Az illető helyiséget különben az egész világirodalomban rejtőzködésre használták, és az egyedüllét vágya diktálta a használatát. Jean gyerekkorában elrejtőzik a díszes pavilonban, hogy megleshesse, hogyan élnek az arisztokraták, majd hirtelen lezuhan, és rájön, mennyire nem mindenütt díszes az a pavilon. A Julie kisasszonytól eltérően a Tótékban Tót sokkal triviálisabb célra használja a fabudit: egyszerűen menekülni szeretne az Őrnagy folyamatos vegzálásától, bár persze hiú ábrándokat követ, s végül még ott is fogadnia kell. A Nat Turner lázadásában a gyermek Nat elábrándozik, amikor egy másik néger kölyök, Wash, megpörköli a seggét egy házilag készült fáklyával. Az Iskola egyik ikonikus jelenete, amikor Medvét nekilökik a mosdó falának, és tenyerének nyoma hosszú ideig ott marad. Peter Kien pedig oda zárkózik be, és ott sírja el magát, amikor rájön, hogy a házasságban szeretkezni is kellene. A Proust ábrázolta helyiség tehát olyan hely, mely mély szociológiai vizsgálatokra ad alkalmat. Julie kisasszony azért neveti ki Jeant, mert az nem tudta, mire való a pavilon.

Ismerős kolozsvári szobába lépek be, ismerős tárgyak közé, ismerős hangulatba. Az ágyon könyvek, az asztalon sütemény. A polcon látok egy francia nyelvű Sinistrát, a szoba központjává a verandára nyíló sarok válik, Szervátiusz‑szobor teszi azzá. Nem véletlen, hogy itt született a Mit olvas Hamlet herceg? (1993) vagy a Versenymű égő zongorára (2002). Szilágyi Júliának hét kötete jelent meg, az első Swiftről 1968‑ban, a legutóbbi az Álmatlan könyv című memoár, 2014‑ben. A Lehet‑e esszét tanítani? tananyagát én magam is megtanultam Szilágyi Júlia mesterképzős diákjaként.

Költő, egyetemi docens, irodalomtörténész, fordító, a Korunk szerkesztője. Székelyudvarhelyen született 1976-ban, és 1998-ban végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarának magyar–angol szakán, ma is ebben a városban él. Öt „felnőtt-” és öt gyermekverseskötete, öt tanulmánykötete jelent meg, egy monográfiája Hervay Gizelláról és egy könyve a „tízmondatosokból”, melyek a mai kritika lehetőségét teremtik meg. Idézetkvíz című Facebook-sorozata klasszikus magyar verseket és slágereket ír át a mássalhangzók kicserélésével, fergeteges humorral. Az avantgárd kutatója, melynek nemzetközi útjait éppúgy ismeri, mint magyar tereit.

Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 209 oldal, 3400 Ft

A kulcsszó az érdeklődés. Az igazi érdeklődés, amely a maga szemével akarja látni az asszonysírt (Asszonyélet egy sírkövön) és a hegyeket, és nem is „engedi el” őket, amíg mindent meg nem tudott róluk. Érdekes ellentétet vázol fel Szilágyi, amikor azt mondja, „a vízparton ’megülő’ horgászás” (112.) és a hegygerincek bebarangolása (voltak) az ő nagy szenvedélyei, hiszen a „megülés” éppen arra jó, hogy az ember újra végigélje mindazt, amit egyszer már „igazán” megélt, elemezze, szétszedje és összerakja.

A „voltak” szó nem véletlenül kívánkozott a mondatba, még ha csak zárójelben is. A legkésőbbi írás, az „Aztán kitágult a világ…” is 1986-os, több, mint harminc éves tehát, ahogy a fülön is a szerző egy fickósabb, tán éppen az 1989 előtti időszakból származó fényképe látható.

A vágyaimban sem szerepelnek a tárgyak. Amíg szerepeltek, addig sem tudtam hozzájuk ragaszkodni. Cigarettadobozt éppúgy divatból gyűjtöttem, mint bélyeget – amikor már felnőtt koromban egyszer elmentünk a barátommal a bélyeggyűjtők klubjába, tőle vásároltak, tőlem pedig nem, sőt, megvetően legyintettek, hogy ugyan miféle holmim van nekem. Arra vágyom, hogy egyszer hallhassam Ady vagy József Attila hangját, pedig tudom, hogy nem adatik meg nekem; arra jóval kevésbé, hogy Ady tollát vagy József Attila mosóteknőjét lássam valaha.

Érdekes ellenben, hogy mégis mennyire „megérzek” egy régmúlt személyiséget, ha valamilyen tárgyhoz viszonyul. Az aradi vértanúk semmit nem jelentettek a számomra sokáig, amíg a kezembe nem került egy antológia, amelyben az emlékezéseik olvashatók, és amelyből kiderült, hogy valamelyikük a távcsövének a tokjába vizelt a börtönben. Ettől a triviálisan mindennapi dologtól vált élővé egy hűvösen történelmi személyiség. Ady szülőházában inkább azt éreztem meg, hogy innen mindenképpen menekülnie kellett egy fiatalembernek, aki az óceánba tartott.

Egyébiránt nagy kísérletező volt. Írt szonettet, szonettkoszorút, filozofikus poémát, párrímeket, kisregényt, novellafüzért, esszéregényt, „duplafedelű” drámát (az említett Mórok másik, a Kibédiére rímelő rétege a spanyolországi kisebbség 1492 és 1516 közötti sorsa), tézisdrámát, esszét, könyvnyi poémát Dózsáról – mi kell még? Más kérdés, hogy ezt a műfaji sokszínűséget konzervatívan, a Nyugat nagymestereinek nyomán és hatása alatt művelte: Babits, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés és mások követőjeként; a minőséget öröktől fogva adott, nem az időben alakuló dolognak tekintette.

Amit az 1969-es Soó Péter bánatáról mondtam, az egyfajta „szamárvezető” lehet: a kiválóság, a különb-ség egyedül van, dilemmatikus, sebezhető, kiúttalan. Ezt éli meg az 1978-as Caligula helytartója főszereplője, Petronius, amikor döntenie kell, beviteti-e a császár szobrát a zsidók templomába, vagy pedig nem, akkor azonban kivégzik (mellesleg nem nagy bátorság egy zsarnok országában, aki a kisebbséget is megnyomorítja, egy kisebbséget is megnyomorító zsarnokról írni?).

Visky András új verseskötetét, a Nevezd csak szeretetnek címűt (Jelenkor, 2017) elszoruló és kíváncsi szívvel olvastam. A könyv a veszteségről és a miatta való értetlenségről szól, ezekből fakad, meg a folyamatos kérdező visszatérésből Istenhez és a Bibliához, és közben persze a szeretetről, amely kétségbeesetten vonít a nem üres égre. Az interjú legfőbb nehézsége abban állt, hogy rákérdezzek a fájdalomra, és ebben nem sok vigaszt nyújtott, hogy a beszélő mégiscsak más elé tárta, és ez a más most éppen én vagyok.

Székely Csaba erdélyi, Marosvásárhelyen élő drámaíró, akinek a darabjait Romániában románul is játsszák, és Magyarországon is bemutatják – ez év karácsonyán a Radnótiban lesz 10 című darabjának premierje. Drámakötete 2013-ban jelent meg a Magvetőnél Bányavidék címmel, illetve Idegenek és más színdarabok címmel a Selinunte Kiadónál, de ismert az HBO Terápia című sorozatának egyik forgatókönyvírójaként és arról is, hogy ő írta a Passió XXI. című produkció szövegkönyvét, amelyet Alföldi Róbert rendezett, és tavaly mutattak be a Papp László Budapest Sportarénában. A DOR című romániai folyóirat beválasztotta „a 100 legmenőbb román” közé.

Závada a valóság, a mégiscsak, mindennek ellenére is létező és működő valóság nagy írója. Miközben, mint Bulat Okudzsava esetében, naplók, levelek és levélrészletek, árlisták és egyebek közlik velünk folyamatosan, mennyire billenékeny valami a valóság, aközben számomra pillanatig sem kérdéses és kétséges, hogy ez a valóság van. A Dilettánsok utazása is ilyen, ha szabad így mondanom, előposztmodern mű, ahol a realitás entitását, egy külső valami kompaktságát semmi sem kérdőjelezi meg. Éppen ezért tűnik a szerelem, a csalódás, a gyermekek születése, Mamovka borzalmas perverziói, a szerencsétlen Zelenák iszonyú sorsa, és a körülöttük kavargó életek, Buchbinder Miki, Rosza Pali, Winkler Franci, Gregor, Anci és a többiek élete a valóságosnál is valóságosabbnak. Závada, a szociológus, a kőkemény adatok és tények hangyaszorgalmú gyűjtője, jó szolgálatot tett Závadának, az írónak, annak, aki évekig egy fiktív történet kitalálója és rabja.

Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 64 oldal, 1699 Ft

Különös volt már a műveknek a Facebookon való megjelenése is. Babiczky Tibor mindig úgy közölte őket, hogy odaírta a majdani kötet címét. Ez egy egészhez soroló gesztus volt, és közben mégis ott tátongott alattuk a cím, amely a félbehagyottságot rögzítette. És az oxymoron folytatódik, ha belépünk a kötet világába. A versek torz, valahogy mégis otthonos világot jelenítenek meg. Urbánus világ ez, Chandler Marlowe-ja szokott ilyen torokszorítóan mindennapi alkonyokban hazahajtani, s az utalás már csak azért sem erőltetett, mert a szerző négy éve egy hard boiled krimivel is előállt (Magas tenger, Magvető, 2014.) De gondolhatunk Pilinszkyre is: az ő „plakátmagányban ázó” éjjeleivel nagyon is rokon a Babiczky-versek atmoszférája, s ha például aVersum online-folyóiratban keresgélünk, több olyan költőt is találunk, aki ilyen világból szól.

Ketten egy új könyvről – Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 168 oldal, 2990 Ft

A címadó vers azonban több szempontból is elgondolkodtatott. Ginsberg Üvöltésének a vulkanikusság, az indulatnak csak a nyelv általi megzabolázhatósága adja azt az elemi erőt, amely sugárzik belőle, és az, hogy a beszélő kizárólag abban különbözik azoktól, akikről beszél, hogy ő nem pusztult el. Ezzel szemben Markó versében valamiféle fölényt érzek, ami leginkább a hatalomról szóló passzusban nyilvánul meg. „…hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. // Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!” (140-141.) Ez a megszólítás valahogy paternalista szerintem, a többet tapasztalt, nehezebb körülmények között élt ember beszélget így azzal, akinek „bezzeg könnyű volt”.

A kötet egysége, mint minden Markó köteté, hibátlan. Az Erdélyi dal után öt ciklus következik, melyeket egy-egy tágasabb téma kapcsol össze, és amelyek nagyjából ugyanolyan súlyúak. Érdemes megemlíteni, hogy a költő soha nem hagyja ki az erdélyi témákat, sem az erdélyi nagyokat. Nem törődik azzal, hogy ki hallott Haller József képzőművészről vagy Király Lászlóról, csak azzal, hogy őt, a beszélőt hogyan érintik ezek a témák-élmények-emlékek-tapasztalatok. Az irodalom általánossá növekvő szenvedélye mindig a legszemélyesebb élményekből fakad.

Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyímesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül. És a „pusztulás” itt nem puszta szóvirág, hanem a halál brutalitása is. Hiszen ez a szegény Ady, akit hol úgy idéznek, mintha kormányszóvivő lett volna, hol meg úgy legyintenek rá cé ligás történészek, mint aki eladta magát, ő tehát gesztusok tömegével vadította el magától a barátait, kispolgári mércével mérve borzalmas életet élt, soha nem ragaszkodott igazán senkihez, és mégis mindvégig tisztán látott, már amennyire emberként egyáltalán tisztán lehet látni.

Mégis? Talán ez, a nárcizmus paroxizmusa a legfőbb titok. A névsorból senkire nem lehet ráfogni a más emberhez való ragaszkodás vádját, holott többek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szerettek volna igazán szeretni. Csakhogy Wilde Bosie-szerelmében is ott motoz a póz fura levegője, Cs. Gyímesi Éva pedig, Kolozsvár híres irodalomtanára és irodalomértelmezője, élete végén Istenhez próbált közeledni.

Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.

Július 21-i számunkban Reményi József Tamás nyílt levelet intézett írótársaihoz, melyben határozottan bírálta a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának minden hasonló intézménnyel szembeni kivételezett helyzetét, és ezen keresztül a közreműködésre felkért írók cinikus hozzáállását: „Látom, nem is olyan lassan a pénzzel együtt egyre többen elfogadjátok majd, hogy a Tőletek elvett és egy bábukézben megnövelt összegeket, mindazt, amit a Ti kivéreztetett írószervezeteitektől, pályázó társaitoktól, kiadóitoktól, lapjaitoktól, Tőletek magatoktól zároltak, megcsapoltak, megvontak, immár megjuhászodva itt visszakaphatjátok” – írja Reményi, kérve a felkérteket, hogy személyükkel ne legalizálják a torz és aránytalan támogatást.

A Népszava július 29-i száma összeállítást közölt, amelyben Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta Reményi levelét, a napilap megkeresésére általánosságban reagált, mondván, „a tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft., bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó monopóliumok érdekeit sérti”.

Vita kerekedett az Élet és Irodalomban, melyben megszólalt Krusovszky Dénes (A közép széle és vége, 2017/32., aug. 11.) és Grecsó Krisztián (Menekülő helyőrség, 2017/33., aug. 18.). E heti számunkban Demény Péter, Fehér Renátó, Kőrössi P. József és Selyem Zsuzsa írását közöljük.

Közléseinkre felhívtuk Orbán János Dénes és Szőcs Géza figyelmét véleményük megírására kérve őket.

Richard Flanagan: Keskeny út északra. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016, 476 oldal, 3999 Ft

Alig lehet kiemelni valamit, mert minden pontos és feszesre húzott. Flanagan mélyen lát: „Még mindig meg tudta döbbenteni magát – hogy milyen könnyedén és energikusan hazudik, manipulál és csap be másokat –, és úgy érezte, önértékelése reálisan alacsony. Nem ez volt az egyetlen hiú vonása, de a legnevetségesebbek közé tartozott.” (28.) Ennél szondásabban nem lehet látni egy embert, akinek a történetét meséljük.

Ketten egy új könyvről - Peer Krisztián: 42. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 78 oldal, 1699 Ft

A hasonlóság az élethelyzeteké. Mint Rostás Eni remek interjújából kiderül, Peernek a Mocsár Zsófival való életük közben is bűntudata volt: miért köt magához egy magánál 17 évvel fiatalabb lányt, mikor ő maga egy vizesnyolcas. Egy új, nehéz kezdet végződött tehát Zsófi halálával, és egy új, nehéz kezdet kezdődött vele. A versek beszélője akkor is lezárt egy életet, most is, és a magány meg a bűntudat akkor is ott motozott, most is ott szaggat.