A szívcsakra és a lányok
VISSZHANG - XLVII. évfolyam 37. szám, 2003. szeptember 12.
Hogy a környékembéli volt laktanya valóban "a Kárpát-medence szívcsakrája", jómagam is, piliscsabai polgárként, autentikusan tanúsíthatom. (Megyesi Gusztáv: Felvétel indul, ÉS, 2003/36.). Kutyás, gombászó, erdőt-mezőt kedvelő emberként évek óta barangolom a környékbeli dombokat. Csatangolásaim közben hamar belebotlottam a Garancsi-tó fölötti, gyommal benőtt romjaival is szuggesztív hangulatot árasztó, gazdátlannak látszó volt szovjet laktanyába. Így például már az első alkalommal lenyűgözött az a teljesen épen maradt határkő, amely élő rekvizitumként emlékeztet: az ideiglenesen ittlévők számára hivatalosan ki volt jelölve a virtuális szovjet-magyar határ.
De a "gazdátlan" jelző használata oktalanság. Akkor, a múlékony délutánon egy kétségtelenül prostituáltként szereplő, testes hölgy támaszkodott két kezével az ominózus határkőre, csupasz altestét hátrameresztette, és egykedvűen fogadta magába alkalmi partnerét.
Szó sem volt káprázatról. A piliscsabai-tinnyei országút integető kurvái már hosszú évek óta a volt szovjet laktanya elvadult "paravánja" mögé hordják - minden bizonnyal a jelzett csakra által delejezett - kuncsaftjaikat. Napjainkban is! "Infrastruktúraként" figyelő stricik autói a romok mögött, s a szakma elmaradhatatlan kellékeiként használt óvszerek és papírzsebkendők a laktanya gazos útjain.
Így hat régiónkban a nagy magyar kisugárzás.
Valcsicsák Imre
