Levelek Schilling Árpádnak

A lap múlt heti számában megjelent színházi kesergőd (Kultúra eladó!, ÉS, 2011/37., szept. 16.) helyzetelemzésével annyira egyetértek, hogy e vonatkozásban hozzászólásomat kizárólag a hiúság motiválja, tudniillik, hogy elmondhassam: 21 évvel ezelőtt, amikor éppen annyi idős voltam, mint te most, amikor éppen a Pinceszínház (akkori nevén amatőr- és egyben befogadó színház) igazgatója voltam, pontosan ugyanezeket a gondolatokat zsolozsmáztam nap mint nap, nem utolsósorban éppen ugyanitt, az ÉS hasábjain. Hogy miért csak elemzésre és előrelátásra telt tőlem akkoriban, és miért nem vágtam bele a függetlenség szabad és izgalmas kísérletébe mindjárt én magam, arra most az a válaszom: nyilván nem volt hozzá elegendő tehetségem, ami - természetesen - a bátorságot is magában foglalja.
Akkoriban ezek a gondolatok ugyanolyan nyilvános hallgatást, és ugyanolyan színfalak mögötti dührohamokat váltottak ki, mint amire a te mostani esetedben is számítani lehet. Székely Gábor - akkor éppen minden hivatalos státus nélküli rendező - volt az egyetlen, aki a maga tisztességes és egyenes módján fölvette a telefont, és személyesen tudatta velem, hogy az egész magyar színházi kultúra halálához vezetne, helyrehozhatatlan károkat, visszafordíthatatlan romlást okozna, ha elképzeléseimből bármi megvalósulna. Az egyetlen lehetséges és elfogadható álláspont, ha a végsőkig ragaszkodunk a fennálló struktúra minden elemének változatlanul maradásához, ellenkező esetben itt a vég.
Nos, amint látod, látjuk, az történt, amit Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Marton László, Bálint András, Léner Péter stb., stb. és persze nem utolsósorban Kerényi Imre (akkor Madách Színház) érdekei megkívántak. És ezek az érdekek - ma már ez is nyilvánvaló - homlokegyenest ellenkezőnek bizonyultak az élő színház, a valódi művészet érdekeivel, amelyek amúgy is a legritkább esetben kötődnek a merev struktúrához, a változatlansághoz. Mindennek pontosan az lett a következménye, amit leírsz, és amit - józan ésszel és fájó szívvel - valóban csak leírni lehet.
Amiben nem értünk egyet, az valószínűleg korosztályi kérdés. Húsz év többletidő tapasztalata, keserűsége, talán cinizmusa. Én ma úgy látom, hogy mifelénk a család és az iskola (általánostól a művészképzőig) alapvetően az alattvalóképzést szolgálja. Minden ezzel ellentétes kísérlet újra és újra megbukik, elszabotálják, vagy csak a csöndes és passzív rezisztencia mocsarába fullad. Ugyancsak félreértésnek tartom a magánszférával kapcsolatos illúziókat is, hiszen azt látom, hogy minél nagyobb, minél sikeresebb, gazdagabb egy vállalat, annál jellemzőbb rá a kreativitás és innováció strukturális hiánya, sőt, kifejezett akadályozása, üldözése a szervezeten belül. Hiszen nap mint nap láthatjuk: a szabad verseny is csak addig fontos egy-egy vállalkozásnak, amíg a csúcsra jut. Azután már mindent szeretne, csak éppen szabadon versenyző konkurenciát nem.
Kissé aperçu-ként odavetett javaslataidat illetően tehát - mi tagadás - mélyen pesszimista vagyok. Tapasztalatom szerint csak a mesében léteznek forradalmi gondolatok nyomán társadalmi fordulatot hozó nagy felismerések, és nyomukban valódi változások. A valóságban, a történelemben, csak az erő és a nyomában járó, eredményeként kialakuló hatalom számít. Változás csakis akkor jöhet csak létre, ha demiurgoszai mögött megkerülhetetlen erő sorakozik föl. Pénz, paripa, hadsereg és fegyver.
A realitás viszont az, hogy - akárcsak harminc vagy húsz évvel ezelőtt - ismét Kerényi Imre kora jött el. Bár az azért elég nyilvánvaló, hogy csuda jó lenne, ha egyszer nem így lenne...
Barátsággal egy szurkolód: