► Óliver Laxe: Tánc a sivatagban

A Sirāt az iszlámban a Paradicsomba vezető, hajszálnál keskenyebb híd, amelyen minden halott léleknek át kell kelnie, a mélységben a Pokol tátong. Laxe főhőse is egy szűk ösvényen halad előre (időnként szó szerint), a semmi, az önmagával való rettentő szembenézés felé. A történet családi kapcsolatokat feszegető lélektani drámának indul, melyben apa a lányát, fiú a nővérét keresi a sivatagban.

► Tom Tykwer: A fény

Tykwer, az európai midcult ambiciózus rendezője a középosztály rossz lelkiismeretére játszik rá sokak számára ismerős problémákat összesűrítő meséjében. Lendületesen mesél, könnyeden skiccel fel hétköznapi helyzeteket és karaktereket, dinamikusan mozgatja a kamerát az eső áztatta utcákon, a zsúfolt polgári lakásban vagy a labirintusszerű, steril lakótelepi lakásban. Időnként viszont el-ellép a realisztikus ábrázolástól, a misztikus fény villódzása és Farrah képzeletbeli találkozásai családtagjaival állandó transzcendens fenyegetést visznek a berlini jelenetekbe.

► Nemes László: Árva

Az Árva az identitás bizonytalanságával és a bizonyosságért folytatott küzdelemmel szembesít. Nemes László filmje a II. világháború, a holokauszt és az orosz hadifogság során meggyilkolt, elpusztított generáció fiainak apakeresésén keresztül veti fel a személyes identitás kérdését, s ezt összeköti a nemzeti identitás kérdésével: kik vagyunk mi, akikkel megtörténhetett 1944, 1956, de megtörténhetett 1957. május 1-je is?

► Paul Thomas Anderson: Egyik csata a másik után

Thomas Pynchon Vineland című regénye az 1960-as évek hippijeinek sorsát vizsgálja a reagani években, Anderson pár évtizeddel eltolta a cselekmény idejét, így laza adaptációjában egyszerre fricskázza meg a kiöregedett lázadókká vált saját nemzedékét és kegyetlen szatírában nevetteti ki a fehér fajvédelem álszent gonosztevőit. Egyszerre könnyed és komoly, humoros és érzelmes az Egyik csata a másik után – mégis hiányzik belőle a művészi erő és a kritikai mélység, amit az érzékeny politikai téma kapcsán elvárhatnánk. Anderson menet közben eliszkol az ellenállás kérdésétől, és egy meneküléstörténetbe ágyazott apa-lánya melodrámában oszlatja szét a film politikai és művészi energiáit.

► Budapesti Klasszikus Filmmaraton, 2025. szeptember 16–21.

A fesztivál gazdag programjából most csak két szekciót emelek ki, amely új fényben láttatott szerzőket, irányzatokat, nemzeti filmgyártásokat. A film noir a klasszikus mozi magas presztízsű műfaja, ballonkabátos magánnyomozók, gyönyörű és veszélyes femme fatale-ok, akiket glamourfények és baljós árnyékok tesznek gyűlöletesen vonzóvá – ezeket a vaskos közhelyeket a Noir városok című szekció markáns színekkel rajzolta újra.

► Fliegauf Bence: Jimmy Jaguár

A magyar filmesek által elhanyagolt tájakon kóborolt Gyuricza Mátyás operatőr, és a Tisza menti ártér cseppet sem szép vegetációjáról, a kreatív módon összebarkácsolt horgászházakról, roskatag kunyhókról, a természet és az ember által közösen alkotott kusza összevisszaságról készített zsigerileg ismerős és szorongató monokróm képsorokat. Tájképeket a helyről, ahol semmi nem történik, de bármi megtörténhet. A Jimmy Jaguár misztikus történetkezdeménye allegorikus olvasatra csábít, hogy a múlt kollektív traumáinak továbbélését lássuk mindebben, hogyan járja be a pusztítás démona a Drina és a Tisza vidékét, hogyan kiált bűnhődésért a történelem során meggyilkolt emberek sora.

► Christopher McQuarrie: Mission: Impossible – A végső leszámolás

A végső leszámolás három órája alatt egyik zsigeri élmény után a másikba robogunk, a föld alatti labirintusból a virtuális valóság poklába, a dermesztő jégtakaróról a tenger még dermesztőbb mélyébe, a hegy gyomrából a kisrepülő szárnyára. Az emberi test biológiai és fizikai törvényeinek ellentmondó őrült kalandok láttán minduntalan azt gondoljuk, hogy ezt már tényleg nem hisszük el, de aztán mégis, mert a józan észt az akciómoziknál kötelező a ruhatárban hagyni.

► Mahdi Fleifel: Az ismeretlenbe

Mahdi Fleifel sűrű közeget rak fel a vászonra, miközben illúziómentes képet fest a menekültlétről. A többnyi­re szűk képkivágatokon piszkos athé­ni utcák, homoszexuálisok randevúhelyeként használt közparkok, menekültek által lakott koszlott házak, összerondított vécék, zsúfolt, szegényes lakások sejlenek fel. És valahol ott az Akropolisz, amelynek örök szépségéből mi sem látszik, csupán az egyik helyszín a sok otthonosan idegen között, ahonnan hőseink legfeljebb rávizelhetnek a gyűlölt városra. Egyetlen tágas totálkép erejéig emelkedik mindezek fölébe a kamera, hogy a végtelenül elnyúló házrengeteget és az abból kimagasló mitikus hegyet megmutassa.

► Guillaume Senez: A hiányzó részem

A dráma alapanyagát a japán családjog és kulturális szokások embertelenségéből és ellentmondásosságából meríti, abból az európai nézőpontból érthetetlen felfogásból, hogy a szülők elválása esetén a gyerek felügyeleti jogával általában kizárólagosan az egyik szülő rendelkezik, ritka a megosztott felügyelet. A gyerek állítólagos stabilitása érdekében nem láthatja tizennyolc éves koráig az apját. Vagy az anyját. (...) Mindezt a családjogi gyorstalpalót kell a film elején lezongoráznia Guillaume Senez belga író-rendezőnek, ezért szereplők, helyzetek, konfliktusok csak azért bukkannak fel, hogy világos legyen a néző számára is a főhős drámája.

► Charlène Favier: Oxana

Számtalan tudományos publikáció vizsgálja a Femen jelenségét, és legalább négy egész estés dokumen­tumfilm foglalkozott velük. Most moziba került egy nagyjátékfilm is a Femen egyik alapítójáról, látványvilágának megteremtőjéről, Okszana Szacskóról, amely az életrajzi történet dacára is nagyrészt a mozgalommal foglalkozik. S hogy mennyire a fegyverként újraértelmezett női test határozza meg a Fement, arra bizonyíték, hogy még az Oxana moziplakátján is meztelen felsőtesttel látjuk a címszereplőt, mellén Fuck Putin felirattal. Charlène Favier filmjében a médiaszenzáció kontextust nyer, és személyiséggé formálódik a képpé vált test.

► François Ozon: Ha megérkezik az ősz

A magyar nyugdíjassors felől nézve irigylésre méltó jómódban és nyugalomban telnek Michelle idős napjai, régi, kertes házban lakik egy burgundiai kisvárosban, erdők ölelik körbe a völgyben húzódó települést. Az idősen is csinos, kiegyensúlyozott, dolgos nő reggel meghallgatja a misét a templomban, délelőtt a kertjében munkálkodik, a helyben termett zöldségből ebédet főz, olvasgat a karosszékében,  barátnőjét elviszi a városi börtönben raboskodó fiához, együtt kávéznak és mennek gombát szedni a környékre. Ezek a hétköznapi történések élettel telnek meg François Ozon Ha megérkezik az ősz című filmjében, a nyugodt ritmusú, derűs képek egy méltóságteljes öregkor ígéretét vetítik a vászonra. A francia író-rendező azonban lassanként széttördeli a nyugodt felszínt, és bevilágít a polgári életmód felszíne alá. Milyen áron vásárolható meg a kellemes öregkor? Lehet-e bocsánatot nyerni a bűneinkért, vagy van, ami halálunkig elkísér?

► Carlos Eichelmann Kaiser: Vörös cipők. Mexikói film. Elérhető a Maxon.

Carlos Eichelmann Kaiser első nagyjátékfilmjében merészen kerüli a pszichologizálást, a részletes magyarázatokat, ám éppen a sejtetésekből, titkokból tud kiforrani a befejezés katarzisa. Eustacio Ascacio Velázquez a saját teljes nevét viselő szereplőt alakítja (Tacho csak a becézése), civilségében rejlik egyszeri, megismételhetetlen varázsa, mellette Natalia Solián Damiana szerepében impulzív, de szinte túlságosan is profi színésznek hat.

► Fernanda Valadez – Astrid Rondero: Sujo. Mexikói film. A Max bemutatója.

Az író- és rendezőpáros erős formaérzékkel öntötte képekbe-hangokba az erőszak árnyékában, a halványulva tovább élő népi tradíciók erejére támaszkodó dacos élni akarást. A költői és expresszív képek érzékenységről és átgondoltságról árulkodnak, a tágas tájképek és a lírai közelik egy lélekkel teli világot sejtetnek, ahol minden élőlény léte szent. A képek lágy fókusza még a mexikóvárosi modern környezetben is megőrzi a film pasztelles, szubjektív világát.

► Ryan J. Sloan: A leselkedő

Ryan J. Sloan nagyjátékfilmes debütálása a thriller dramaturgiáját realista környezetrajzzal és horrorisztikus álomképekkel keveri. A leselkedő New Jersey utcáinak, jellegzetes karaktereinek életszagú rajzolatát nyújtja, amiből kitetszik, hogy rendezője nem Hollywood luxusvilláiból képzeli el a kisstílű bűn világát, hanem mindennapos tapasztalat számára ezekkel az utcákkal, sorsokkal való találkozás.

► Veronika Franz és Severin Fiala: Az ördög fürdője

A korabeli peranyagokból és történelmi kutatásokból táplálkozó film alapvetése a totális örömtelenség, az emberi élet reménytelensége, amiből egyetlen kiút kínálkozik, az öngyilkosság. Ám mit tehetnek azok a kétségbeesett emberek, akik számára ezt az egyetlen kaput is bezárták? Hogyan menekülhetnek el az élet elviselhetetlenül súlyos terhe alól, ha az egyház kárhozattal sújtja az öngyilkosokat?

► Luca Guadagnino: Queer

Guadagnino váratlant húzott, amikor a legutóbbi James Bondot, Daniel Craiget kérte fel Lee szerepére. Craig bátran rombolja saját akciófilmes férfiimázsát: arcának mély ráncain Lee önpusztító életének nyomai, haja csapzott és zsíros, vastag, világos műanyag keretes szemüvege nevetséges, arcjátéka, kényszeres vigyorgása komikusan zavarodott, nyoma sincs benne a világlátott férfi, a könyvek közt élő író intellektusának. Craig színészi értelmezésében hebegő kamasszá alacsonyítja a férfit a hiábavaló szexuális epekedés, ám az eredmény nemcsak a sztár nimbuszát, de Lee komolyanvehetőségét is aláássa.

► Walter Salles: Én még itt vagyok

Walter Salles biztos kezű mester, a Központi pályaudvar, a Che Guevera: A motoros naplója és az Úton adaptációjának rendezője, aki ezúttal a brazil katonai diktatúra hőseinek és áldozatainak állított emlékművet. Rubens Paiva a film főhőse, a 1960-as évek elejének baloldali politikusa, aki a hadsereg hatalomátvétele után rövid időre elmenekült, majd visszatérését követően titokban segítette a diktatúra áldozatait. Salles filmje a meggyilkolt politikus egyetlen fiának, Marcelo Paivának az azonos című önéletrajzán alapul, s talán ezért sem találta meg a rendező a kritikusan távolságtartó, mégis kellően részletgazdag ábrázolást a történtek megörökítéséhez.

► Sós Bálint Dániel: Minden Rendben

A film középpontjában álló morális tantörténet hollywoodi remake után kiált, ám európai művészfilmként a Minden Rendben jóval komplexebb a kitartottan szívszorító álomgyári drámáknál. A növekvő feszültséget, a gyászban való együttérzést, a lefojtott indulatokat minduntalan természetesen csengő, árnyaltan humoros mondatok, komikus gesztusok oldják fel, ahogyan a való életben sem lehet minden pillanatban kizárólag gyászban élni. A dinamikusan változó érzelmek megelevenítésében óriási érdeme van az apa szerepét alakító Hajdu Szabolcsnak, aki sokoldalú figuraként kelti életre Sanyit.

► Hu Guan: Fekete kutya

Hu Guan rutinos rendezőként összehoz egy férfi sztárt és egy kutyát, akik, akár egy romantikus komédiában a szerelmesek, a kezdeti ellenségeskedés után elválaszthatatlan társakká válnak. Eddie Peng tajvani színész, a hazáján túl kínai és hongkongi filmek népszerű csillaga, pisze orrával, elálló fülével bumfordisága dacára is megnyerő fiatalember, akihez jól illik a kecses és ravasz, az üldöző eszén túljáró fürge fekete agár. A két kivert kutya egymásra találása kiszámíthatóan hozza a hatást, a néző együttérzését az elesettek iránt.

► Jacques Audiard: Emilia Pérez

Bár a számos díj, az Oscar-jelölés, a főszereplőnő rasszista kijelentései körüli botrány a szenzáció ködét vonja köré, nyugodtan kijelenthetjük, Jacques Audiard esztétikájában és kérdésfelvetésében is eredeti alkotást tett le az asztalra. Az erőszakos, hipermaszkulin hősök történeteivel jeleskedő szerző (A próféta, Dheepan) korábbi sikerfilmjeiből szorosan következő gondolatkísérletre invitál minket: a férfiassággal együtt meg lehet-e szabadulni a hatalom és erőszak kultuszától, vagy ez, pénisz ide vagy oda, örökre kiirthatatlan az emberből?