A szerző további cikkei

(EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején.  Képvilág–világkép Gadányi Jenő művészetében. Józan szenvedéllyel – Karátson Gábor, a festő. A titok – Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei. Törekvés az egyensúlyra – Blaskó János művei. Félárnyékban – Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik.  Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla. A kiállítások január 28-ig látogathatók.)

Egy rövid ismertetésben képtelenség hét, eltérő minőségű életművet maga mögött hagyott alkotó alkotásairól írni, akiket mindössze az sodort egymás mellé s a Műcsarnokba, hogy Szemadám Györgynek talán ismerősei voltak, vagy talán felismert valamit bennük, ez eldönthetetlen és lényegtelen. Egy dolog érzékelhető világosan. Míg a négy, nagybetűkkel írott művészt szakértelemmel rendelkező, tehát az empátia és a semlegesség közti arányt kereső és fellelő művészettörténészek mutatták be, addig az „apró betűkkel szedett” művészeknek ugyanaz nem jutott ki.

Tovább
A szerző további cikkei

(Csernátony Lukács László munkái a byArt Galériában 2018. január 5-ig láthatóak.)

Sok, kicsit túl sok a látvány. Burjánoznak s így ismétlődnek is a fekete-fehér-szürke és színes csíkos figurák, portrék. Zsúfolttá kívánja tenni az alkotó a teret, telítődjünk a látvánnyal. Azonban kisé monotonná – unalmassá (?) – válik a hangoskodó hősiesség, sőt szuperhősiesség.

Tovább
A szerző további cikkei

(Részegh Botond kiállítása, Várfok Project Room, 2018. január 7-ig.)

Részegh Botond két, stílusában egymástól elkülönülő grafikai sorozata látható a Várfok Project Roomban, mely grafikusi vénájának keresztmetszetébe enged bepillantást, s a művészi attitűdben tapasztalható kettősség is megmutatkozik. A kiállításon papír alapú munkákat láthatunk, mely a kávéfoltokból építkező fejeket a tussal kialakított rajzolatokkal, erotikus alakrajzokkal ütközteti, ezzel kirajzolva a kifejezésmód két pólusát. Természetesen az eltérő technika okán különböző vizuális lehetőségek nyílnak, de sokkal lényegesebb tényező, hogy egy művész nem lehet a stílus rabja, hiszen a kifejezésmódot mindig a felszínre törni akaró belső töltet hívja életre, irányítja, és minden anomália ennek függvénye.

Tovább
A szerző további cikkei

(Antal Nimród: A Viszkis)

Miért nem beszél Antal Nimród arról a sajátos társadalmi-kulturális környezetről, amelyben a Viszkis amolyan újmódi Rózsa Sándorként népi hőssé válhatott? Miért csak a kort felidéző díszletekből, ruhákból, a Szomszédok és Juszt László bűnügyi tévéműsorából rajzolódik ki a kilencvenes évek világa? Hol marad a tömeges talajvesztés, a mindennapok anyagi szorongása, a növekvő bűnözés okozta félelem a mozivászonról? Nosztalgiatárgyakkal hintett virtuális térben bonyolódik egy sterilen hollywoodias bűnügyi történet a vásznon, ami éppen csak rólunk nem szól.

Tovább
A szerző további cikkei

(Roald Dahl: Charlie és a csokigyár. Előadja Stohl András. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

Rokon értelmű elismerő kifejezéseket kerestem korábban Kálloy Molnár Péter Jámbor örömök című Dahl-hangoskönyvét illetően, de Stohl András lemeze azoknál is erősebb szavakat hív elő. Elsősorban a bizarr ötlet miatt. Nem először vág bele a kiadó, hogy neverlandi utazást vegyen hangoskönyvre: Óz vagy Aliz csodaországa a példa erre. Egy a leginkább vizuális hatásokra épülő történet megállhatja a helyét csak hangzó anyagként is – ez tény. A lényeg a szereposztás: a megfelelő egyetlen emberre bízni az egészet – maradva az említett meséknél Mácsai Pálra vagy Ónodi Eszterre. Most Stohl Andrásra.

Tovább
A szerző további cikkei

(Carlo Goldoni: Házasság Palermóban, Nemzeti Színház, december 7.)

És hogy mi az a palermói lepel? Hozzáadott érték (betoldott remek poén), mint a Brighella által legendásnak kiadott kopott lepedőn a rozsdafoltok – praktikusan ügyes megoldás, amelyből ebben az előadásban is akad, ugyanakkor én (egy ilyen kevés cselekményű) Goldonit ilyen komótosan elővezetni még nem láttam.

Tovább
A szerző további cikkei

(Mozart-arias – Sony, 2017)

Nem valami nagy leleplezés akar ez lenni, inkább elismerés. Három évtizede egy ilyen tenor labdába se rúghatott volna, pontosabban más labdába kellett volna rúgnia, elsőrangú Rossini-tenor lett volna egy olyan operavilágban, amelyben nem a tenor körül zajlanak az események. Talán Mozart is az övé lehetett volna, de Verdi közelébe sem engedik. Az más hang, más súly, ott nem elég, ha megvannak a magasságok, teljesebb figura, emberibb hang, hősibb hozzáállás kell a dolgokhoz. Most viszont Flórez az opera egyik központi figurája, a decemberi hangversenyműsor csillaga.

Tovább
A szerző további cikkei

(Camerata Salzburg, Pinchas Zukerman – Művészetek Palotája, december 8.)

Van, amikor a művészek és a közönség között ütközik akadályba az akusztikus jelek rendszerének értelmezése, de olyan is előfordul, amikor a fellépők között támad zavar, mert különböző előadói elképzeléseik csak jelentős nehézségek árán egyeztethetők össze egymással.

A Camerata Salzburg és Pinchas Zukerman koncertjét az utóbbi sajátosság befolyásolta igen jelentősen. Noha mind a zenekar, mind a hegedűművészi és karmesteri minőségben egyaránt színpadra lépő Zukerman intenzív és meggyőző párbeszédet folytatott a közönséggel, egymással a hangverseny első felében mintha nem találták volna a hangot.

Tovább
A szerző további cikkei

(Sajtóklub – Echo TV)

Ami az adások tárgyát illeti, bármiről legyen is szó, a beszélgetés nyílegyenesen torkollik a balliberális média megnyilvánulásaiba. Hogy lassan már nincs is ilyen, azt nem ismerik el, ha erről szó esik, akkor többnyire a „ha van olyan, hogy jobboldali médiafölény”, akkor azt vagy fenntartással említik, vagy valamiféle revanstermékként, mondván, ez csak azt a rendszerváltás utáni baloldali túlsúlyt van hivatva kiegyenlíteni, ami a kilencvenes években megvolt. Hogy a mai jobboldali médiahenger ráadásul túlnyomórészt közpénzforrású, az nem érdekli a négy újságírót, az nyilván természetes.

Tovább
Élet és Irodalom 2017