Smink nélkül a művelődési házakról

Vitányi Ivánnak A közművelődés védelmé­ben című írását olvasva (ÉS, 2007/48.) egy nők számára jól ismert élethelyzet jutott eszembe: egy profi kisminkeli az arcunkat, és belepillantva a tükörbe, elégedetten állapítjuk meg, hogy még mindig milyen jól nézünk ki, mit ki nem lehet hozni ebből az arcból.
Megítélésem szerint a közművelődésre és a művelődési házak jelenlegi helyzetére a kritikai hangokat komolyan véve, árnyaltabban, "smink nélkül" kellene rápillantani. Vitányi Iván érvelésével az a problémám, hogy azonosítja a közművelődést a művelődési házakkal, márpedig a művelődési házak az elmúlt húsz év alatt nagyot változtak, egyre inkább többfunkciós épületekké, épületegyüttesekké váltak, amelyekben a tevékenységszerkezet átalakult. Már csak akkor fogalmazunk pontosan, ha azt mondjuk, hogy ezekben az épületekben közművelődésként értelmezhető tevékenység is zajlik. Ráadásul nagyon eltérő, hogy az épületekben - a bérbeadás anyagi kényszere miatt - egyáltalán mekkora időkeret és hely marad kulturális tevékenységekre. Egyre nagyobb számban kerül sor kulturális tartalommal nem rendelkező üzleti vagy családi jellegű eseményekre, egészségügyi szűrővizsgálatokra, politikai rendezvényekre, oktatási kiegészítő programokra ezekben az épületekben. Ebből következően minden olyan érvelés, kormányzati stratégia, amely ezeket az épületeket mint kulturális intézményeket, közművelődési vagy kulturális szolgáltató (szinte egyre megy) helyszínként definiálja, és kizárólag így akarja védelmébe venni, hosszú távon nem segít. A magyar valóság már elhaladt ezen érvelés mellett. A művelődési házakban jelenleg minden elképzelhető tevékenység zajlik, amire éppen valamilyen okból valakinek a településeken, településrészeken ötlete és pénze van. Sok épületet át is kereszteltek, hogy ezzel is jelezzék, általános célú, közösségi szolgáltatóházakról van szó. Bár a vitát kiváltó film a budapesti művelődési házakról szól, érdemes jelezni, hogy a kistelepülések intézményei lényeges eltérést mutatnak. A falvakban - az egyházak létesítményeink kívül - még mindig ez az egyetlen olyan nagyobb közintézmény, ahol tömegrendezvényeket lehet tartani. Bár a magántulajdonban lévő vendéglátóhelyek egyre több közösségi funkciót át tudnak venni a régi művelődési házaktól, de nem mindenhol alakult ki a vállalkozói infrastruktúra, tehát - ebben egyetértek Vitányi Ivánnal - szükség van a "kultúrházakra". Az önkormányzatok többsége, józan eszére hallgatva, praktikus okokból az épületeket, megőrizte, sőt, fel is újította az elmúlt évtizedben. Összességében azonban elmondható, hogy az országos szinten hierarchikus intézményhálózatba szervezett, központi kultúrpolitikai elképzeléseket megvalósító, közel 3200 közművelődési intézmény mára a helyi önkormányzatok fontos szolgáltatóházai, multifunkcionális épületévé vált. Hogy ezeknek az épületeknek mennyi közük van még a kultúrához és a közművelődéshez? Nos, erről ideje lenne nyilvános vitát nyitni, és őszintén szembenézni a "nagy magyar valósággal".
Az indulatokat kiváltó nagydíjas, magyar filmesszé (Kultúra és szabadidő, Velencei Biennálé, 2007) alkotója, Andreas Fogarasi videosorozatát egy másik sminkelési helyzettel tudom jellemezni. A tükörbe pillantva azt mondjuk: jó lett, de ez már nem én vagyok, ennek már nincs köze az eredeti arcomhoz.
Persze elgondolkodtató, hogyan is tudott egyébként jó filmet készíteni az alkotó olyan tárgykörről, amelyet mélységében nem ismer. Nem a magyar művelődési intézményhálózat történetének, jogi szabályozásának, tevékenységszerkezetének elemzését kérem számon, inkább azoknak az építészeti iskoláknak az ismeretét, amelyek ezeket a korukban modernnek számító, a lakosság által elfogadott, sok esetben szeretett épületeket készítették.
Bár igen nagy az eltérés a budapesti és nem budapesti, városi és falusi művelődési házak között, figyelmesebben és többször körülnézve szinte mindenütt megállapítható, hogy az épületek hol üresek, hol teljesen zsúfoltak. Ebben Vitányi Ivánnak igaza van, a statisztikák is jelzik, meglehetősen nagy az éves látogatói létszáma a közművelődési színtereknek, intézményeknek. Az ilyen nagytermes, bérelhető, nagyobb tömegek számára is használható, épületek igazi jelentőségét és működését csak helyben lehet meghatározni. Egyszóval az intézmények helyzetének általánosításokra épülő, egysíkú elemzése nem vezet megfelelő művészi vagy politikai következtetés levonásához. Így aztán a Műcsarnok honlapján olvasható újságcikk még a témához semmit nem értő olvasót is elgondolkodtathatja: "Fogarasi színpadszerű videó-installációjának kiindulópontja: precíz kameramozgással, szabatos állóképekben rögzíti a hajdan államilag támogatott budapesti kulturális intézményeket... Alkotói munkája nem kitaláció, hanem elemzés: az építészet, illetve a hozzá kapcsolódó szociális, politikai, kulturális és gazdasági problémák analízise."
Ugyanakkor köszönet is jár Andreas Fogarasinak azért, hogy filmjével "a magaskultúra perifériáján tovább élő klubok, művelődési házak, közösségi intézmények túlélésének, változó helyzetének világjelenségére hívja fel a figyelmet." Filmjének sikere összefüggésbe hozható a téma fontosságának nemzetközi szintű felismerésével. Ezért talán itthon sem olyan "válaszfilm" (?) készítésén kellene gondolkodni, "amelyik bemutatja a teli művelődési házakat", ahogy Vitányi Iván egyetértően fogalmaz, hanem az új, modern közösségi épületek felépítésén és azok hasznos funkcióin.

Pordány Sarolta
közművelődési szakértő