Nem emlékszik a nőre. Még csak nem is ismerős. Néha elmegy mellettük egy autó, ilyenkor a férfi megszorítja a kisfia kezét, de nem néz rá. A mellettük sétáló nőt figyeli, aki monoton hangon olvas fel egy papírlapról. A férfi megáll, az órájára néz. Legszívesebben rászólna, hogy rémesen hadar, de végül nem mond semmit. Legalább tíz perce csak panaszkodik, gondolja a férfi. Megdörzsöli a tarkóját, égeti a nap. Csupa régi, gyerekes sérelem, gondolja.

Utána hazavittél, mondja a nő, majd megáll. Két házzal arrébb tettél ki, hogy ne lássák meg a kocsidat. A férfira pillant, aztán megint a papírra. Becsukja a szemét, felsóhajt, összehajtja a lapot, a táskájába teszi, csak utána néz szét.

Mint egy majom. Fekete haj, alacsony homlok, kerek, barna szemek. Még a füle is eláll.

A nő az udvar dohányzásra kijelölt helyén áll, a közös konyha résnyire nyitott ablakánál leskelődik. Úgy helyezkedik, hogy takarásban legyen, nem akarja, hogy a férfi észrevegye. Mostanában gyorsabban fogy a cellux és a fénymásolópapír az irodában. A konyhából is eltűnnek dolgok. Egy villa, fél tubus majonéz. A nő kedden megszámolta a teafiltereit, de senki nem nyúlt hozzá azóta, megvan mind a tizenkettő.

A férfi háttal ül neki, a nő nem látja, mit eszik, csak a nehéz, fűszeres illatot érzi, amit kivisz a huzat az udvarra. Pirospaprika, bors, hagyma, zsír. Talán pörkölt vagy egy sűrű leves disznóhússal. A férfi tör egy darab kenyeret. Hosszan rágja az ételt, hallani, ahogy csámcsog. Amikor végez, fehér szalvétába törli a száját, a kezét. Még mindig ragadhat, gondolja a nő. Elképzeli, ahogy a zsíros ujjak hozzáérnek a kulcscsontjához, narancssárga, meleg nyomot hagynak a bőrén. Egy villanás az egész, el is hessegeti a képet.