Valamikor, a kilencvenes évek legelején, amikor az Élet és Irodalom szerkesztősége még a Széchenyi utcában volt, a társaság törzshelye egy Vigyázó Ferenc utcai étterem vagy inkább borozó lett. (Meg az összes többi környékbeli, Terv presszó, Utasellátó, Tulipán, Talpi és így tovább.) Az első szabadon választott parlament idején különösen sokszor találkoztunk Tamás Gáspár Miklóssal: ő sétapálcáját kopogtatva ment a Parlamentből hazafelé az akkor még Münnich Ferenc utcában, mi rajzottunk ki az ÉS-ből, az utcák pedig keresztezték egymást. Sok időt töltöttünk az akkoriban Parilla nevű egységben, ilyenformán első kézből értesülve, mi is történt aznap a Házban. Tamás Gáspár Miklósnak egy időben visszatérő gondja akadt pártja frakciójának fegyelmezetlenségével: a Szabad Demokraták gyakran szavaztak szét, ki-ki véleménye és meggyőződése szerint. Gyakori panasza volt, hogy ilyen frakciófegyelmezetlenség közepett nem lehet képviselni valós és erős társadalmi érdeket, szavazáskor a párt, így vagy úgy, kisebbségben marad. Ebből gyakran támadt vita, furcsa volt épp az ő szájából hallani, hogy bizonyos esetekben a képviselőnek meggyőződése ellenére kellene szavaznia: ez ma már naivitás, de akkor, az első szabad parlament idején – főleg a legelején – minden tisztának látszott, reálisnak és természetesnek gondoltuk „a hozzáértő, dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”.

A Fidesz frakcióvezetője interjút adott a Partizánnak, és kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miután a következő választás 2030-ban lesz, csak azt megelőzően nagyjából másfél évvel érdemes azzal foglalkozni, hány párt és milyen formában induljon el. „Arról zajlik most a beszélgetés, hogy a Fidesz a jövőben azzal a stratégiával, amivel eddig dolgozott, hogy egy nagy gyűjtőpártként összefogja a teljes jobboldali konzervatív politikai közösséget, ez működőképes lesz-e a jövőben is. Ez egyáltalán nem biztos, hogy működőképes lesz a jövőben, de erről most még nem lehet ítéletet mondani” – jelentette ki. A gondolat egyetlen biztos pontot tartalmaz, nevezetesen, hogy a következő választások 2030-ban lesznek. (Megjegyzem, ez is csak a négyéves választási ciklus miatt látszik biztosnak, különben nem az.) Bóka frakcióvezető választási formációkról beszélt, amik még bizonytalanok, természetesen, hiszen az sem biztos, hogy lesz-e még Fidesz, szakad-e a párt, mi lesz a Kereszténydemokrata Néppárttal, ami ebben a szövetségben mégiscsak – amint azt a momentán önkéntes száműzetésben lévő Orbán mondta – a kormányzás szellemi és erkölcsi horgonya, másfelől a Fidesz biztosítja a kormányzáshoz szükséges politikai mozgásteret és többséget.

Nézem a futballvilágbajnoki díjátadót, és alig hiszek a szememnek: miután Donald Trump átadta az érmeket, meg a győztes spanyoloknak a kupát, nem akart lemenni a dobogóról. A protokoll szerint a díjátadás után a győzteseket hagyni kell magukban ünnepelni, Trump maradt volna még, hiába próbálta őt lehúzni az emelvényről Gianni Infantino, a nemzetközi szövetség elnöke – aki maga is megéri a pénzét idétlen megnyilvánulásaival, és ha pénzről van szó, nagyon is szervilis viselkedésével –, csak kisebb közelharc árán volt képes leráncigálni Trumpot. A szememnek csak azért hiszek mégis, mert Trump korábban is adott át már díjat rangos futballeseményen, sőt, a legutóbbi klubvilágbajnokságon a gólkirály különdíját a saját nyakába akasztotta, kisebb zavart keltve a Chelsea játékosai között. Egy bohóc, a rosszabbik változatból, aki nem szórakoztat, hanem maga szórakozik mindenkivel. Nem mondom, hogy romlik a világ, meg akkor más volt minden, mert az ember igyekszik kerülni a közhelyeket.

Azt tudni lehetett, hogy hazánk a tízmillió futballszakértő országa. Vagy legyen ötmillió, de ebből a fele habozás nélkül elvállalná a szövetségi kapitányságot is. Mondjuk, sokkal rosszabb és eredménytelenebb velük sem lenne a sportág helyzete. Az áprilisi parlamenti választások után viszont az is kiderült, az ország a több millió jogász országa is, ezek között ügyvédek, ügyészek, bírók – esetenként vérbírók is – vannak, elég végighallgatni valamelyik betelefonálós műsort, aminek a témája a vagyonvisszaszerzés vagy az elmúlt tizenöt évben világviszonylatban is szokatlan és gyanús gazdagodás: a hallgató egészen különleges jogászi levezetésekkel ismerkedhet. Tipikusnak mondható, hogy a betelefonáló az elején igen kulturált és tárgyszerű hangon jelzi, ő ugyan nem jogász, és nem is szeretne ítélkezni senki fölött, de három perc sem telik bele, és arról beszél, mit kellene csinálni ezekkel.

Most, a választások utáni két hónapban látni csak, hogy az Orbán-rendszer a végén milyen gyenge lábakon állt. Nem mindig, mert a kormányzás első felében nagy erőt volt képes mutatni, bármibe fogott is. Szakmányban hozta a törvényeket, amelyek többségében jogcsorbítók és megszorítók voltak, de nem volt igazi ellenerő sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül: a választásokra összeállt ellenzéki pártok egymással voltak elfoglalva, mondván, melyikük a legerősebb, melyik a mérleg nyelve, megannyi értelmetlen, a választási kimenetel szempontjából lényegtelen és fölösleges kérdés. Az ilyen politikai vetélytársnélküliség veszélyes állapot: kezeléséhez önmérsékletre és intellektusra van szükség, de ma már megállapítható, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás vezető embereiből mindkettő hiányzott.

A Fidesz két főembere néhány napja azt vitatta meg egy tévéműsorban, hogy pártjuk meg a vele szövetséges kereszténydemokraták miért is vesztettek az áprilisi választásokon. Ráadásul akkorát, hogy még azt sem tudni, mi lesz velük. Maradnak-e, vagy mennek a politikai süllyesz­tőbe, ahogy a többi rendszerváltó erővel is történt. A vezérpublicista hirtelen azt magyarázta a távozó miniszternek, hogy neki a frissen felálló Tisza-kormány első heteiről már a Tanácsköztársaság vörösterrorja ötlik emlékezetébe. Egy kicsit olyan érzése van, mintha 1919-et írnánk, csak 1919-ben mondjuk az isonzói lövészárokból hazakerült magyar bakának volt némi oka, hogy mérges meg ideges legyen – magyarázta. „Most nem látom ezt az okot. És ehhez képest van a társadalomnak egy rétege, amelyik ’19 hangulatában szerintem még szívesen fel is akasztana embereket. Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni.”

Valamikor 1990 tavaszán a Meder utcán mentem a Népsziget felé. Balra tőlem beépítetlen telkek, sóderhalmok és kopott nádas, jobbra kihalt épületek, a hajógyár elhagyott irodái. Az ablakkeretek még épek, az üvegtáblák érintetlenek, az enyészet elkezdődött. Néhány hónapja itt még lázasan dolgoztak. Izgatott mérnökök hozták és vitték a fontos iratokat, a gyártmányfejlesztők gyártmányt fejlesztettek, amit aztán a gyártás annak rendje és módja szerint legyártott. Közelebb lépve és benézve az ablakon ijesztően egyforma terek, egyforma asztalok és további irodabútorok, még a szekrények is úgy maradtak, ahogy utolsó nap nyitva hagyták őket. Az egyik asztalon üveg Pitralon arcszesz. Rohantak, már a kupakot sem csavarták vissza. A tulajdonos nyilván úgy gondolhatta, nem mindegy, hogyan távozik az ember, de akkoriban, ezen a harminchat évvel ezelőtti tavaszon sietős volt minden.