Az emberről a legtöbbet
„Apám vadász volt. Bólint. A tárgyakat egymás mellé teszi, párhuzamosan, mintha bűnügyi bizonyítékok lennének. Kézkrém, Virginia Woolf-könyv, bicska, mandalamintás apró neszesszer, benne gyógyszerek: Algopyrin, Rennie, Xanax, Prozac. Megtalálja a kulcscsomómat, megrázza. Hatalmas kulcscsomó. Egyesével felmutatja a kulcsokat, és int a kezével, hogy mondjam, melyik mit nyit. Az albérlet kulcsai; munkahelyi kulcsok: tanszéki bejárat, a szobám bejárata, a laboratórium bejárata; az anyukám házának kulcsai: kertkapu bejárata, a fészer bejárata; még van pár kulcs a csomón, de elunja. Előveszi a pénztárcámat, kicipzározza. Megnézi az irataimat. Könyvtári olvasójegy, személyi okmányok, törzsvásárlói kártyák drogériákba, ruhaboltokba, áruházláncokba, könyvesboltokba, pecsétgyűjtők kávézókba. Rendetlenség, nem tudom, mikor vettem elő ezeket utoljára. Már a telefonomon használom a legtöbb hűségprogramot. Az emberről a legtöbbet a telefonján lévő applikációk árulják el. Te hetvennyolcas vagy? Bólintok. A Tinderen negyvenet írtam.”
Fogáskísérlet
Hommage à Antonioni
„És ha én keresek egy párhuzamos példát, mindig megtalálom. Újra átéltem a szégyenteljes epizódot, amikor fenn északon, a hegyi tó partján álló üdülőben elaludtam, s arra ébredtem, hogy a fürdőszobában a barátom a csajomat gyömöszöli. Azóta a szégyen szinonimája lett a szó: bugyika. Ugyanis a lány azt hajtogatta, nem történt semmi, a bugyika végig rajta maradt. Rendben, mondtam akkor, de nem feledhetem a harmonikus mozdulatokat, mélyen lent és fent, a kéj főpályáin, melyekkel az akkori barátom tüzet kívánt csiholni a bugyikájában bízó lányban. Azonnal szakítottam velük, bár, gondolom, épp csak megelőzhettem őket, hiszen irtó szerencsétlen volt, ahogy vissza akartam vágni: Fruzsina, a bugyikád nem érdekel, mintha nem is lenne. Vagy egy másik eset. Tematikus bárban voltunk, néhány koktélra tellett, indulni akartunk, de a pultnál a társam összejött egy lánnyal. Ez a lány különös teremtmény volt, az arca alsó fele torznak tűnt, mintha a tenger hullámai jó néhányszor nekidobták volna a parti szikláknak. Ám a felső része, egy csitri huncut szemeivel, elbűvölt volna mindenkit.”
Vad
„Volt egy régi koporsó a padláson, mi okból, nem tudom, de én sehol máshol nem tudtam nyugovóra térni, csak abban a kis koporsóban. Oda feküdtem minden éjjel, de sokszor nappal is, nem dolgoztam, nem tudtam átmenni a túlpartra, nem tudtam a vizet megközelíteni, még otthon sem nyúltam vízhez, ha rá gondoltam kivert a verejték, szédülten kapaszkodtam fel a padláslépcsőn minden éjjel. Sokszor nappal is. Akkor gondoltam először Istenre.“
Cigány Madonna
Anyám emlékének
Regina gyönyörű volt és nevéhez illően királynői tartású. Ahányszor megjelent kitárt ajtónk előtt, csak megállott némán és türelmesen várt, mert tudta, hogy itt nem kell kéregetni, sőt, egyenrangú embernek tekintik. Ellentétben közismerten fukar háztulajdonosnőnkkel, akit egyszer az udvaron, mosás közben megkörnyékezett, de az kerek-perec elzavarta_ – Nem adok semmit, nem látod, hogy vizes a kezem? – Óh, hogy az az én drága Jóistenem száríccsa meg! – hangzott ájtatosan égre emelt szemmel az álságos fohász. A határszéli kisváros peremén, a nádas-mocsaras Kígyós-réti, vályogtéglákból rakott putri-sorból járt be hozzánk rendszeresen a napi betevőért, amit a helybéliek csak oláh cigány telepként emlegettek.