Állunk a kikötőben, és nem értünk semmit. Öt perccel ezelőtt mondta a rakparton egy ember, hogy menjünk el jegyet venni, mert a BKV-bérletek hétvégén nem érvényesek a BKV hajójáratain, hát fogtuk magunkat, s rohantunk a gyerekkel jegyért a HÉV-megálló pénztárához; mire visszaértünk, épp megjött a hajó.  Itt van, nem sunnyogunk, lobogtattuk már messziről a jegyünket, ezerháromszáz forint volt mindösszesen, de megérte, mire azt mondja a matróz, már ha szabad így nevezni a BKV-hajó személyzetét, hogy ugyan már, nem kell komolyan venni, hogy nem jó hétvégén a bérlet. Majd mindenkit fölengedett a hajóra jegy nélkül.

Bámulunk bután, hogy akkor ez most mi, ám nincs idő bambáskodni, már lépünk a pallóra, ugrunk a hajóra, mindenki vidám, szilárd meggyőződésünk, hogy itt rajtunk kívül egyetlen utasnak sincs nemhogy jegye, de bérlete sem; még átfut rajtunk, mi volna, ha a matrózhoz lépnénk, hogy fizesse vissza az ezerháromszáz forintot, ám aztán inkább a hajó orrába megyünk; friss, dunai szél.

Magyarországon járt Harry herceg, a barátja esküvőjén vett részt Esztergomban, majd átmentek Párkányba, ahol a lakodalmi bulin tízesével rendelték a Bloody Maryket, a brit trónörökös fia ezenfelül még rumos kólát és dupla vodkát is fogyasztott, időnkét elaludt, s ezenközben eltűnt a mobiltelefonja. Mi történik ilyenkor?

Számunkra eléggé érthetetlen módon a brit hatóságok nem léptek azonnal akcióba, a Scotland Yard nem vetette be életellenes csoportját, mi több, a Harry herceg környezetében szolgáló személyzet egyetlen tagjától sem kényszerítettek ki DNS-mintát, sőt a mobiltelefon sorsa is egészen egyedi fordulatot vett: egy pincér megtalálta és visszaadta a hercegnek.

Még április közepén jelentette az MTI, hogy „országos Példakép programot indít az ELTE karrierközpontja, amelynek célja, hogy az egyetemi, főiskolai hallgatók elismert szakemberek kalauzolásával tét nélkül betekintést nyerhessenek választott szakmájukba vagy álommunkahelyükre”. Minthogy legutóbb a pedagógusnapon is boldog-boldogtalan arról szónokolt, hogy a gyerekeknek példaképekre van szükségük, ám szerencsére a pedagógusok alkalmasak erre, Borkai Zsolt győri polgármester szép szavaival szólva „oktatóink, tanítóink személyisége beivódik a tanulók, a saját magunk egyéniségébe”, szóval mi mindjárt ajánlanánk is egy példaképet.

Nem igaz, hogy Magyarországon nem különülnek el markánsan a hatalmi ágak. Itt van mindjárt a végrehajtó hatalomból Fazekas agrárminiszter, aki most már hetente jelenti ki minden lehetséges fórumon, hogy mindenáron meg kell védeni a magyar fehér akácot Európától, mert az Unió ki akarja irtani ezt az értékes és a magyar jövőt garantáló fafajtát.

Ezenközben viszont a törvényhozás legfőbb őre, Kövér házelnök szerint „az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket”. Erre a megnyilatkozásra az Index munkatársai leltek rá a Magyar Demokrata egyik 2002-es számában, s az akác elleni kirohanás apropóját az adta, hogy Medgyessy Péter szocialista kormányfő meghirdette az akácfamozgalmat. 

Be akarták csapni a német televíziósokat Salgótarjánban, akik azért mentek Nógrád megyébe, hogy a közmunkásokról készítsenek riportot. Az elöljáróság azonnal intézkedett, és a német stáb a városban csupa elégedett, mosolygós közmunkásokat talált, mígnem kiderült, hogy beöltöztetett emberekről van szó, akiknek semmi közük a közmunkához.

Volt már ilyen a honi sajtótörténelemben, e sorok írója, például, két éven át az MTI munkatársaként sorozatban gyártotta az elégedett szocialista brigádokról szóló tudósításokat. Ezeket a műriportokat aztán a munkások maguk leplezték le, röhögve mesélték a kocsmában, hogy miként állították be őket a kívánt pózba, s miket adtak a szájukba, és ugyanígy röhögtek magukon kínjukban az újságírók is, olyan azonban soha nem fordult elő, hogy a pártbizottság agitprop irodája, tehát a műriport szervezője, maga dicsekedett volna azzal, hogyan verte át az egész világot; nem mintha a világ ne tudta volna, hogy amit lát, az legfeljebb középkategóriás operett.

Napok óta arról lelkendezik a világháló magyar közönsége, hogy lám, élnek még Magyarországon bátor emberek, akik ki merik mondani az igazságot, és nem tartanak a következményektől. És akkor a metródiszpécsert említik, aki a 4-es metró átadásának egyik kitüntetett pillanatában, amikor személyesen a miniszterelnök ült a vezető nélküli szerelvény vezetőfülkéjébe, hogy telefonon próbáljon kapcsolatot teremteni a metródolgozók kollektívájával, azt merte mondani Orbán Viktornak kertelés nélkül, hogy a lehető legsürgősebben szálljon ki a vonalból.

Jó, nem egészen így volt, de így fogja megőrizni az emlékezet. Amint azt a videotudósításban is látni, Orbán Viktor először azt mondta a telefonba, hogy „hallóhalló, hallóhalló”. Mire valaki szó szerint így válaszolt a vonal túlsó végén: „Ki vagy, és mit szeretnél? Mert jó lenne, ha kiszállnál a vonalból.” Ezután Orbán Viktor az örömét fejezte ki, hogy hallja a diszpécsert, aki megjegyezte, hogy másodjára már megismerte a miniszterelnök hangját, végül egy közbevetett miniszterelnöki kérdésre, miszerint jól vannak-e, azt felelte, köszöni szépen, még jól, s ezzel a drámai beszélgetés véget is ért.

Mozgolódnak a lakótelepi közös képviselők. Újabb szakaszához érkezett ugyanis a rezsiháború, ráadásul ezúttal a mennyiség minőségbe készül átcsapni. E hét elejétől a társasházak és a lakószövetkezeti házak közös képviselői naprakész kimutatást kötelesek vezetni arról, hogy a gondjaikra bízott lakóközösségben mely lakók érdemesek arra, hogy a kormány megtisztelő bizalmát élvezve rezsicsökkentésben részesüljenek, s kik azok, akik méltatlanok rá.

Meghalt Herpai Sándor, a V’ Moto-Rock együttes dobosa. Leányfalun, a Duna-parton találtak rá kihűlt állapotban, kórházba vitték, de már nem tudtak segíteni rajta. Mit gondolunk, hogyan emlékezett meg a zenész haláláról az állami rádió? Hát úgy, hogy a halálhír közlése után föltették a zenekar Jégszív című dalát, s percekig áradt a refrén a kihűlt zenész emlékére, miszerint „Jégből vagyok, talán el se olvadok / Hát nyújtsd két kezed, olvaszd fel jégszívemet!”