Johan Georg Kant szíjkészítő és nyergesmester kilenc gyermeke közül negyedikként született  háromszáz éve, 1724. április 22-én. A családról több legenda kering, maga Kant is terjesztett egyet a család skót származásáról, aminek azonban csekély a valószínűsége. Az azonban bizonyos, hogy a Kant család igen szűkös körülmények között élt. Albert Schultz teológusnak köszönhető, hogy a kis Immanuel nyolcévesen a pietizmus központjának számító Collegium Fridericianum tanulója lehetett, ahol igazi – manapság nálunk igen nagyra tartott – poroszos szellemben verték bele a gyerekekbe a mindennél üdvösebb tudást. Talán nem véletlen, hogy ezt a „csodás” nevelést Kant nemes egyszerűséggel „gyermekrabszolgaságnak” nevezte. Kantnak gyermekkorától, iskoláskorán át, tanulmányai befejezését követően is megélhetési gondjai voltak, talán ez határozta meg azt az ádáz és állandó küzdelmet, hogy megfeleljen saját elvárásainak. Ennek következtében egy monoton és szigorúan meghatározott rend szerint élte életét: pontosan ugyanakkor kelt, elfoglaltságait mindig ugyanarra az időpontra tette, méghozzá olyan pontosan, hogy a mondás szerint a königsbergiek a professzor sétáihoz igazították az óráikat. Többet között ez akadályozta meg abban, hogy – kisebb utazásoktól eltekintve – bármikor elhagyja szülővárosát, Königsberget.

A Village Voice helyi lapnak indult, egy jól behatárolható New York-i környék, az 14. utca alatt elterülő Greenwich Village, a manhattani bohém művésznegyed liberális hangvételű hetilapjaként kezdte meg működését az ötvenes években, hogy aztán a legnagyobb hatású alternatív lappá nője ki magát. Jó harminc éven át nem is volt párja az amerikai lappiacon, végül nem a nyomtatott vetélytársak, hanem az internet végezte ki: a nyomtatott hetilap 2017-ben jelent meg utoljára, a magazin maradványai online még ma is fellelhetők.
Fénykorában a Voice sikerrel vette fel a harcot a városvezetéssel, ha egy-egy ügy úgy kívánta, ha pedig támogattak egy politikust, azt nyíltan tették, de nem kíméltek senkit, a saját tulajdonosukat sem, ha tisztességtelennek találták az illetőt. Náluk dolgozott Amerika legelső (egyesek szerint második) rockkritikusa, színikritikusuk ellátott az Off-Broadwayen túlra, egészen az Off-Off-Broadwayig is, és a filmkritikusuk volt az első, aki komolyan vette Andy Warhol mozgóképes munkásságát. Minden, ami underground volt és alternatívnak számított, az megjelent náluk, e téren köröket vertek a New York Times-ra. Ott voltak a graffiti, a breakdance, a rap és a hip-hop születésénél, és minden klubban, ami számított.
A Stonewall elleni razziát a négyajtónyira lévő szerkesztőség ablakaiból nézték, és persze tudósítottak róla, a melegek és a feketék jogai éppoly szenvedélyesen foglalkoztatták a lapot, mint például a feminizmus. Végig­követték a New York-i AIDS-krízist, nekimentek a város legrosszabb bíróinak és legzsarnokibb főbérlőinek, és már a hetvenes években magukra haragították Donald Trumpot. Az apróhirdetéseik New York-szerte híresek voltak, itt keresett dobost a Blondie és Bruce Springsteen is.

Tricia Romano nyolc évet dolgozott a lapnál, nemrég megjelent könyvében 600 oldalon át beszélteti a dicső múlt szereplőit, egykori szerzőket, szerkesztőket, laptulajdonosokat, apróhirdetés-feladókat. „A New York Times-nál hátba szúrták az embert, de a Voice-nál nem, ott szemből a mellkasodba kaptad” – meséli egy volt főszerkesztő, érzékeltetve a szerkesztőségi viszonyokat. Romano könyve oral history formájában megy végig a nyomtatott hetilap hat évtizedén, és már a címében jelzi, miben is állt a Voice varázsa. The Freaks Came Out to Write – vagyis a torzszülöttek előbújtak és írni kezdtek.