SÖRBET

Egy ártalmatlan félreolvasás nyomán jutott eszembe T. S. Eliot A háromkirályok utazása című verse. Kamaszkoromban ezt a Jézus születése-sztorit és a helyszínt, főleg a helyszínt nagyon egzotikusnak találtam. Huszonnégy évesen ültem először repülőn és láttam a tengert. Tengerről persze szó sincs a versben. Nehéz utazásról van szó, ahol „a tevék feltörve, lesántulva, / csökönyösen / Az olvadó hóba feküdtek”. És az utazás közben feltörő honvágyról, arról, hogy az utazó megbánja, hogy egyáltalán elindult: „visszakívántuk / A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket”. A függőkerteket el se tudtam képzelni. Ma sem tudom. Ami ezután jön, viszont egészen tisztán: „a” sörtbehozó „selymes lányokat”. Szinte láttam magam előtt, ahogy a könnyű selyemruhába öltözött lányok a jéghideg, habos söröket hozzák a függőkertben elhelyezett hintaágyakhoz. Éveken át így képzeltem, egyik-másik lány válláról még a selyemköntös pántja is lehullott, szabadon hagyva hónalját, melle oldalát. Aztán egyszer elolvastam az eredeti, angol szöveget, és kerestem benne a beert. Nem találtam. Azt hittem, Eliot valami általam ismeretlen kifejezést, a sör szónak egy ősi, óangol változatát használja. De nem. A sherbet szót használja. Gyorsan kikerestem a szótárból a jelentését. Aztán elővettem Vas István fordítását. Sörbet. Bosszantott az ügy, nehezen ismertem be a tévedést, de meglepve tapasztaltam, hogy az egzotikumról alkotott képemet nem sikerült megsemmisítenie. Ma sem tudom a selymes lányokat fagylaltos kehellyel teli tálcával egyensúlyozva elképzelni. „Mindez rég volt”, „ezt vegyétek észbe”.