A szerző további cikkei

„Az író másnap, redőzött, félfelhős ég, rohad a rendszer, már föl is tépte a szerkesztőség párnázott ajtaját, majd két tenyérrel nehézkedett rá a szerkesztő asztalára. Az pedig bele is reccsent, pedig pozdorja volt, és egyszer Aczél György is ült rajta. Valamint egyszer Ilike is, valakivel. De kivel.

Elolvastad, Sándor?

Kis csönd, olyan presszókávés. Dúdolt odakint, Ilike, az elvált a titkárnő, a nélkülözhetetlen, a párttitkár is el akarta vinni a megyei központba, de ő nem ment, fiatal költők édesanyja volt, szoptatott is dúlt irodalmi estek után, pelenkázott és lelket ápolt, titokban hamarabb utalt honoráriumot, és többet, egyszer egy kritikus meg akarta erőszakolni, a hallgatag alanyi költő mentette meg, és most a dúdolástól tulipánszagú lett a két narancsos ajka. Főzte a mokkát, erősen megtömve. Jut eszébe, van-e még konyak? Volt, de erre az esetre kevés.

Igen, Géza, dadogta a szerkesztő, elolvastam, és valóban gyönyörű, többször megszakadt a szívem, én… én egyszerűen nem találok szavakat, én… le vagyok taglózva, öt katarzisom volt, nem, hat, de viszont, és ezt szeretném, ha nem értenéd félre, egy kicsit, egy icipicit meghúznám.”

Tovább
A szerző további cikkei

"Az alfőtörzs újra az szabadban. Nedves az őszi levegő, de kedélyesen kisütött a nap. Jó lenne üldögélni a dohányzóhely lócáján, csak ne lenne benne az állandó félelem a leleplezéstől. Járkálni kell hát, hogy mindenki azt higgye, ügyet intézni megy. Vagy beülni valahová. De idővel mindenünnen kinéznék. Mint az előbb a törzsön. Mondott valamit, azon röhögtek, és ha újra meg akart szólalni, mégis leintették. (Az szóba sem került, miért rendelték föl.)

Mordul valaki mögötte. Haptákba vágja magát és szabályos hátraarcot csinál. Nincs ott senki. A morgást mégis hallja. Figyeli az épületek ablakait. Hiába. Elmegy a belső őrség tárazójáig, az őrszobáig. Itt már ritmusossá válik a hang, nem morgás az, hanem horkolás. Felnéz. Hát persze, elaludt a toronyban az őr. Feje az orifon mellett, a vegyvédelmi felszerelésen. A toronyajtó tárva-nyitva. „A laktanya főbejáratánál, a szovjetek látogatása idején horkolva alszik az őr! És nyilván a kapuügyeletes is, mert különben már rég beszólt volna az ügyeletes tisztnek. Vagy azt is elnyomta a buzgóság? Mit gondolnak a Néphadseregről, a nép hadseregéről a laktanya melletti forgalmas úton közlekedő civilek, ha látják? Vagy a szovjetek!” Kovás III igazán felháborodik, és már tátja ki a száját, hogy fölkiabáljon a toronyba, mikor eszébe jut, hogy a város másik honvédségi laktanyájában, a Vorosilovban nemrég éppen így ébresztettek fel egy alvó őrt, mire az ijedtségében össze-vissza lövöldözni kezdett. Isteni szerencse, hogy senki nem sérült meg.

Tovább
A szerző további cikkei

"Ilyen lenne ez a regény, ha lenne, de nincs. Vagy ha mégis, zenés regény lenne – ne rántsd föl a szemöldököd, mert az bizony az lenne, hogy bedőljenek nekem az eredetiségre vadászó sznobok. De nem olyan látványosan lennék formabontó – hasonlót sem olvastam nemrég –, akik odatolják ványadt tyúkmellüket a szöveg elé, hogy: engem nézzetek, milyen stílusos vagyok! Vagy talán elmennék a takonycsiklandás irányába: Egyed, mint árvagyerek, vagy elhagyott szerető, vagy aki életében először száll fel egy hajóra, és jéghegynek ütközik. Egy jó kis giccs még a bankszámlámat is megnövelhetné. Persze olyan módon, hogy ha akarják, vegyék komolyan, de ha nem, vegyék észre a háttérben a gúnyos mosolyomat, amivel metanarratív módon jelezném az olvasóval: vigyázat, csalok, csak a kezemet figyeljék! De az is lehet, hogy az Egyedről szóló regény mindenféle hatásvadászat nyers és csípős megvetése lenne, flegmaságában utánozhatatlan nyelvezettel, ami félreismerhetetlenül az enyém: száraz hang, az érzelmek eldugva az ördög seggébe. Ilyen lenne ez a regény, ha lenne, de nincs."

Tovább
A szerző további cikkei

"Hát igen: Yvett. Így a harmincas évei origóját meghaladva (kevésbé szörnyű, mintha azt mondjuk: negyven felé) még mindig jó nőnek számított, bár a vodka gyorsan pusztítja a lányszépséget, az egyéb szerekkel már húszévesen leállt, de most az alkohollal, sőt, a kávéval is, aszkéta létet élt, jóga, tisztítókúra, léböjt, néha napokra eltűnt a tibeti teázók füstölőillatú bugyraiban, ilyenkor, bár Jr. soká nem látta, végül visszakapott egy ugyanolyan hisztérikus, szétszórt, narancssárga lábkörmű energiavámpírt, aki valaha milyen édes volt, jaj, milyen szeretnivaló. Jr. nem hitt a jógában, az egészséges életmódban, a paleodiétában, a tantrában. Zagyvaság, gondolta, de a béke kedvéért nem mondott semmit, hisz az élet maga is zagyvaság, minek bolygatni bármit. Yvettnek ma amúgy különösen rossz napja volt, a robbanáshoz ilyenkor egy szikra elég, a gyúanyagot botor módon Jr szolgáltatta egy dőre kérdéssel: „Mit lehet enni?”"

Tovább
Élet és Irodalom 2017