Reflexiókhoz

Hamis a lista című cikkemben (ÉS, 2024/10., márc. 8.) Bauer Tamást kritizáltam, amiért bántón hiányos listát tett közzé az orbáni fasizmus feldolgozóiról. Sajnos az én cikkemben viszont az ÉS szerkesztősége keltett hiányt, amikor kihúzta azon írásaim felsorolását, amelyeknek pedig már a címük is jelzi: indokolt volna a jelenlétem a listán. Csak néhány példa: Morális egység, permanens forradalom (A Fidesz és a Jobbik közös világnézetéről) (ÉS, 2009/27., júl. 3.); Igen: ez fasiszta-náci szellemiség (Gépnarancs, 2015. okt. 5.); Még egyszer Orbán alkalmazott fasizmusáról (Facebook-jegyzet, 2017. máj.16.). Ez ugyan érthetővé teszi, hogy a kifogásomra ketten is negatív felhanggal reagáltak: Bartus László és Ungváry Rudolf (Átadom az első helyet, illetve A fasizmus új arcáról, ÉS, 2024/13., márc. 22.), de nem indokolja.

Ráadásul Bartus mindjárt gúnyolódással is kezdte: „Lévai Júliának azokért a cikkeiért is szívesen átadom az első helyet, amelyekről ő maga azt írja, hogy soha nem jelentek meg.” Túl azon, hogy nem az első helyet hiányoltam, nem állítottam, hogy a cikkeim sehol nem jelentek meg. Azt írtam le, jellemző jelenségként, hogy a jelentősebb lapokba olykor épp azért nem kerültem be, mert túl korán mondtam ki olyasmit, amit a többség még nem akart kimondani. Ezért a kisebb fórumokra, illetve a Facebookra szorultam vissza.

Bartus ezután letagadta, hogy tőle származna a mondat, amelyet én annak bizonyítására idéztem, hogy ő a hazai értelmiséget (teljes egészében azonosítva az ellenzéki pártokkal) Orbán kollaboránsainak nevezte. Idézem az Adalékok a spanyolviasz felfedezéséhez (2016. márc. 6.) c. cikkét: „Az, hogy elbutítják a népet [ti. Orbán és kormánya, L. J.], (…) szolgalelkű alattvalókat formálnak belőlük, az egészségüggyel az ország felét kiirtják, ami már ma is népirtásnak számít, s amit a mértékadó balliberális megmondó emberek jóvoltából követhetnek el, nem bocsánatos bűn” (kiemelés tőlem). A népirtást tehát nála a balliberális (sic!) megmondóemberek jóvoltából követik el. A cikke alatt folytatott Facebook-vitákban pedig a felháborodásomra ezt írta: „…az a baja ennek a nőnek, hogy nem őt olvassák. (…) A demokráciából a fasizmusba való békés átmenet csak egy ilyen hamis, hazug, önimádó, sznob és semmirekellő értelmiség mellett lehetséges, mint ez. (…) A liberális értelmiség, közte Lévai Júlia kollaborál az Orbán-kormánnyal.”

A másik hozzászóló, Ungváry Rudolf ezzel kezdte: „Mindazokat az igaztalanságokat, melyeket Bartus László és Bauer Tamás fejéhez vág, visszautasítom.” Ez nemigen érthető, hiszen amit Bartusnál kifogásoltam (és ezt részleteztem is a cikkben), abban Ungváryval egy platformon állunk. Mindketten kiemeljük: nem az egész rendszer fasiszta, csupán a kormány hatalmi technikája az. Ungváry megnevezése erre a fasisztoid mutáció, az enyém meg ez: Orbáné alkalmazott fasizmus, ő maga pedig megélhetési fasiszta. A különbség: az enyémben máshol a hangsúly. Szerintem ugyanis ezzel könnyebben meggyőzhető a társadalom arról, hogy bár itt valóban fasizmus készül, ugyanakkor ez (néhány törvényt leszámítva) állami szinten nincs megalapozva. Ezt Orbán csupán a problémakezelés helyére ékelte be, ahol viszont könnyebb leleplezni. Egyúttal arra is könnyebb rámutatni, hogy amit ő a problémák kezelésére felkínál (mindenre a „magyarnak születni magasabb rendű dolog” átélése a megoldás), azt miért nem érdemes választani. Így közelebb jutunk a rezsim megdöntéséhez, s a fasizmusról szólván már csak ezért sem érdemes épp ezt a modellezését kifelejteni.