Tisztelt Márkus Béla!
VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 12. szám, 2019. március 22.Engedje, hogy megszólítsam, hátha így néhány gát leomlik, ha a vitánk esetleg tovább mérgesedik is.
Nem akartam kijátszani egymás ellen a két írót, de azt sem akartam elhallgatni, ami számomra szomorú tény. Sütő András sikeres volt, Székely János jóval kevésbé – nagyon nyersen ezt szerettem volna elmondani. Volt, 1989 előtt, hiszen utána minden megváltozott, és azt is elhiheti, hogy nem arra céloztam, milyen szép is az, ha az ember szemét kiverik, mint 1990 márciusában a Sütőét a Securitate receptje szerint felhergelt románok.
Ami az apa-verseket illeti, azt tartom fontosnak, hogy Székely János bevallotta őket. Minden zugban a hallgatás törvényébe ütközöm, mely kivétel nélkül mindenre és mindenkire vonatkozik, a hibákra is, a bűnökre is, és amely a beszélgetés elfojtásában érdekelt.
Éppen ezért azt sem érzem jó stratégiának, ha egy írót ért bírálatot rögtön bálványrombolási szándéknak érzünk – gondolom, Sütőről szóló korábbi írásaimra céloz, melyekben viszont nem támadtam őt ad hominem, néhány gesztusát vontam csak kétségbe. Azt persze továbbra is úgy látom, hogy egyrészt azok a gesztusok nehezen menthetők, másrészt az életművel a rajongók sem nagyon tudnak mit kezdeni, felemás előadások születnek, ha egyáltalán hitelesen próbálkoznak meg az újraolvasással. Azt pontosan tudom, hogy valamikor fontosak voltak ezek a drámák, a diktatúra azonban megszűnt, és valahogy kiment alóluk, ami tartotta őket.
A másik szomorú tény, hogy Székely János egyszer nagyon megharagudott Sütőre; ezt sem akartam elhallgatni. Az írók is emberek, és nem lehet könnyű megélni a másik közeli és hangos sikerét.
A mélyben talán egy másik vita húzódik: gyanakvó vagyok a közösséggel szemben, és azzal szemben is, aki könnyen belesimul, éppen azért, mert aki erre vágyik, az könnyen belesimul bármibe, csak közösség legyen, vagy a közösség fontosságát hirdesse. Ezért rokonszenves számomra Székely János. Remélem, megérti.
Tisztelettel:
