Tisztázás

Ferencz Mónika és Szili Noémi az ÉS december 8-i (2023/49.) számában tökéletes példáját mutatja be a szóhasználat ideológiai jelentőségének. Éppen ez a témája A szavak háborús kiszolgáltatottsága című hevenyészett dolgozatuknak, amelyben pont olyan retorikai csúsztatásokkal, ravaszkodásokkal élnek, amilyenek ellen szavukat felemelni kívánják.

Csak néhány, teljesen egyértelmű példa:

„Fontos látni, hogy az izraeli–palesztin konfliktus nem 2023-ban kezdődött” – vágnak bele a történelemhamisítás nehéz küzdelmébe. Azt gondolom, hogy ezt a tényt csak az a serdületlen ifjú nem tudja, aki még sohasem olvasott újságot vagy nézett híradót a tévében. Ámde sajnos már itt meg kell torpannunk egy alapvető elfogultság megmutatása okán, mivel izraeli–palesztin konfliktus nincs, és soha nem is volt, ugyanis Palesztinában mindig mindenkor éltek és élnek arabok és zsidók. Ők – így együtt – a palesztinaiak. Palesztin nép/nemzet nem létezik. Tehát a konfliktus, ahogy a történetből azonnal kiviláglik majd, zsidók és arabok között állt és áll fenn ma is. Amikor valaki palesztinokat emleget, ezzel azt jelzi burkoltan, hogy Palesztina földje – szerinte – az araboké. Elég sokan gondolják ezt mostanában, sajnálatos módon még az amerikai elit egyetemek hallgatói közül is, de ha a szerzők az elfogulatlan beszámoló igényével ragadnak tollat, jobb, ha nyíltan tisztázzák a maguk álláspontját.

„A brit mandátum első tíz évében 76 400 zsidó bevándorló érkezett Palesztinába. Az arabok hamar felismerték, hogy ha szeretnék szuverenitásukat bármilyen mértékben megőrizni, kénytelenek ellentartani a cionizmusnak, és az azt nyíltan támogató briteknek, mivel érezhető volt, hogy Izrael nem a terület megosztásában érdekelt, sokkal inkább a lakosság lecserélésére törekedett.” Nos, ha ezt egy diák írja egy röpdolgozatban, azonnal elégtelent kap, nem is kérdés. Milyen szuverenitásról beszélhetünk a mondat elején szereplő brit mandátum alatt (korábban az oszmán birodalom területe)? Milyen Izraelről beszélnek közvetlenül az első világháború után? Izrael 1948-ban jött létre, az itt említett események után két évtizeddel, ahogy pár bekezdéssel odébb és itt alább olvashatjuk.

„1948-ban Izrael kikiáltotta a függetlenségét, ezzel egy időben kezdetét vette az izraeli–arab háború, amelyben öt arab állam harcolt a gyarmatosítás ellen.” Így kell tehát elfogulatlanul leírni azt a helyzetet, amelyben a holokauszt után életben maradt, a földkerekség egyetlen számukra adott pontján hazát remélő zsidóság éppen megszülető államát, amelynek természetesen még hadserege sem volt, egyszerre támadta meg Egyiptom, Libanon, Szíria, Transzjordánia és Irak. A szerzők megfogalmazása semmiben sem különbözik a naponta olvasható beszámolóktól, amelyekben az orosz–ukrán háború kitört, elkezdődött, valahogy kialakult, ki tudja már, hogyan. Talán az ukránok kiprovokálták az erőszakot, mint a szemtelen feleségek és a miniszoknyás lányok.

Nincs kedvem folytatni – végtére is éppen ez a trend mostanában. Hát tüntessünk végre minden (ál)valóság egyenlő jogaiért! Na de pont az Élet és Irodalomban?