Látom, ha hiszem

Látom, ha hiszem – fordította meg Errol Morris amerikai dokumentumfilm-rendező a mondást. A Magyarázat mindenre című film a független magyar sajtóban megjelent kritikáit olvasva úgy gondolom, sok igazság van Morris a kognitív tudomány egyik alapvetéséből lepárolt aforizmájában. A független magyar újságírók szinte kivétel nélkül hibátlan, kiváló filmnek látják Reisz Gábor alkotását, s ahogy egyre többet olvasok, egyre növekszik bennem a gyanú: azért, mert már előzetesen elhiszik, hogy jó filmet fognak látni. Báron György kollégám az ÉS-ben megjelent kritikája  (Türelmetlenség, 2023/39., szept. 29.) a kivételek közé tartozik, pontosan rámutat a Magyarázat mindenre erényeire és hibáira is. A kritika terjedelmi korlátjai miatt azonban nem térhetett ki minden kérdésre, ezért néhány ponton kiegészítem írását, helyenként talán vitatkozom is vele, hogy ezzel valamelyest tovább árnyaljam a sajtóban a film kapcsán megjelent véleményeket.

Először is leszögezem, Reisz Gábort generációja egyik legkreatívabb, páratlan hangvételű és bámulatosan energikus, kitartó rendezőjének tartom, akitől a Rossz versek szerintem a 2010-es évek egyik legkiválóbb, legmarkánsabb magyar nagyjátékfilmje. S Báron György kollégámnak abban is igaza van, hogy a Magyarázat mindenre fontos film, problémaérzékenysége okán talán még a Rossz verseknél is fontosabb alkotás. Le a kalappal Reisz előtt, hogy minimális költségvetésből, állami pénzek nélkül fikciós formában neki mert fogni a magyar társadalmat szétfeszítő politikai alapú gondolkodásbeli és mentalitásbeli szembenállás nyílt kibeszélésének. Ám minden erénye – bátorsága, pontos karakterábrázolása, gördülékeny dialógusai és feszes drámai konfliktusa – ellenére megítélésem szerint a Magyarázat mindenre kettős, egyrészt dramaturgiai, másrészt morális természetű hibáktól szenved. A dramaturgiai problémát Báron György kritikája is említi. Reisz egy súlyos morális kérdést feszegető drámát és egy kamasz szerelmi vágyódásának lírai szekvenciáit forrasztja össze. Csakhogy a főszereplő fiatalember nagyrészt álmodozásból, reménytelen epekedésből álló hiábavaló szerelmét, melyet Reisz korábbi két nagyjátékfilmjében már alaposan kivesézett, ezúttal nem tudta eredeti módon vagy legalább érdekesen, élvezetesen megmutatni, mert maga a középpont, a szerelmes főhős üres figura. Egy unalmas, üresfejű nagykamasz tananyag feletti elrévedése és elnézelődése a budapesti utcákon csak viszi a filmidőt és a figyelmet a nála százszor izgalmasabb karakterekről, az apjáról, anyjáról, a történelemtanáráról, annak családjáról, az újságírónőről, azokról a szereplőkről, akiknek élete a fiú érettségije körül kirobbantott politikai botrányban súlyosan összeütközik. A Magyarázat mindenre nem azért fontos film, mert bármi újat mond a (kamasz)szerelem természetéről, hanem azért, mert a mérgezett politikai légkörben élő (vagy az elől menekülni kényszerülő) emberek végtelen frusztrációja, előítéletei és indulatai, s az azokból kirobbanó emberi drámák és egy rettenetes politikai boszorkányüldözés pontos, szellemes bemutatása által szembesít saját magunkkal, önvizsgálatra és szerencsés esetben eltérő politikai nézeteket valló polgártársaink megértésére késztet (bár ez utóbbival kapcsolatban erősen szkeptikus vagyok). A fő konfliktusgóc igazán hatásos kibontásához viszont markánsan húzni kellett volna a film elejéből, Ábel elrévedésének nyúlós képsoraiból, mert az elbeszélő főhőssé növeszt fel egy olyan karaktert, aki jellegtelenségével nem képes betölteni ezt a dramaturgiai feladatot, és a felnőtt szereplők találó karakterrajzai ellenére igazán csak az érettségivel lódul meg a cselekmény.

A másik, morális természetű probléma szintén Ábelhez és generációja bemutatásához kapcsolódik. A befejezés felől olvasva Ábel a feje felett hadakozó, különböző értékeket, nézeteket képviselő felnőttek harcának tehetetlen áldozataként jelenik meg a filmben. Csakhogy a fiú első, valahol még érthető füllentése után sem mondja el sokáig az igazságot, élvezi az újságírónő figyelmességét, örömmel ad interjút neki, és ezzel a tettével már súlyosan hazudik. Az utolsó pillanatban, a megismételt érettségije előtt kér bocsánatot tanárától. S hogy morálisan még megoldatlanabb legyen Ábel hazugsága, az osztálytársai sem reagálnak Ábel tettére és a tanáruk elleni sajtóhadjáratra. Egyedül szerelme osztja ki keményen és egyenesen Ábelt hazugságáért, de Janka erkölcsi helytállását megkérdőjelezi a film azzal, hogy a lány éppen a morálisan egyébként kikezdhetetlen történelemtanárába szerelmes. Lemegy az érettségibuli, utána együtt nyaralnak a volt gimnazisták a Balatonnál, de az osztálytársak részéről még csak említés szintjén sem vetődik fel Ábel tette. Vajon azért nem, mert ez egy apolitikus generáció, vagy mert általában a mindenkori tizennyolc évesek messzire elkerülik a politikát? Lehetséges, ám a tanár meghurcolása nem csupán politikai, hanem Ábel felől nézve legalább ennyire morális kérdés. Vajon azért nem szól senki a fiúnak, mert nem érdekli őket egy ártatlan ember, a tanáruk körüli hercehurca, vagy valamikor menet közben megbocsátottak Ábelnek? Ez azért is érdekes kérdés, mert Reisz nyilatkozataiból kiderül, hogy nagyra tartja a mai tizennyolc-húsz éveseket amiatt, hogy ők, úgymond, mindent tisztán látnak. Nos, éppen ez nem derül ki a filmből számomra, inkább egy inni, bulizni, vidáman élni vágyó társaság bontakozik ki előttem, amivel semmi baj sincsen, ám azzal annál inkább, hogy közben a morális vétek felett is szemet hunynak. Maga Ábel sem szenved a bűntudattól, inkább áldozatnak érzi magát. A film zárójelenetében a luxusnyaraló medencéjéből a tulaj elől kimenekülni nem a kerítésen át tudnak a fiatalok, hanem a tó felé, a nyílt vízen. A befejező képsoron Ábel felszabadultan szalad a déli part sekély vizében, s ezzel mintha a rendező felmentette volna, igazat adott volna neki, végül is a hülye felnőttek hibája minden, miért hisznek különféle politikai ideológiákban, legyen az a nacionalizmus vagy a liberalizmus. A vízben futás motívumához – ráadásul a kerítés képe után – a szabadság motívuma olyan erővel kapcsolódik, hogy ha Reisz más – esetleges a langyos, bokáig érő vízből származó ironikus, komikus, vagy a Balaton felvásárlása kapcsán netán politikai színezetű – értelmezést tulajdonítana a befejezésének, akkor azt dramaturgiailag és stilárisan elő kellett volna segítenie. Így viszont a moziból kijövet becsapva érzem magam, mert az elbeszélő a lezárás hamis felszabadultságával elkeni Áron felelősségét.

Már a Megáll az időben azt hiszik az árokásásba és árokharcokba belefáradt felnőttek, hogy majd a következő generáció túllép ezeken az ellentéteken, ám dehogy, s ez a lövészárokharc azóta is tart. Véleményem szerint a Magyarázat mindenre Ábelje és társai között éppen most kezdik ásni az árkokat a felnőttek, ők pedig a tisztázó beszélgetések és őszinte szembenézések híján máris kezdenek belegabalyodni szüleik elfogultságának és előítéleteinek hálóiba. „Miért nem lehet végre elmondani valamiről, hogy milyen?” – illik ide szintén a Megáll az időből az anya és a tanárnő, az 1956-os frontvonalak ellentétes oldalán álló két szereplő közti vita 1963-ból. A frontvonalaknak köszönhetően az ország két fele (vagy inkább sok-sok része) még a legegyszerűbb morális vagy szakmai kérdésről sem tud beszélgetni és egyezségre jutni egymással, mert a hitek és vakhitek ráíródnak minden társadalmi, tudományos, kulturális jelenség megértésére. Ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk egymással, akár filmekről is, meg kellene próbálnunk hit nélkül látni.