► Cucli extrákkal III–IV., Instant Mecenatúra Fesztivál – IMeFeszt, Gólem Színház

A fesztivált a kerület az erzsébetvárosi függetlenek megsegítésére rendezte, és a szlogen szerint minden néző „instant” mecénássá válhatott. Történt mindez azzal egy időben, hogy két karakán, bátor ember, Rihay-Kovács Zita, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) volt ügyvezető titkára és Ráckevei Anna színész lemondott az NKA színházi kollégiumi tagságáról, miután a gyógyszerész kultúrminiszter belenyúlt a kollégium megszavazott döntéseibe, hogy néhány kegyvesztett, nem mellesleg neves független társulat még a maréknyi pénzétől is elessen. Az IMeFeszt egy a kevés reakció közül az előbbi hírre, és úgy általában a független színházak állami támogatásának megszűnésére, egy korszak végére.

► Ivan Viripajev: Iráni konferencia. Rendező: Bocsárdi László, sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, Városmajori Színházi Szemle

Ernestine: Jó, azért valljuk be, (remélem) senki nem a darabot ünnepli, inkább azt, amit Bocsárdi és a színészek tudnak. Kónya-Ütő Bencét, Mátray Lászlót.

Gilberte: Az biztos, hogy a szentgyörgyiek játéka üdítő. Pestről nézve különösen jólesik ez a „másság”. De ez az „álperformansz” számomra éppenséggel annál idegesítőbb, minél jobbak a színészek. Mert minden, a lüktető tehetségkutatós zene (Bocsárdi Magor) és a vakító fények (Bányai Tamás) azt szolgálják, hogy érezzük, most jön az igazság pillanata, figyelj.

► Székely Csaba: Az igazság gyertyái, r.: Sebestyén Aba, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad

Ernestine: A túlírtság azért Székely Csaba más darabjainál is előfordul, de számomra a legerősebbek pont az Erdély-drámák, amilyen ez is. Eddig legalábbis ilyenkor éreztem, hogy a nem akármilyen mesterségbeli tudás valami szolgálatában áll. (Ez mondjuk nem érinti a többi darab népszerűségét, lásd a 10-et, ami bárhol, bármikor játszódhatna, talán ezért játsszák olyan szívesen annyifelé mint virtuóz, könnyed pesti sikerdarabot.) Az elpusztult Bözödújfalu és a szombatosok története viszont végre nagyon is konkrét, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos missziót vállalt vele a marosvásárhelyi színház. Az erdélyi holokausztról alig hallani, de a székely szombatosok eltűnt népéről végképp; színházi vagy filmes feldolgozást nem is ismerek.

► Kertész Imre: Sorstalanság, r.: Bagossy Júlia, Katona József Színház, Sufni, Eötvös József Gimnázium

Bagossy Júliáék feldolgozása alapvetően iskolákba készült, és sok osztály számára jelenthet egy kis extra időt a Sorstalansággal való találkozásra. Mert a katonás tempót diktáló kerettanterv ugyebár nem sok időt hagy az elmélyülésre, ennek a regénynek például a filmmel együtt két (!) tanórát szentel. Közben Kertészt se a Nobel-díj nem ölte meg, se a „kötelezőolvasmányság”. Az a – nem reprezentatív – benyomásom, hogy megosztó.

► Collectief Walden: Szélcsendélet; Kárpáti Péter: Térkép a túlvilágról – Thealter Fesztivál, Szeged

Ha a Szélcsendélet burkolt vitája fizika és filozófia között pattan ki, akkor a Térkép a túlvilágról esetében úgynevezett tények és mesék közt. És nem kérdés, hogy a csapat melyik oldalon áll. Legfeljebb az, hogy a színészek hová állnak a Régi Zsinagóga szakrális terében. Mert végre-végre nincs törekvés a gyönyörű tér reménytelen „blackboxosítására”: egy pillanatra Zsótér Sándor bukkan elő egy oszlop mögül már jóval azelőtt, hogy színre lépne; szempárok villannak a terem rejtett pontjairól, mint vadak a vadonban.

► Deres Péter – Kemény Henrik – Nizsai Dániel: A bábjátékos – Illaberek Bábszínház; Lázár Helga: (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground – D.I.Y. kivándorlóknak, Magyarországi bábszínházak XVI. találkozója, Kecskemét

Ernestine: Lázár Helga a stuttgarti bábiskolát is kijárta a hazai képzés mellett, a bemutató is ott volt. De nevezhetjük ezt bábszínháznak?

Gilberte: Nekem izgalmas ez a besorolhatatlanság. Ha a tárgyak itt nem is kelnek életre, mindig mássá lényegülnek. Mintha Lázár Helga például piros-kék kötelekből egy hangtalan vacogó szív érhálózatát formázná meg, amely ráadásul a szemünk előtt születik, ezzel kölcsönözve az egésznek egy cirkuszi minőséget is a báb, a prózai, a dokumentumszínház meg főleg Kovács Domokos koreográfiája mellé. Talán azért is kelt vacogó hatást, mert Lázár Helga egy dunna alól nézi. Előtte meg éppenséggel azt halljuk, hogy „nincsen kutyám, se macskám, se gyerekem, se hazám”, de a parafrázissal a Vándor rögtön meg is cáfolja magát, mert lehet, hogy akkor mégiscsak van neki hazája ott a nagy kivándorlásban.

► Rimini Protokoll: Európa házhoz megy, BTF; Szántusz Noémi: A zsúr – MU Színház

Összegyűltök a IX. kerületben egy pesti magánlakáson. Ti, a játékvezető – nálunk a csodás Borsos Luca – meg egy időzített bombára emlékeztető masina. Megnyomod a gombot, mire vicces hangok kíséretében számlatömb kúszik elő utasításokkal. Ha színház és társasjáték: becsülöm Bass László, Fodor Kata és Fábián Gábor Szociopoly-ját (Személyes érdekünk hibáztatni a bajba jutott embert, ÉS, 2016. február 26.). Még azt is elviselem, ha a részvételi színház félbeszakad, hogy megszólítsanak. De itt mindent mi csináltunk! Akkor miért is fizettünk?

► Karsai Dániel – Szenteczki Zita – Bíró Bence: Egy tökéletes nap, 6szín

Gilberte: Meg kéne próbálni színházként beszélni az Egy tökéletes napról… Elvégre a címét is Lou Reed után kapta. Nagyon ellenszenves, ha máris azon gondolkodom, hogy az évad két haláldrámája valahol egymás ellentétje? Kovalik Balázs egzisztencialista Liliomja számára a halál felől szertefoszlik a karrier értelme. Az Egy tökéletes napban szintén a csúcson üt be a krach: az egyik legbátrabb honfitársunkra emlékeztető főhős (fura, de az agyam kivetette, hogy a színpadon Karsai Dánielnek szólítják-e) karrierje – ez rossz szó, inkább szellemi kiteljesedése – a betegséggel kap új lendületet… ALS-betegként akkor száll küzdelembe a saját halált illető jogunkért, amikor már tudja, hogy neki kevés ideje maradt.

► 6. Tantermi Színházi Szemle, Jurányi Ház

Ez a kissé iskolás bevezető nemcsak azért kell, mert a tantermi előadásokat is kötetlen-közvetlen(nek szánt) ismertetővel szokás kezdeni. Hanem hogy lássuk, milyen körülmények között születtek a szemle előadásai és próbálnak helyt állni a színház talán legfontosabb terepén. Mert lehet azon gondolkodni, hogyan csalogassuk be a nézőt a kő vagy underground színházba, ha esze ágában (és/vagy esélye) sincs bemenni oda. De egy valami biztos segít: ha a színház kimozdul – és a szemle egyes előadásai ezekre az utakra még pénzt is nyertek. Bár kérdés, hogy mindenhová ugyanazt kell-e magukkal vinniük. Egyáltalán, „vinniük” kell-e valamit, esetleg inkább helyben dolgozni, vagy nem is hozni létre semmit: csak játszani?

Bár e fáradtság okozója nem kis részt éppen az MTT volt, a pszicho-helyzetleírás kétségtelenül találó. Igen, a POSZT végképp elfáradt 2021-re, és bár sokan siratták azon az alapon, hogy „mégiscsak kell egy országos fesztivál”, valahol talán a társadalmi egység hiányát siratták benne. Voltak azért halkabb hangok is, akik meg merték kérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent: nem biztos, hogy reális a mai Magyarországon kierőszakolni egyetlen szemlét, amit mindenki magáénak érez. De a POSZT valójában sosem volt sem országos, sem színházi. Az országhatárokon belüli kőszínházak prózai előadásainak volt kétségtelenül a találkozója

Ernestine: Kérdés, miért a szélsőségek felé fordul az előadás. Azt hiszem, az zavar ebben a legjobban, hogy mintha eszerint minden, ami kevésbé direkt értelemben erőszakos, az egyben banális is lenne, nem pedig az életünk. A Fidesz akkora magas labdát adott a színháznak, hogy úgy tűnik, teljesen feloldozta az önvizsgálat alól. Pont akkor kéne magunkba nézni, amikor méltatlanul eltaposnak? A béke szigete messze van a Squid Game vagy A szolgálólány meséje sötét látomásától, másik oldalról a mindennapok árnyalt hatalmi dinamikáitól is biztos kézzel tartja a távolságot.

Dömötör András Mefisztólandje erre az egy pillanatra vicces és teljes mértékben jogos harag által vezérelt, de mégsem túl összetett eredetmítoszra építi színházi világunk kettészakadásának történetét – miközben nem kicsit hat felsőbbrendűnek és gúnyosnak a „vidéki suttyóval” szemben. Teszi ezt egy olyan pillanatban, amikor egy kiszivárgott tervezet szerint a kőszínházak műsorát a jövőben az a személy hagyhatja majd jóvá, akin a fenti paródia talán leginkább csattan. De míg világos, hogy ez a törvény az Orbán-rendszer egyik újabb mélypontja, vajon értelmezhetjük-e a Mefisztólandet mint lehetséges jövőképet, amely maga előlegezi meg önnön betiltása mítoszát és kultuszát?

Hellerau a huszadik század eleje óta működik avantgárd laboratóriumként Drezda külvárosában, műsorán ma is hónapról hónapra nemzetközi hírű kortárs előadók és társulatok lépnek fel (a múlt hónapban épp Rosas és Gob Squad). Bár az is igaz, hogy a drezdai közönséget nehéz ide kicsalogatni, ottlétem alatt is akad egy tömegközlekedési sztrájk, amely tovább apasztja az érdeklődést. De idén márciusban itt, tehát valamiképpen a nyugati előadóművészet egyik csomópontjában szerveztek egyhetes fesztivált a magyar független színház és tánc tiszteletére. A műsort sejthetően nagyrészt a Trafó dunaPartja inspirálta, na meg még valami, rossz hírünk a világban, de erről később.

Mint a kulturális olvasztótégelyekben általában, itt is keverednek az ország minden pontjából (tanulni) érkezett, majd itt ragadt alkotók. De a magyar Váróterem és a román Reactor együttműködésében készült Wonders ráadásul a román–magyar együttélésről is szól, akár a darab a darabban (mely témára meglehetősen másként rezonálhat valaki a színmagyar Székelyföldről, netán a román nyelvi dominanciájú Temesvárról). És a Wonders is egy irigylésre méltó, román–magyar kapcsolatokat támogató projekt keretében születik a még mindig bizonyos mértékig párhuzamos világokban élő magyar és román színházak „összébb” boronálására.

(Kár – közösségi színházi előadás tizenkét hivatását vesztett emberrel és a Madárral, r.: Szabó Réka, Jurányi Ház)

A Kárban szereplő embereket is megütötték, de az előadás alapján nekik még fáj. Nincs ebben semmi meglepő, és nem is a csillogást gyászolják, hanem – többnyire – az életük értelmét adó gondoskodást. Szabó Réka jó döntést hozott, amikor saját gyásza helyett másokéra irányította a figyelmét. A probléma átkeretezése helyett ő ellentétes útra, a dühre fókuszál, mint aki maga se nyugodott bele a helyzetébe. Az előadás legerősebb vonása az a játék, ahogyan belátást enged a próbafolyamatba, és az ott megtörtént felismerésekből farigcsál jeleneteket.

(Kör – egy gondoskodó uralkodó története, r.: Borsos Luca és Szenteczki Zita, ART-RAVALÓ, Jurányi Ház; Raubinek Lili: Respect for the 23.000, Trafó)

Szintén nem ma értesült a rendszer állapotáról a független táncos koreográfus, Raubinek Lili, aki két és fél évet dolgozott egy lakásotthonban, és az itt szerzett tapasztalataiból alkotta meg dühös előadását – Respect for the 23.000 –; a cím arra a számra utal és azok előtt tiszteleg, akik ma szakellátásban részesülnek (otthonokban, nevelőszülőknél stb.). Míg a Respect szereplői kortárs táncosok, az ART-RAVALÓ tehát állami gondozásból, gyakran zárt intézetekből kikerült résztvevőkkel dolgozik. És míg új bemutatójuk, a Kör a fiatalok elképzelte jóságos uralkodó vágyképével zárul, a Respect végtelenül sötét, pesszimista képet fest a hazai rendszerről.

(Tena Štivičić: 3tél, r.: Alföldi Róbert, Radnóti Színház; Gogol: A revizor, r.: Avtandil Varszimasvili, Nemzeti Színház)

Ezzel szemben a Nemzeti Színházban a grúz rendező, Avtandil Varszimasvili látszólag felforgatja Gogolt, valójában azonban hűbb marad hozzá, mint szeretne – és ennek oka itt is egynémely automatizmus. De kezdjük ott, hogy ha a mai magyar Nemzetiben A revizort adják, nekem ott a helyem. Nem mintha számítottam volna rendszerkritikára, hiszen a rendezőt egészen nyilvánvalóan nem érdekli a színház társadalmi funkciója, és a darabnak sem ez a rétege izgatta, amikor némileg „szecsuánisítva”, kétszintes drámává írta át Gogolt. Vagy mégis?

Danyi Gábor: Az írógép és az utazótáska. Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989. Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 620 oldal, 5950 Ft

Danyi moralizálás helyett kitágítja a „szabadságharcos” szamizdat-narratívát. Ami nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezi a második nyilvánosságban végzett ellenálló tevékenység erkölcsi jelentőségét, bátorságát. Csak kiegészíti más, ha tetszik földhözragadt, de az igazsághoz nyilvánvalóan szintén hozzátartozó szempontokkal, mint az antropológia vagy a közgazdaságtan: például, hogy ki miből tartja fönn magát. A magam részéről ismét levontam a tanulságot, hogy az autonóm és bátor élethez nem árt némi gazdasági érzék. Ahhoz, hogy Krassó György főállásban folytathassa kiterjedt szamizdat-kereskedelmi tevékenységét, nem árt tudni, hogy rendelkezett rokkantnyugdíjjal, és az is fontos, hogy közgazdászként végzett. Mert paradox módon a magasabb előállítási költségekkel járó szamizdatkiadás esetében nem csak a diktatúra merült fel mint nehézség, hanem a profitkényszer is. Krassó György kiadója, a Magyar Október Kiadó működésében a szerző egyszerre hoz példát olyan munkatársakra, akiknek célja elsősorban a gazdasági haszonszerzés volt, és olyanokra, akik alapvetően a rendszerrel való küzdelem céljával végezték tevékenységüket, hozzáteszem, a kettő nem is feltétlenül zárja ki egymást.

(Molnár Ferenc – Mohácsi testvérek: Delila, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház; Lindy Larsson és a Bon Bon Band: Tschandala – Svédország sötét arca, Roma Hősök Fesztivál VI., Eötvös10)

„Hála” az örökösöknek, a magyar Molnár-játszás eddig szélsőségesen kiadáshű volt, ezért is üdítő színfoltjai ennek a területnek Mohácsiék (még ha nem is a Delila ennek a legékesebb példája). A 6. Roma Hősök fesztivál nyitóelőadása után az egyik főszervező, Balogh Rodrigó is őket idézte, pontosabban az egyik legszerzőibb művüket, a cigány-magyar együttélésnek dedikált csodás Csak egy szöget. Azt mondta, azon a vendégjátékon látott a Nemzeti Színházban utoljára számottevő roma közönséget és nem mellesleg álló tapsot, amint most a Tschandala is azt kapott, tudtommal először a fesztivál történetében.

(Kelemen Kristóf – Török Tímea: Életvitelszerű, Blaha Lujza tér, aluljáró – Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé – BTM Budapest Galéria; Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy) – dokumentarista VR-installáció, Jurányi Ház – VEKF 2023, Babel Camp)

És amikor életemben először felteszik a fejemre a VR szemüveget, amely egy számítógép által generált világot varázsol elém, s eltűnnek előlem a kivéreztetett független színházi területnek otthont adó Jurányi falai: azonnal ott termek a hetvenes évek szintúgy támadott alkotóinak bázisán. Jó lenne nem nagy szavakat használni, de számomra lenyűgöző az a költői erő, ahogy a hollywoodi technika politikus és kritikus eszközzé lesz a Szeánszban. Platonista filozófiává, Dosztojevszkij-regénnyé, vagy hogy még patetikusabb legyek, keresztény szertartássá (lásd kápolna), hiszen a mesélő rögtön leszögezi, hogy a valóság csak káprázat, az igazi valóság nem látható.