Végső Zoltán

► Huelgas Ensemble – Mátyás Templom, június 27.

Harold C. Schonberg zenetörténész azzal kezdi a Nagy zeneszerzők élete című könyvét, hogy hosszasan taglalja, miért Monteverdi a zenetörténetben elsőként említésre méltó szerző, és vajon mi lehet az oka annak, hogy a koncerttermekben nem játsszák a középkori és reneszánsz zeneműveket. Szerinte azért, mert az utókor nem tekint jelentős zeneszerzőként az akkor működő komponistákra. Aki meghallgatta a Huelgas Ensemble komoly mélységeket feltáró koncertjét a Mátyás-emplomban, annak világossá válik, hogy Schonberg zenetörténészi fejtegetése okafogyott. A Monteverdi előtti kor elfeledése azon indokkal, hogy nem játsszák koncerttermekben az akkor íródott műveket, már csak azért is hatalmas baklövés, mert a XI-XV. században nemhogy koncertterem, de kifejezetten zenehallgatásra semmilyen más helyiség sem épült még – így maradt a templom, és ezek a művek ma is ott vannak a helyükön.

Tovább

Az újdonsága kétségkívül a gyors, dömpingszerű zenekészítés, amely önmagában nem kreatív, de a belekódolt másolási, imitáló és adaptív képesség folytán kifogyhatatlan a zenei ötletekből… Ötletekből? Hát igen, a zenetörténet során rendszerint sokkal kevesebb volt az új ötlet, mint a már meglévő ötletek újrahasznosítása, és az AI-generált zene kifejezetten csak újrahasznosít, amivel persze semmi baj nincsen, már ha nem tekintjük bajnak a sártengerként ránk ömlő homogén zeneáradatot.

Tovább

► Bertrand Chamayou: Letter(s) to Erik Satie; Cage2 – Erato/Warner, 2023–24

A Cage2 az Élodie Sicard táncossal tartott előadássorozat zenei anyaga, illetve további darabokkal kiegészített változata, amely teljes egészében Cage táncelőadásokhoz komponált preparált zongorás műveit tartalmazza, ahogy az előzőekben tárgyalt lemezen is vannak preparált zongorás darabok. A négyzetre emelt Cage egyszerre jelenti a két előadót (zongorista és táncos), valamint utal a színpad négy sarkában elhelyezett zongorákra: erre a műveknek megfelelő, különböző preparációk miatt volt szükség. A preparált zongora lényegében egy másik hangszer, erősebb ütős, kevésbé dallamhangszer karakterrel. Gyakori képzettársítás a gamelán zene a csengő-bongó összhangzás miatt és Cage talán valahol mélyen a zongora preparálásának kifejlesztésével is kapcsolódni kívánt a Satie által vezetett Hatok zeneszerzői csoporthoz és Ravelhez, Debussyhez, akikre hatást gyakorolt az 1900-as párizsi világkiállításon először Európában megszólaló gamelán zene.

Tovább

A csúcspont Brian May színpadra lépése volt, miután a Szlovák Filharmónia rezesei és kórusa a Rendez-vous 2-ben csatlakozott a masszív hangzáshoz. May jellegzetes Queen-soundja átütő volt, és bele is fordult egy hatalmas, atonális, sehová sem elhelyezhető önálló szólóba, ami szép és kemény cezúra volt. Majd Dvořák, Újvilág szimfónia, a Largo tétel Jarre szőnyeg-akkordjaival és May szólójával, nyilván kacsintásként a helyieknek.

Tovább

A koncert egyórányi volt, az első blokkban több dalt játszottak egybefüggően. Már akkor egyértelművé vált, hogy itt egy dalciklusról van szó, és nem gondolunk mást a lemezt utólagosan meghallgatva sem. Hatalmas dinamikai spektrumon mozog a duó, ezért nem tett jót a koncertnek az erősítés: most bizony akusztikusan kellett volna játszani, hogy semmi ne befolyásolja és térítse el a maga puszta valójától ezt a hol éteri, hol ördögi szövetbe burkolt nagy egymásra találást.

Tovább

Mondhatjuk, hogy poliritmikus zenét hallottunk, mégis a kialakuló hangkulissza vált a mű lényegévé. Chris Abrahams (zongora), Lloyd Swanton (bőgő), Tony Buck (dob) az ausztrál kortárs zene legjelesebb képviselői. Nehéz lenne azt állítani, hogy a The Necks megalkotta a modern ausztrál zenei nyelvezetet, de ha ez így van, akkor abban egyszerre van benne a jazz és a posztmodern minimalizmus.

Tovább

Az Aqua Obscura szép lemez, és annak ellenére, hogy az ambient csábít az alibizésre, egy nagyon komolyan végiggondolt, abbahagyhatatlan lemez is. Ha éjszaka hallgatjuk meg, az érzékien megkomponált apró neszek még jobban felerősödnek, a kis változások nagyító alá kerülnek, és egy ponton hirtelen beszippant Zságer rurális mondavilága.

Tovább

Tovább

(Besh o droM: Hova lesz a séta? – Fonó, 2024)

Nem lehet mást mondani, a tíz szám mindegyike parádés! Az előadásmód, a teljesen egyedi, folyamatosan fejlődő és csúcsra törő fúvós és ütős játéktechnika egyszerűen lefegyverző. Az alkalmazott hangszerekkel együtt! Pettik Ádám például készített a sajátos, gyors, mikroelemekkel is operáló ütős játéktechnikájához egy úgynevezett peckdrumot, és ez tényleg csak a Besh o droM-nál hallható.

Tovább

(Catalan Jazz Tour, Martín Leiton Quartet: Caravana – Opus Jazz Club, március 9.)

A lényeg, hogy Leiton saját zenéjét először hozta el hozzánk az Opus katalán jazzt bemutató, jó tucatnyi koncertnél járó sorozatába. Kérdés, hogy tényleg katalán jazzt hallunk-e, mert Leiton a Kanári-szigetekről származik, és összekötő szövegeiben is arra hivatkozik, hogy az ott találkozó hatások inspirálják zenéjét, de ahogy halljuk, sok minden más is. És a katalán jazznek a legfőbb jellemvonása éppen ez: a Barcelonában és környékén vibráló multikulturalitás lecsapódása.

Tovább

(A popzene legjobb éjszakája: dokumentumfilm a We are the Worldről – Netflix, 2024)

A film természetesen nem rossz, mert a We are the World megszületése óta eltelt majdnem negyven év alatt ilyen-olyan formában már láthattuk az ismert videókliphez a korabeli viszonyokhoz képest professzionális módon rögzített képsorokat, az ebből készült, a dal címével azonos tévéfilmet és további részleteket. Némi interjú és a mese keretek közé szorításához szükséges minimális dramaturgiai szál kellett még, a téma és a színfalak mögé betekintés pedig eladja magát. De nagyon hiányzik, ami a Get Backben benne van: hozzátenni a történethez.

Tovább

(Bonbon Flamme – Opus Jazz Club, február 7.)

Erőteljes modernitás sugárzik a produkcióból, úgy, hogy közben az avantgárdot is félredobhatjuk, mert nagyon is kitaposottnak tűnik a Bonbon Flammes útja. A zene súlyos és kemény, mégis szórakoztató, a négy zenész mindvégig fenntartja a figyelmet. Kell is látványos zenészi munka, annyi extrát mutatnak be a játékmodortól a használt eszközökön át a különös kompozíciókig.

Tovább

(Mary Halvorson Amaryllis sextet: Cloud­ward – lemezbemutató koncert; Opus Jazz Club, január 25.)

Halvorson 2010 óta folyamatosan jelen van saját nevén a New York-i szcénában, lényegében mindenkivel játszott, aki ma a modern avantgárdban számít Marc Ribottól Jason Moranón keresztül Bill Frisellig. Code Girl formációjának Artlessly Falling című lemezén még a híresen zárkózott Robert Wyatt is énekelt három számot, 2019-ben pedig elnyerte a MacArthur Alapítvány ötéves ösztöndíját. Mostanra szépen megtestesedő diszkográfiájában a Thirsty Ear, az Intakt, a Tzadik, a Firehouse 12 egyébként nem jelentéktelen kiadóknál megjelentetett albumai sorakoznak egészen 2022-ig, amikor is a Nonesuch/Warner is ráérzett arra, amire tulajdonképpen a kísérletezőbb modern jazz már régebben ráérzett: jó Halvorsonnal dolgozni.

Tovább

(Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál: nyitókoncert – Zeneakadémia, január 6.)

Az újzene jelenkori állapotában – nekem úgy tűnik – a negyvenes éveik környékén járó zenészek játszótere, bár amikor indult a fesztivál, még csak harmincasok voltak. De mindenképpen a közép felé még csak haladó korosztály van jelen hangsúlyosan szerzőként és előadóként is. Fontos felismerés, hogy a szinte előírásszerűen szokatlan zeneművek elé szükséges a játékos, a közönséget bevonó ismertető. A nyitókoncerten Horváth Balázs zeneszerző, a fesztivál egyik kurátora vezette végig az elhangzó hét művön a jelenlévőket, és azt kell mondanom, az estnek ez a része valamivel élvezhetőbb volt, mint maguk a művek.

Tovább

(Pátkai Rozina: 23 – Egy pont között a legrövidebb út – szerzői kiadás, 2023. december 8.)

Pátkai hangjában ott a spleen: gyenge és csillogás nélküli, vannak szándékos mellé intonálások, de ezzel üt igazán: nem akar nagyot mondani, teret enged Tandorinak, de ott van ő is, és végül egymásra találnak. Nincs szépelgés, elfogult áhítat; benne marad a szövegben, amint Tandori a madárkái ürítéséről beszél, és így jut el emberi lényünk lényegéig, ahogy ott állunk a két végpontnál (az elején és a végén, amikor kijön a „trotty”). Ez a zárószámban, az Odaátban történik, és valóban eljutunk odaátra a visszhanggal szinte megfoghatatlanná varázsolt énekhanggal, ahogy közben a költő madarainak hangját halljuk.

Tovább

(Asaf Avidan – Magyar Zene Háza, december 14.)

Avidan bőszen hangoztatja, hogy ő nem izraeli előadó, hanem egy előadó Izraelből: nem képviseli Izraelt, nem politikus, és különben sem érzi magát Izraelinek, mert nem akarja, hogy örök üldözöttként a félelem domináljon az életében. Na, erről a kérdéskörről egyáltalán nem esett szó a koncerten, legalábbis primer módon nem, aztán mindenki azt hall bele a sok gyötrődésbe, sötétségbe, a vívódó dalokba, amit akar.

Tovább

A fesztivál elnevezése árulkodik a szervezők szándékairól, és rögtön meg is fogalmazza a kérdést: létezik-e közös európai zenei nyelv, és melyek a különféle zenekultúrák között a kapcsolódási pontok? Persze, rögtön megadható a lakonikus válasz, miszerint igen, létezik európai zenei nyelv, amelyet számos közös vonás tesz azzá, ami. Azonban egy ilyen kérdés ma egy kicsit másról is szól. Valóban csak a zene az, aminek mentén még európai egységről beszélhetünk? Egy zenei fesztivál – természetesen – erre nem tud válasszal szolgálni, de olyan léptékben, ahogy a varsói Eufonie Fesztivál teszi, arra mindenképpen jó, hogy felmutasson valamit azokból a közös európai értékekből, amelyek más területeken már alig vagy csak töredékesen léteznek.

Tovább

Tovább

(Polska Jazz: USO9001 – Opus Jazz Club, november 9.)

Humor, meggyötörtség, játékosság és önreflexiók egyszerre vannak jelen az USO9001 zenéjében, aminek nyerseségét az élő előadás felerősíti. Mondanám, hogy ösztönszerű zenélés, hiszen a dallamoktól helyenként jócskán eltávolodnak, de közben ott a jól kitalált felépítmény, ahogy a különböző karakterű fragmentekből végül összeáll az egységes egész. Nem kis eredmény ez ahhoz képest, hogy két éve csak egy laza jammelgetés eredményeképpen maradt együtt a három tag. Nekem a folyamatzene királyai, az ugyancsak trió, az ausztrál The Necks és a New York-i metrófelvételekről (és itthon az A38-as koncertjéről is) ismert Too Many Zooz is eszembe jutott: a távolba tekintő elegancia találkozik a punk szókimondásával.

Tovább

(Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” – Müpa, október 26.)

Ha nem hallottam volna már máskor Brót koncerten, és nem hallottam volna lemezen játszani, el is könyvelném mint rossz gitárost, de itt a jó alapkoncepció trehány élő megvalósításáról van szó; kár egy veszélyes, de jól kidolgozható koncepciót szöszmötölésbe fojtani. Bro csupán a Song to an Old Friend gyönyörű balladájában játszik dallamot, a többi számban a zajokra, effektekre, absztrakt zenei elemekre alapoz, amiket eltúlozva, aránytalanul, az összhangból kilógva hallhattunk. Azt hiszem, nem tévút őt Bill Frisell-lel összevetni, aki ugyanúgy védjegyévé tette a pici kilógó farkincákat, tovább futó foszlányokat, és ha Bro is ügyelne a megszólalásra, idővel felnőhetne hozzá.

Tovább
Élet és Irodalom 2024