Paplant rabolt H. Béla budapesti hajléktalan, ezért a múlt héten tizenegy év fegyházat kapott. Összehasonlításképp idézzük fel, hogy két évvel ezelőtt egy pápai ember benzinnel lelocsolta, majd felgyújtotta az élettársát, és ő is tizenegy év fegyházat kapott. A paplanos H. Béla büntetését ehhez képest talán kissé túldimenzionáltnak vélhetjük, hiszen ő senkit nem próbált hamuvá égetni, csupán egy paplanra vágyott – igaz, ehhez szükség volt némi erőszakra, a paplan szintén hajléktalan tulajdonosa ugyanis ellenállt. H. Béla tehát kiosztott néhány baráti tarkón legyintést, ámde kokiról, sallerről szó se esett.

Sajtófotó az EurActiv egyik oldalán, méltatlankodó, sértődött és tanácstalan embert ábrázol, arckifejezése a fakó lován vágtató Edward királyé, akit a velszi tartomány népe igazából meg se érdemel. Az illető embert Erdog˘annak hívják, Törökország miniszterelnöke, korábban ő is focista volt, most pedig egyre kevésbé érti azt a felfordulást, ami a birodalmában kibontakozik.

Nemzeti dohányboltokra azért van szükség, hogy kevesebb fiatal dohányozzon, hangoztatta kedden Fónagy János, az ország népe pedig egyetértően bólogatott. A nemzeti dohánybolt nem rés, de erős bástya a dohányzás elleni küzdelem frontján, ahogy Lázár frakcióvezető is megmondta. Személyes tapasztalataink alapján ehhez csak azt tudjuk hozzátenni, hogy fél évszázaddal ezelőtt, amikor rászoktunk a dohányzásra, nem voltak nemzeti dohányboltok, ezért is szoktunk rá. Kommunista dohányboltok voltak, amelyekben öt szál Fecske egy forint tíz fillérbe került, kis papírzacskóban adták, viszont nemzeti öntudatra való nevelés nem járt hozzá. Világos instrukciók híján pedig könnyen megtéved a fiatal, aztán az lesz belőle, ami. 

Bajnai Gordon rezsinövelő kezet fogott Mesterházy Attila bércsökkentővel (sőt implicite Portik Tamás bűnözővel is), tehát „összeálltak azok, akik egyszer már tönkretették Magyarországot”, ahogy ezt a kormánypárt szóvivője megfogalmazta. Hogy mért álltak össze, az nem kérdés, azért, hogy Magyarországot még egyszer és végérvényesen romlásba döntsék. Ez a dolog causa finalisa, s mint ilyen, kézenfekvő. Talányosabb a causa efficiens, ami föltehetőleg abban áll, hogy Bajnai és Mesterházy előtt más alternatíva egyszerűen nincs is. Ha már az ember politikusnak állt, akkor a hatalom megszerzésére kell törekednie, ugyanis a politikus, aki nem akarja a hatalmat, hasonlatos ama kurvához, aki nem akar kufircolni, márpedig az ilyen kurva létezése fogalmilag kizárt.

Nem, a kormánynak ilyen ígérete nem volt, ilyet nem tud mutatni, mondta Varga Mihály az ATV április hetedikén sugárzott Szabad szemmel című műsorában. Olyan természetességgel mondta, mintha azt kellett volna elmagyaráznia Mészáros Antóniának, hogy Szijjártó Péter eljövetelét Nostradamus, a közkeletű tévhittel ellentétben, nem jósolta meg. Hangneme pallérozott, mondatai többnyire jól fésültek, van elejük és végük, van bennük alany és állítmány, sőt értelem is. Politikusnál ez ritka. Varga Mihály a maga hűvös, tartózkodó, visszafogott stílusával és tárgyszerű, átgondolt beszédmódjával a nézőben már-már valamifajta respektust kezd ébreszteni. Viselkedni tudó, civilizált, intelligens európai úriember, akiről csakugyan elhihető, hogy késsel-villával eszik, a tévénéző tehát nem is igazán érti, hogy került oda, ahová került. Ha viszont képes volt közöttük megmaradni, nem lehetséges-e vajon, hogy azok mégse annyira barbárok? Lehet, hogy a New Statesman, meg úgy általában az európai és az amerikai sajtó, politikai hovatartozástól immár teljesen függetlenül, félreismeri őket valamiképp?

Az Alaptörvény negyedik módosítása újabb ürügyet adott az Orbán-kormány elleni nemzetközi puccskísérletre, mondta Kövér László a lehető legjobb pillanatban, egy nappal a nemzeti ünnepünk előtt. Már-már kezdtük elfelejteni, hogy Orbán ellen internacionalista puccs van folyamatban, pedig erről maga a miniszterelnök beszélt bő egy évvel ezelőtt. Igaz, ő azt is mondta, hogy a puccsot levertük, de az is lehet, hogy nem mondta, noha mégis. Ezt úgy kell érteni, hogy tavaly februárban a Fidesz–KDNP évadnyitó frakcióülésén a miniszterelnök, legalábbis a hírek szerint, elsősorban az ellene irányuló puccs részleteit taglalta, a Magyar Nemzet is ekképpen értesült. Kósa Lajos szerint viszont a kormányfő nem puccsról, hanem csak világ-összeesküvésről ejtett volna szót, ami persze mindjárt másképpen hangzik. Nem kétséges, hogy Szaniszló Ferenc leendő Táncsics-díja ekkor már érlelődött. Később Lázár János a leghatározottabban tagadta, hogy Orbán a puccs szót akárcsak egyszer is a szájára vette volna, most pedig megszólalt Kövér, és közismert tényként említette, hogy volt puccs, és ezt maga a miniszterelnök jelentette be akkoriban.

Bejelentem, hogy tárgyalásokat kezdünk az Európai Unióval egy átfo­gó transzatlanti kereskedelmi és beruházási társulás létrehozásáról, mondta Obama a múlt keddi évértékelőjében, a nyugati világ lapjai pedig azóta is ezen a monda­ton rágódnak. A magyar ember természetesen nem hisz nekik, mindamellett néhány mozzanatot megjegyez. Először is, hogy evvel most egy olyan formáció jöhet létre, amelyhez hasonlóra a történelemben példa nem volt. Még az Istenben boldogult béketábor se volt ehhez mérhető, hiszen az mégiscsak Azerbajdzsánt fogta össze Bulgáriával, Magyarországgal, Üzbegisztánnal meg a többi nyomorulttal, az EU és az USA együttese viszont a glóbusz legfejlettebb térségét jelenti, amely a földkerekség GDP-jének a felét és a világkereskedelem egyharmadát produkálja. Ha tehát ezek a szabad köztársaságok csakugyan szövetségbe forrnak, akkor olyan frigy kovácsolódik, hogy ott szem nem marad szárazon.

A hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet, írja a Gesta Hungarorum. Mint látjuk, a történelem ugyan ismétli önmagát, de semmiképp se mechanikusan. Először is manapság a fejedelmi személyek, akik a későbbiekben a Nagy Integrátor címet fogják viselni, fegyver és had nélkül, vagyis bármifajta költség és fáradalom nélkül foglalják el az országot, illetve mindegyikük az őt megillető egyheted részt.

Európában mindenhol erős vezetőkre van szükség a válságból való ki­lábaláshoz – mondta Erős Vezetőnk az Európai Néppárt limassoli csúcstalálkozóján, az Európai Néppárt erőtlen vezetői pedig minden bizonnyal csüggedten bámultak maguk elé. Őrájuk a továbbiakban semmi szükség, lényegében ezt mondta Erős Vezetőnk, implicit for­mában ugyan, de a közlemény valódi tartalmához kétség aligha férhet.

Európa még mindig nem olyan, mint Magyarország, tehát Euró­pa mostani irányítói pokolra szállnak hamarosan.

A pulton házi készítésű befőttek, lekvárok, savanyúságok, egyikükről nem igazán lehet tudni, micsoda. Disznófül, mondja a vevőbarát eladó, húszas évei derekán járó, farmeros-pulóveres egyed, közben nyomatékkal mutogatja a jobb fülét, az üvegben is ugyanez van, csak disznóból.

Disznófülbefőtt.

A gondolat fölöttébb szubtilisnak tetszik, buksza elő, aztán mégis vissza.

Advent idején a derék magyar ember a Szentírást olvasgatja, tehát vagy az Alaptörvényt, vagy a Bibliát. Az előbbit főképp azért szeretjük, mert valahányszor csak belelapozunk, mindig valami meglepő és mulatságos új elemre bukkanunk benne, a Bibliát pedig éppen azért, mert nagyobbára változatlan, legalábbis amíg a magyarok Vezetője másképp nem rendelkezik. Továbbá jó szöveg, kivált az első része, ami ráadásul merő horror. Megy Sámson az ő atyjával és anyjával Timnátba, lát egy oroszlánkölyköt, elkapja, kettétépi, „mint a hogyan kettészakasztatik a gödölye” (Bír. 14.6). Hogy mért tépte szét a kisoroszlánt, az nem tudható, csak. Mert ott volt. Oroszlánkölyök hiányában a föntiek szerint gödölyét szokott volt kettészakasztani, ha az se akadt a keze ügyébe, akkor nyilván valami mást. Később elment Askelonba, és megölt harminc férfit csak úgy. Összefogdosott háromszáz rókát, farkukhoz csóvát kötözött, „És meggyújtá tűzzel a csóvákat, és beeresztette azokat a Filisz­teusok gabonájába, és felgyújtá a gabonakalangyákat, az álló vetéseket, a szőlőket és az olajfaerdőket.” Következő lépésben agyonvert ezer embert, végül pedig magára omlasztott egy házat, „és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében”, pedig az se volt kevés.

Cigarettáját a magyar ember jövőre már nemzeti dohányboltban fogja beszerezni.

Mi a különbség a trafik és a nemzeti dohánybolt között?

Valamennyien tudjuk, hogy trafikokban multinacionális méreg­keverők ártalmas termékei kaphatók, amelyeket a karvalytőke azért forgalmaz, hogy általuk mételyezze a magyart. A nemzeti dohánybolt ezzel szemben mindenekelőtt nemzeti.

A nemzeti dohányboltban értelemszerűen nemzeti dohányt vásárolunk.

Midőn e sorokat rójuk a papirosra, a parlamentben az iskolák államosításáról szóló, nyilvánvalóan termékeny és konstruktív vita zajlik, ám ennek a kimenete a parlamenti demokrácia jellegéből fakadóan egyelőre még bizonytalan. Az Országgyűlés sötét oldalán ott ülnek a múlt emberei, akik nyilvánvalóan nem akarják, hogy Miniszterelnökünk az egész magyar közoktatást tokkal-vonóval magához emelje a fénybe, hanem éppenséggel azt akarják, hogy a magyar közoktatás továbbra is a múlt elavult sémájának megfelelően működjön, és olyan embereket termeljen ki magából, akik Miniszterelnökünk nagy ívű jövőképének megvalósítására alkalmatlanok.

Örvendetesen nagy számban találkoztak a gyaloglelkek a békemenetben avval a céllal, hogy a magyarok egységes akaratát a föld népének félreérthetetlenül megmutassák. Kimondtuk áperte, hogy nem maradunk adósok, egy a haza. Hogy aztán ennek mi az értelme, annak a megfejtését a címzettekre bíztuk, agyaljanak rajta ők, ha jobb dolguk nincs, a magyar nem elmélkedik, hanem vonul.

Hogy a békemenetben lelkek találkoznak, azt a főszervezőtől, a CÖF első emberétől tudjuk. A békemenet egy új, csendes közösséget hozott létre, amely mindenfajta pártpolitikai felszólalások nélkül képes megtalálni önmagát, mondta a cöfös ember. Vannak régi, zajos közösségek, amelyek pártpolitikai felszólalásokkal keresik önmagukat, aztán vagy megtalálják, vagy nem. A békemenet azért találja, mert abban lelkek randevúznak, míg máshol a Jóisten tudja, kicsodák.

Turulbaszületett nagyságos fejedelmünk megint olvasott a jelekből, majd üzent a világnak. Nem akarunk elveszni a részletekben, mindazonáltal érdekelne minket, hogy vajon a jelek is a turul hasában derengenek-e föl a nagyságos fejedelem szemei előtt, vagy a turulon kívül, ennek ugyanis politikaelméleti konzekvenciái vannak. A jelekből olvasás képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen, mondta a nagyságos fejedelem Ópusz­ta­szeren, ahol a turulba való születés előnyeit is fölvázolta, ha tehát a jelek a turulon kívüli térben mutatják meg magukat, akkor a nagyságos fejedelemnek megfelelő gyakorisággal kell nagyságos fejét a madár vala­me­lyik végén kidugnia, viszont ez a körülmény a turulon belüli létezés gyümölcsöző voltát illetően kérdőjeleket támaszt. Ha ellenben a jelek benn, a turul hasában szoktak fölködleni, akkor azokat a kívül rekedtek nem láthatják, ergo kormányozni sem tudhatnak.

A litvánnak jó dolga van, bár nem tud róla, és azért van jó dolga, mert ő szabad. Ellentétben a magyarral, aki nem szabad. Ezt Orbán mondta Litvániában, a litvánok pedig nyilván illedelmesen csodálkoztak. Ellentétben a magyarokkal, akik már rég nem csodálkoznak semmin, amit a miniszterelnökük mond vagy csinál, a permanens szabadságharcot pedig úgy fogadják, ahogyan kell, vagyis tünetként. Nem vagyunk egyformák, kinek így bomlik meg, kinek amúgy.  Csakhogy ez új elem, Orbán most egyértelműen kijelentette, hogy a magyar nem szabad, míg viszont a hivatalba lépése előtt épp az ellenkezőjét mondogatta. „...nem sikerül igazán élnünk a húsz évvel ezelőtt kivívott szabadsággal” – nehezményezte például 2009 decemberében Temesváron. „Magyarnak lenni, a magyar nemzethez tartozni egy rejtélyes kötelék, egy sorsközösség, amelyet soha sem hagyhatunk szét- vagy megszakadni, mert azzal magunkat és a szabadságunkat veszítenénk el” – jelentette ki 2010. május végén a Kossuth téren. Ez utóbbi mondatnak fölfejthető értelme nincs ugyan, annyit azonban látunk, hogy Orbán szerint Magyarország a szabadság hona volt amaz átkos nyolc esztendőben is és még a második császárság első heteiben is, ámde most, a Nemzeti Együttműködés Rendszere építésének dicsőséges napjaiban már nem igazán lehet róla ugyanezt elmondani.

Hamarosan újabb küldeményt kapunk a miniszterelnöktől, legalábbis ez derül ki a Magyar Közlöny hétfői számában megjelent 1298/2012. számú kormányhatározatból, amely szerint Orbán most azért hegyezi lúdtollát, hogy a munkahelyvédelmi akcióval összefüggésben fogalmazzon episztolát az ő félázsiai népének, de az nem derül ki a rendeletből, hogy a levél mit fog tartalmazni. A lapzárta előtti utolsó percekig azt hittük, kérdéseket, ahogy ez a nemzeti konzultációnál megszokott. Akarja-e ön, hogy megmaradjon a munkahelye, vagy szeretné inkább elveszíteni, ez lett volna a logikus kérdés, amelyet a kormányfő a keblünknek szögez, hogy azután körmét rágva és remegő gyomorral várja a válaszunkat. Ami azt illeti, aggodalomra lett volna némi ok, tekintve, hogy a miniszterelnök előző levelére a megkérdezettek kilencvenkét százaléka nem reagált, ezt pedig nehéz elsöprő sikerként kommunikálni, bár az agitprop osztály iparkodik.

Élet és bor: egy és ugyanaz.

Petronius

 Bacchus egyszer a Massicus hegység lábánál barangolva találkozott egy Falernus nevű parasztemberrel, aki meghívta őt a házába és megvendé­gelte avval a kevéssel, amit a kamrájában talált. Hálából az isten borrá változtatta a tejet, Falernus pedig mind megitta, és ájultan hortyogott másnapig. Mire felébredt, az egész hegyet szőlőtőkék borították, a későbbiekben pedig ezen a környéken alakult ki az antik világ leghíresebb borvidéke, amely az ager Falernus nevet kapta; az innen származó vi­num Falernum dicsőítése az ókori költőknek és borsznoboknak évszázadokra szóló munkát adott. Sőt nemcsak az ókoriaknak: „Falernumi borát a lemondásnak, / mely alvadt mézzel ömlik te feléd, / ott adatik nyugodt kortyokba nyelned / s a drága mérget, melytől szent a lét”.

Ősztől megindulhat a lovas oktatás több általános iskolában is, ezzel a gyermekek közelebb kerülhetnek a lovas kultúra megismeréséhez – írja a kormányzati portál, állandó és felbecsülhetetlen értékű szellemi táplálékom, amelynek a tanulmányozása egyébként nem mindig felhőtlen öröm. Ezt a mostani bejelentést viszont csak üdvözölni lehet, függetlenül attól, hogy az oktatásügyben érintettek pillanatnyilag inkább annak a megismeréséhez szeretnének közelebb kerülni, hogy a szeptemberben hatályba lépő és az egész eddigi struktúrát fölforgató új közoktatási törvénnyel összefüggésben konkrétan kinek mi lesz a dolga, ki miért fog felelni és ki hogyan finanszírozza mindezt, már ha egyáltalán finanszírozza valaki.

Mindezt persze csak akkor vezetném elő, ha akadékoskodni akarnék, de hát nem akarok.

Kormányunk, ha minden jól megy, hamarosan kisajátíthat bármit, amit akar. Épületeket, szántókat, erdőket, mezőket, ami csak megtetszik neki, és meg se kell indokolnia; a részletek a kormany.hu oldalon olvashatók. Önnön célját a törvényjavaslat a következőképp határozza meg: „…a kisajátítási eljárások gyorsítása, egyszerűsítése, ügyfélbarátabbá tétele, olcsóbb lefolytathatóságának elősegítése”. Az ügyfélbarát kisajátítás perspektívája már önmagában véve is szívmelengető, de a nóvum nem ebben, hanem egy barokkosabb felépítésű mondatban rejlik: „A javaslat bővíti azon esetek körét, ahol nem szükséges külön vizsgálni azt, hogy kisajátítással biztosított közösségi előnyök meghaladják a tulajdonelvonással okozott kárt, ugyanis a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű ügynek minősített beruházások esetében ezen feltétel értelemszerűen már fennáll.”