Szabadság, tudomány, akadémia

„Szabadság, elvtársak!”

Az 1950-es évek elején, a Rákosi-korszak kezdetétől ez volt a hivatalos üdvözlés, amely azért jellemzőbb azokra az időkre, mint a kapitalista demokráciánál állítólag sokkal jobb „népi demokrácia” vagy a „Hazafias Népfront” kifejezésekkel példálózni, mert ebben az egy formulában benne volt a rendszer egész hazug mivolta: amikor a legkevesebb volt a szabadság, amikor egy viccért is elvihették az embert, akkor kellett ezt a szót lépten-nyomon kimondani az egyenköszönéssel.

A történelem természetesen nem ismétli önmagát. Ma senkit nem visznek el egy viccért, és itt az ÉS-ben is bátran megírhatjuk, amit gondolunk. Mutogat is ránk álságos gesztussal a kormányfő meg a csapata, amikor a sajtószabadságról kérdezik, mondván, milyen fölényben van az ellenzéki sajtó hazánkban! Ám tudjuk jól, sokan azért nem használnak közösségi oldalakat, nem járnak tüntetni, vagy óvakodnak a politikai jellegű tartalmak megosztásától és kedvelésétől, mert félnek, hogy ártanának vele a karrierjüknek vagy a családtagjaiknak. És látjuk, hogy a polgármesterek vagy a helyi és országos képviselők mennyire behúzzák fülüket-farkukat, ha a Fidesz állította őket posztjukra. Emlékszünk-e még egy ennyire egységesen szavazó kormánypárti frakcióra a 2010 előtti időkből? Az Orbán Viktor által sajátkezűleg levizsgáztatott és „kinevezett” Fidesz-delegátusok pont olyan egyformán voksolnak, mint az előbb felidézett ötvenes évektől kezdve szinte a Kádár-kor végéig az úgynevezett Hazafias Népfront (de valójában a párt) által odaültetett úgynevezett képviselők.

Hamarosan újra lesz alkalmuk, hogy egyhangúlag szavazzanak. Ez esetben az MTA kutatóintézet-hálózatának (KH) úgymond átszervezéséről, valójában elvételéről, kisajátításáról, vagy ahogy a májusi közgyűlésen az egyik felszólaló A Pál utcai fiúk-ból vett idézettel illusztrálta, a Pásztor testvérekhez méltó einstandolásáról. Nincs kétségem, hogy a beterjesztendő javaslat, legyen az törvény- vagy alkotmánymódosítás, nem csupán megkapja a kormánypárti képviselők összes szavazatát, hanem magvas felszólalásokat is elmondanak majd, amelyekben a készséges miniszterek, államtitkárok, frakcióvezetők és mezei képviselők mind hangoztatni fogják, mennyivel jobb lesz minden, ha a KH végre kikerül az MTA szervezetlen, megbízhatatlan és pazarló irányítása alól, és lehetősége lesz az ITM kiváló miniszterének, hogy „egy optimális, adminisztratív kötöttségektől mentes, de felelősségteljesebb és átláthatóbban működő rendszert” hozzon létre, amelyben biztató perspektívák nyílnak az innováció, a szabadalmak és általában az ipar és a tudomány új ökoszisztémájának kialakítására.

Vége a tűzszünetnek

Ahogy az sejthető volt, az MTA közgyűlése és az EU-választások között egy kis csend állt be a két fél közötti küzdelemben. De már múlt hétfőn lecsapott az első sortűz egy több törvényt is érintő salátatörvény-javaslat formájában, amely messze elkerülte nemhogy a közgyűlés határozatainak szellemét, de az előzetesen a kijelölt tárgyalódelegációk által már egyeztetett pontokat is. Ezt az attakot semmiféle tárgyalásiszándék-nyilvánítás nem előzte meg, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy hadüzenet nélküli lerohanásnak lehet minősíteni, még ha Gulyás miniszter – tévesen – megpróbált is a márciusban Palkovics ITM-miniszter és Lovász MTA-elnök által aláírt és szerinte be nem tartott szándéknyilatkozatra hivatkozni.

Hogy a kormányfő kedvenc metaforája, a háborús szóhasználat mennyire illik a helyzetre, az is mutatja, hogy ebben a mérkőzésben sem árulja el a valódi céljait. Ahogy a D-nap előtt a szövetséges csapatok, úgy ködösítenek a valódi szándékaik körül, melyeket valójában máig nem fedtek föl, hiszen amit eddig mondtak, az mind igen egyszerűen cáfolható volt, mint a fenti idézetben foglaltak a Lendületes kutatóknak küldött februári leveléből. Az innovációs teljesítmény növelését, a szabadalmak számának emelését vagy a tudományos eredményesség fejlesztését előirányzó miniszteri kívánalmak kapcsán az MTA és intézetei honlapján megjelentetett bizonyítékokra persze soha semmilyen válasz nem érkezett.

Így hát csupán a bombatölcsérek helyéből tudunk következtetni arra, tulajdonképpen mit is akarnak elérni, miközben gyakorlatilag szétlövik a magyar tudomány működési kereteit, mert ne higgyük, hogy a KH elcsatolása nem érinti a teljes hazai kutatási szférát. Az első éles sorozatot tehát a május 27-én napvilágra került „normaszöveg” jelentette, egy olyan slendrián munka eredményeként, amelyen még a jogászi gyakorlattól érintetlen olvasó is elámulhat. A nyelvtani egyeztetés hibái például arra utalnak, hogy az utolsó pillanatig sakkoztak, hogy hova hány módosítás kerüljön („a következő rendelkezések lép”), a kutatóközpontokkal együtt kidobott MTA-könyvtár és területi bizottságok arra, hogy nem voltak tisztában az Akadémia feladatköreivel, a mellékletben felsorolt kutatóközpontok többször is eltévesztett, már évek óta idejétmúlt címei pedig arra, hogy valójában nem is néztek utána, mit kívánnak magukévá tenni.

Nagyobb gond azonban a saláta összetétele, illetve a benne maradt kukacok. Az általános indoklás ilyen mondatokat tartalmaz: „2018-ban a Kormány elfogadta a kutatási, fejlesztési és innovációs intézményrendszer és finanszírozás átalakításáról szóló 1481/2018. (X. 4.) Korm. határozatot, amelyben egyetértett a KFI (kutatás-fejlesztés, innováció) intézményrendszer átalakításának szükségességével Magyarország versenyképességének növelése érdekében.” Itt az ÉS-ben már nemegyszer foglalkoztam a hivatkozott kormányrendelettel, amelynek egyetlen határidejét sem tartotta be a végrehajtására kijelölt ITM-miniszter. Most ezzel a salátatörvénnyel több tavaly decemberi határidős feladatát megvalósította, de továbbra is adós a márciusra megkövetelt KFI-stratégiával, aminek pedig minden átalakítás hátterének kellene vagy inkább kellett volna lennie, valamint az „állami fenntartású alkalmazott kutatóintézet-hálózat létrehozásával”, „a Kormány irányítása vagy felügyelete alá tartozó kutatóintézetek működésének megvizsgálásával” stb.

A normaszöveg fent idézett passzusát ez a mondat (?) követi: „Az egyéni tudományos teljesítmények az ország és a versenygazdaság innovációs produktumává válása érdekében, illetőleg hogy a kiemelt kutatási tématerületek meghatározásánál szempontként jelenjen meg a kutatásnak a magyar társadalom és gazdaság szempontjából értelmezendő hasznossága.” Ennek természetesen nincsen értelme, mert kimaradt belőle az állítmány a nagy sietségben. Lehet persze, hogy az előző mondattal akarták összekötni, de aztán valaki ráébredt, hogy ez az utóbbi szöveg nincsen benne a tavaly októberi kormányrendeletben, ezért leválasztották.

Más kérdés, hogy ha lenne is értelme, akkor mit akarnak vele mondani. Hogy minden egyéni tudományos teljesítmény váljon „innovációs produktummá”? Ez nettó butaság. Vagy hogy eddig nem jelent volna meg „a kutatásnak a magyar társadalom és gazdaság szempontjából értelmezendő hasznossága”? Ez viszont csúsztatás, de ne finomkodjunk: hazugság. Hiszen ez folyt a csapból is, ha az MTA honlapját víztartálynak nézzük. A KH korábban csendes rendszerességgel évenként publikált beszámoló jelentéseit tavaly nyár óta erőteljes kommunikációs kampány váltotta fel azt bizonyítandó, hogy milyen mértékben váltak társadalmilag és gazdaságilag hasznossá a KH kutatási eredményei.

Az MTA vagyonának „ingyenes használatba bocsátására” kötelezés, az „MTA” név használatának szabályozása, az Irányító Tanács paritásos tagsága, az egyszerű többséggel való főigazgatói kinevezések és intézetalapítások vagy ‑megszüntetések terve mind arra mutatnak, hogy a közvetlen kormányzati irányítás megvalósítása a végrehajtandó feladat, ami az országgyűlés előtt áll.

Cui prodest?

De akkor mi lehet a valódi cél? A hétfői sortűz után újra fellángolt a vita részben az érintettek, részben a sajtó körében, hogy vajon az új törvényi helyzetben nem lesz-e könnyebb kicsatornázni a kutatási-innovációs pénzeket magáncégekhez, amire a javaslat egy – egyébként a kormányon belül is vitatott – pontja alapot ad. Nekem viszont továbbra is az a meggyőződésem, hogy ezt az EU kutatási pályázatokra, illetve azok elszámolására vonatkozó szabályai nem engedik, de ettől még persze lehetnek a törvények körül fontoskodóknak ilyen szándékaik, hiszen az unióból érkező támogatások oly nagy része vált eddig is gyanús közbeszerzési nyertesek prédájává.

Mégis, az újabb fejlemények arra mutatnak, hogy – mint azt legutóbb is írtam – nem a várható bizonytalan és csekély haszon lehet a fő motívum, hanem a NER egyik egyre jobban elhatalmasodó vonása, amit a Norvég Alap civil támogatási programjának sorsával illusztráltam, mivel kormányunk inkább veszni hagy 63 milliárdot, csak ne kelljen belenyugodnia, hogy 7 milliárdról a civilek tőlük függetlenül dönthessenek. Alig egy hete röppent fel a hír, hogy a 2012 óta közalapítványi státuszától megfosztott 1956-os Intézetet minden előzetes egyeztetés nélkül az Országos Széchényi Könyvtárból „átszervezik” a Veritas Történetkutató Intézetbe, pontosabban, a rendelet ékes szavait idézve, „beolvadásos kiválással beolvad” oda, ráadásul a Veritas igazgatójának korábbi ellenkezése dacára. Amikor a már mindössze tíz munkatárs viszonylagos kutatási önállóságot biztosító csoportjának a felszámolására is kiterjed a kormányfő figyelme, akkor hogy ne lenne érdekes számára az 5000 főnyi MTA KH és azon belül az érzékeny kritikákat megfogalmazó társadalomtudományi kutatóhelyek jövője?

De van sokkal nagyobb jelentőségű intézmény is, amely kitüntetett helyen áll az autonómiák lerombolásának tervében. Az Országos Bírói Tanács hosszú ideje igyekszik érvényesíteni jogosítványait a Handó Tünde vezette Országos Bírósági Hivatallal szemben, és a küzdelmük megnyugtató lezárása még egyáltalán nem látható, mint arról az ÉS-ben is rendszeresen olvashatunk. Ne feledjük, a bíróságok, a bírók függetlensége jóval magasabban rangsorolt szempont egy működő demokráciában, mint az egyetemeké vagy a kutatásé. Hiszen hova is fordulhatnánk máshova jogaink érvényesítése érdekében, mint a bíróságokhoz?

Márpedig a kutatói szabadságnak is megvan a maga helye egy jól felépített társadalomban. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez valami újdonsült „liberalista” elképzelés. Jó száz évvel ezelőtt, 1918-ban tette le az asztalra a Lord Haldane nevű brit politikus (vagyis nem tudós!) vezette bizottság azt a jelentést, amely azóta minden tudományirányítás és ‑finanszírozás alapelve lett, és amely röviden így szól: az a legjobb megoldás, ha a tudósok maguk döntik el, milyen kutatásokat érdemes és milyen mértékben támogatni. A brit gyakorlatból elterjedt Haldane-elvet időről időre kiegészítették ugyan azzal, hogy a kormány vagy a minisztériumok által javasolt kutatási témák is legyenek finanszírozhatók legföljebb a teljes összeg 25 százalékáig, de még Thatcher miniszterelnöksége alatt visszatértek az eredeti formulához.

Fordulat és reform?

Vannak azért biztató jelek is. Nem csak a moszkvai székhelyű Nemzetközi Beruházási Banktól suba alatt visszavont diplomáciai mentességre gondolok, mert ez bizonyára inkább Trump elnök és az amerikaiak érdeme, hanem arra a váratlan bejelentésre, miszerint a közigazgatási bíróságok felállítását határozatlan időre elhalasztották.

Ez utóbbi nyilván az EU-választások utáni helyzettel függ össze, vagyis a Fidesznek és vezetőjének helyezkedésével az európai pártpalettán. Márpedig ha az EPP-be való be-, illetve visszailleszkedés a célja, akkor reménykedhetünk a CEU-történet pozitív befejeződésében is. Ugyan az elmúlt napokban Gulyás miniszter nem nyilatkozott újabb fejleményekről, jól tudhatjuk, hogy a CEU csak azért nem felel meg a magyar törvényeknek, mert a kormány nem hajlandó kézbe venni és aláírni a New York állam által már elfogadott szerződéstervezetet, amely az utolsó hiányzó feltétele az amerikai diplomák Budapesten való kiadásának. Nyilván ugyanez lesz a helyzet a müncheni műegyetemmel (TUM) kötött megállapodással is – hacsak itt is nem következik be egy a közigazgatási bíróságok esetéhez mérhető pálfordulás.

És akkor talán a civil szervezetek és a média mellett az MTA is a kedvezményezettek köré kerülhet. Az első jeleket a hvg.hu kérdésére adott határozott válaszban találjuk: „Az Európai Bizottság szorosan követi a fejleményeket a magyar állami kutatási rendszert illetően, különösen az akadémiai és kutatási szabadság megőrzésének jelentőségére figyelemmel. Az Európai Bizottság kiáll a kutatási szabadság és az intézmények autonómiája mellett, mind a finanszírozás, mind az önkormányzás tekintetében. A Bizottság továbbra is figyeli az eseményeket, fejleményeket, és arra ösztönzi a kormányt, tartózkodjon mindenféle olyan döntéstől, ami szűkíti a tudományos és akadémiai szabadságot az országban.” Jóllehet a tudományszervezés és ­irányítás a nemzeti ügyek közé tartozik, a szuverenitás elvét azonban felülírhatja a szabadsághoz való jog. Mindez persze a Fidesz és az EPP közötti viszony alakulásától is függ. Aminek viszont az a szomorú tanulsága, hogy a szabadságunkat nem mi magunk harcoljuk ki, hanem – ki tudja, hányadszor történelmünk során – most is a külföldi csapatokban reménykedünk, feltéve, hogy a Fideszt a Néppárt nem zárja ki saját vagy társpártjai akaratából, amikor is készülhetünk a legrosszabb forgatókönyvre.

Mi jöhet még?

A külföldről hazahívott vagy itthon tartott és épp ezért magas szintű támogatásban részesített Lendület kutatócsoportok vezetői a napokban egy újabb nyílt levelet intéztek a kormányfőhöz, amelyben szétszedik a törvényjavaslatot. Előző, februári levelükben is figyelmeztették, hogy a kiszámíthatatlan intézményi környezet elvándorlásukhoz fog vezetni. A tények már igazolták is a jóslatot: az elmúlt hónapokban külföldre távozott több más rangos kutató után épp egy hete jelent meg egy interjú Takács Károllyal, az MTA-nak a Lendület mellett a legjobb európai pályázaton is nyertes kutatójával egy svéd portálon. Ott azt mondja el: a hatalomnak a kutatásokba való közvetlen beavatkozása miatt vitte el kétmillió eurós ERC-projektjét az MTA-tól a Linköpingi Egyetemre. Tudvalevő, hogy az ERC-pályázatokat nem az intézmény, hanem a kutató kapja, aki oda viszi azt, ahová akarja.

Évekkel ezelőtt arra figyelmeztettem itt, hogy ha az érettségizettek külföldre mennek egyetemre, akkor nem lesz kapcsolatuk a hazai tudományossággal, vagyis örökre elveszítünk sok tehetséget. Most már arról van szó, hogy a legalkalmasabb kutatásvezetők és oktatók távoznak, azaz a végén már nem marad itthon olyan, aki a kutatás élvonalát képviselné, legalábbis a fiatalabb generációból. És akkor bekövetkezik, amit a tudomány világából vett kedvenc mondásommal szoktam illusztrálni: „Az elsőrendű elmék elsőrendű elméket vesznek maguk mellé. A másodrendű elmék harmadrendűeket alkalmaznak.”

Kérdés az is, miért tartott ilyen sokáig a KH eltulajdonításának a folyamata. Szűcs Zoltán Gábor (mérce.hu) szerint a minden hatalmi eszközzel rendelkező kormányzat az Akadémia „kikényszerített beleegyezésére” várt ilyen sokáig, jóllehet akár azonnal is lerohanhatta volna azt. Én inkább afelé hajlok, hogy az általános szándékon túl nem voltak még részletes terveik. Az eltelt időben egyrészt puhítani akarták a másik felet, másrészt igyekeztek konkretizálni a kezdeti ködös elképzeléseket, amelyeket Palkovics tavaly szeptemberi diáiban láthattunk, és amelyek az elmúlt napokban is változtak, például a KH alapfinanszírozásának a törvényjavaslatba való visszaállításával.

Az „Eötvös Loránd Kutatási Hálózat” fantáziadús neve alá beterelendő intézetek nem számíthatnak sok jóra, ha a május 7-én (végre!) kihirdetett Tématerületi Kiválósági Program eredményeit böngésszük. A „Kultúra és család” rovatban például a nulla múltbeli teljesítményt felmutató Magyarságkutató Intézet meglepő témákra kapott a megalapításukkor hozzájuk rendelt évi 880 millió mellé összesen 410 millió Ft-ot, nem beszélve a „kutatóközpontjaiknak” a honlapjukra frissen felkerült tematikáikról. Ha ilyen preferenciái lesznek az eljövendő Irányító Tanácsnak, akkor sokan kereshetnek majd új munkahelyet.

Közben a Palkovics bejelentése szerint a június 4-én beterjesztett törvényjavaslaton szorgos kezek igazítgattak, hol ezt, hol azt, időnként az MTA illetékeseinek a beleegyezését is elvárva, akik viszont mereven elutasítják, hogy a közgyűlés által elfogadott határozattól eltérjenek. Lapzártakor nem tudható, miről fognak tárgyalni a parlamenti bizottságok. Gyakorlatilag minden folyékony állapotban van, nem kis részben, mint láttuk, a Fidesz európai helyzetétől is függően. Az Akadémiai Dolgozók Fórumának múlt vasárnapi népes, és a sötét jövő ellenére is jó hangulatú, sőt vicces táblák alatt vonuló tüntetése két jelmondatban foglalta össze követelését: „Szabadságot a tudománynak! Szabadságot az Akadémiának!”

Pár éve, amikor Palkovics László még oktatási államtitkár volt, a humán területek háttérbe szorulásától félve tettem fel a kérdést, hogy akkor ő vagy a főnöke honnan fogják megtudni a „hübrisz” szó jelentését. Ma már azt kell kérdeznem, tudják‑e, ki volt Hérosztratosz.