicsit szomorkásan, de nem reménytelenül. Mintha azt az elnyúló pillanatot mutatná meg, amikor ki-ki akarva-akaratlanul megáll, sőt megtorpan, úgy érzi, megakad – de ez csak egy érzés, mert az élet közben zajlik körülötte, még ha ez neki néha nem is tűnik fel –, és elgondolkodik, hogy most hogyan tovább, mert van tovább, kell hogy legyen.

Tovább

(A revizor, Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház, február 5. ; Szentivánéji álom, Budaörsi Latinovits Színház, december 19.)

Míg Tatabányán egységes a társulati játék, Budaörsön a Szentivánéji álomban a történetből adódóan sem tud mindenki egyformán érvényesülni. Döntés kérdése, hogy melyik rendező a darab melyik síkjára helyez nagyobb hangsúlyt, és Fehér Balázs Benő a három – udvar, tündérvilág, mesteremberek – közül egyértelműen a színház a színházban mellett teszi le a voksát. Furcsamód valamelyest a társulati tagok kárára. De úgy tűnik, neki most ezzel a darabbal legfőképpen a színházcsinálókról, hovatovább a színházi struktúráról (sőt, annak is egy jól körülhatárolható szegmenséről, de csitt!) van mondanivalója.

Tovább
Élet és Irodalom 2022