Egy jó szó

György Péter egy jó szót szólt két cikkemről, amelyek a Magyar Narancsban jelentek meg. Ez az egyetlen jó szó úgy megharagította Vári Györgyöt, hogy három hasábon támadt meg az ÉS-ben (Az árnyalásról, 2007/13.). Írásaim ellenséges olvasatából még csak az sem derül ki, hogy a Mancsban én nem politikai véleményt, hanem irodalmi publicisztikát, illetve kisesszét közöltem, két szóképekben gazdag, megformált szöveget. Irodalomról, nyelvről, világképről írtam bennük, azt a beszédmódot bíráltam, amit legnagyobb hévvel Kornis Mihály képvisel a Kádár-rendszerről szónokolva. Megpróbáltam felvillantani egy másfajta szemlélet - nem pedig politikai nézet - lehetőségét is.

Vári György nemcsak a cikkeimnek esik neki egy olyan lapban, ahol nem szoktam publikálni, hanem személy szerint engem is megagyusztál: a képzettségemet, a felkészültségemet, az irodalomkritikusi, állampolgári, emberi becsületemet és az értelmiségi identitásomat is elvitatja. Holott a Mancsban megjelent második írásom személyes hangütésével kimondottan azt akartam megelőzni, hogy a Kornis/Kádár-vita így elfajuljon. Várit azonban furcsa mód mintha pont ez a megértésre és megértetésre törekvő hang tette volna ilyen agresszívvé. Az is lehet, hogy Kornis Mihály párbajsegédjének szerepében ragadott tollat. Én a konfliktuskezelésnek ezt a módját nem gyakorlom, és nem kívánok sem vívni, sem verekedni vele.

Ellenben van néhány tézis, hipotézis, melyeket talán világosan és tömören kifejthetek, anélkül, hogy elkezdeném szálazni, mit és hogyan olvasott rosszul (rosszindulatúan) és értelmezett félre a cikkeimben Vári, és anélkül, hogy személyeskedésbe bocsátkoznék. Mivel Vári György nem volt hajlandó megérteni azt, amit irodalmi nyelven, ironikusan, árnyaltan fejeztem ki, kénytelen vagyok most, válasz gyanánt, nyersen fogalmazni, hátha így rátapintok az egyet nem értésünk mélyén húzódó nézeteltérésekre.

1) Én határozottan visszautasítom a Nagy Imre/Kádár János oppozícióban való gondolkodást és azt az elvárást, hogy választani kell a két történelmi figura között, mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a formula kényszerpályára viszi az elmét, és fals érzelmi kitörésekhez vezet. Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt az alternatívát, nem kívánok utat engedni az indulatoknak, melyeket felszabadít, mert más gondolati lehetőségeket és más érzelmi viszonyulást keresek, másként kívánok képet alkotni a közelmúltról.

2) Visszautasítom az 56-os forradalom giccses glorifikálását, kritikátlan eszményítését, mert ez hamis történelemképet és érzelmes, anakronisztikus hazafiasságot eredményez. Az eszményített 56 hatalmi legitimációul szolgálhat, és úgy járhatunk vele, mint a szocializmus idején az "antifasizmussal". Az embereknek a könyökén fog kijönni, és elveszíti minden értelmes jelentését.

3) Nem fogadom el a kollektív nemzeti bűnösség gondolatát. Közösségek morális felelősségéről és tévedéseiről, kollektív emlékezetéről természetesen lehet eszmét cserélni, de az egészen más, mint bűnösnek nyilvánítani egy népet, nemzetet. Ez utóbbi beláthatatlan következményekkel járó sértettséghez, a bűntudattal és annak hárításával járó frusztrációkhoz, irracionális viselkedéshez vezethet.

4) Elutasítom a tapasztalati tudás semmibe vételét az eszme, az ideológia nevében, a "kell" és a "van" felcserélését. A politika mint "a poliszbeli ügyek közös intézésének magasztos terepe" (Vári) egy eszme, a valóság ellenben a Kádár-rendszerben egyáltalán nem ez volt, a politikát a hatalom űzte, és a nép ki volt rekesztve belőle. Habár lényeges változások történtek, a politika jelentős részben ma is hatalmi csoportok korrupt játszmájának terepe. Ragaszkodom az empirikus valóság számbavételéhez.

5) Elutasítom azt a szemléletet, hogy a történelmet mi mindannyian, egyformán csináljuk, és fenntartom a nézetemet, mely szerint az emberek zömére lesújt a történelem, átvonul rajtuk, nincs beleszólásuk, és legfeljebb az elhúzódás, a meghúzódás marad számukra, hacsak nem az áldozati szerep. Ugyanez vonatkozik a politikára is. A politika iránti közöny, a politikától való elfordulás nem az emberek bűnösségét vagy az amoralitásukat, hanem alárendelt és kiszolgáltatott, tehetetlen helyzetüket bizonyítja.

6) Elutasítom a "kommunizmus", "szocializmus", "kommunisták", "szocialisták", valamint a "Kádár-rendszer" és hasonló kifejezések szitokszóként, megbélyegzésként, káromkodás gyanánt való használatát, többek között azért, mert ez egydimenziósítja az embert, az életvilágot. Meggyőződésem, hogy a történelemmel való "szembenézésre" csak akkor kerülhet sor, ha ezek a szavak nem a verbális agresszió gyakorlására szolgálnak majd. Addig megközelítőleg reális képet sem nyerhetünk a múltunkról.

7) Nem vagyok benne biztos, hogy segít feldolgozni a múltat, ha a "tömeggyilkos" kifejezést ráragasztjuk Kádár Jánosra. A tömeggyilkos etnikai, ideológiai, vallási alapon, a jog semmibevételével mészároltatja le emberek ezreit - gyerekeket, nőket, öregeket is. Hitler, Sztálin, Milosevics tömeggyilkos volt, Kádár azonban, bármily sok jogtalan ítélet, halál és mérhetetlen szenvedést okozó gonosztett szárad a lelkén, talán mégiscsak valamelyest más kategóriába tartozik, hosszú politikai pályafutása során talán mégis másként működött és viselkedett, mint egy tömeggyilkos - nem állítom, kérdezem.

8) Úgy tudom, csupán egy maroknyi elszánt értelmiségi ember szállt szembe a diktatúrával, az egzisztenciáját kockáztatva, de a "rendszerváltó értelmiségi" szélesebb köreiben ugyanúgy megvolt a kooperáció a hatalommal, a privilégiumokért való meghunyászkodás, mint egyebütt. Nem hiszem, hogy az orosz megszállás és az egypártrendszer körülményeit tekintetbe véve értelmes dolog a kushadó nép, a megalázkodó emberek erkölcstelen szervilizmusáról beszélni, néhányak bátorságával szembeállítva azt. Meggyőződésem, hogy ez a visszatekintés gőgje, a történeti érzék hiányáról és az emberek megvetéséről, magakelletésről tanúskodik.

9) Nincs joga senkinek számon kérni máson, hogy miért nem vállalta önként az ínséget, a nyomorúságot, a börtönt, a száműzetést vagy a halált. Hogy miért nincs, azt elmélettel nem lehet megokolni. A hatalomtól való félelem, a túlélés vágya meg az ezzel járó szorongás és rettegés olyan fájdalmas részei az emberi egzisztenciának, melyhez együttérzéssel és tapintattal illik közelíteni. Ha ez az érzék valakiből hiányzik, az tragikus, és tragédiához vezethet.

Radics Viktória