A szerző további cikkei

Amikor Bartholomeus Spraneerst a műtermében utoljára láttam, a függöny nélküli, világos nagyablak elé állított munkapadjánál ült, és kicsiny jégmadarakat festett aprócska, lapos, folyami kavicsokra. Megkérdeztem tőle, hogy ha befejezte a munkát, szokás szerint átmegyünk-e egy sörre a Bariton Bárba, mire azt válaszolta, hogy persze, hogyne, feltéve, ha tudok várni három hetet, három napot és három órát, mert a munkát csak három hónap, három nap és három óra múlva fejezi be.

Tovább
A szerző további cikkei

Lívia ma nagyon jó. Pedig ő az a színész, aki nem tud bemutatózni. A sok készülés ellenére éles helyzetekben begörcsöl. Izgul, és richtig elszúrja. És menekülő viselkedésformát vesz föl, kényszeresen össze-vissza eszik és vásárol, napokat takarít, a híradón kívül is néz tévét, amit sosem szokott. Órákat netezik, csetelget, de nem a barátaival. Azt is tudom – egyszer rajtakaptam –, hogy becsiccsentve leszbipornót néz hajnali háromkor. Nem mintha ő meleg volna. Hanem relaxációként. Sportból. Nincs kedve mozogni, de még a kedvenc könyveihez sem nyúl; igaz, legalább nem az édességbe menekül.

Tovább
A szerző további cikkei

Újvidék egy olyan város, / olyan város, / hogy minden ablaka lekváros!

énekelte Underground Marci a Novi Sad-i magyar színház művészklubjában, és mellé zongorázott. Ha ilyen vicces-álművészies, balfasz és tömör jellemzést kerestem volna arra, amiben ekkor éltem, azt mondhattam volna: Budapest egy űrállomás!

Tovább
A szerző további cikkei

Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel.

Tovább
A szerző további cikkei

Az elején azt hittem, ha nem fekszem le velük, könnyű lesz. Csak társaság vagyok, mosolygok, beszélgetek, vacsorázunk. Tudok úgy mosolyogni, hogy igazinak tűnjön, évekig olyan munkám volt, ahol ezt gyakoroltam, rutinból megy. Tudok figyelni az emberekre, tudok kérdezni, hazudni nem tudok. Nem kell hazudnom, hallgatnom kell, és újabb kérdéseket feltennem.

Tovább
Élet és Irodalom 2017