Vakarta farkától a fejéig a döglött állatot, visszafelé, egy erre külön kitalált fémeszközzel, amit még a genovai halpiacon vett. Márk egy estét kiabált azon, hogy mennyibe került neki a „vizes fószer”, görög arcélén úgy megfeszült a bronzos bőr, hogy Nini attól tartott, menten szétreped. Aztán elutaztak Genovába autóval, hogy meg legyen Nininek mutatva, milyen a jó világ, de ő utálta az egész genovai kikötőt, a halszagot, a hangosan rikácsoló olaszokat, a mammamia színezte gesztikulálást, az éles napsütést, ami könnyesre égette napszemüvegen keresztül is a szemét, de főleg a férjét, aki annak ellenére, hogy Nini kérte, ne menjenek be, miután látta, hogyan vágták földhöz, majd teregették ki a polipokat a kikötőben, mintha száradni vágyó lepedők lennének, erősködött, hogy dehogynem, „szeretni fogod, szívem”, majd a karjánál fogva berángatta az épületbe.

Őt jobban szerette mindig is, mint engem. Az ember érzi ezt. Kissráckoromban órákig néztem az ablakból, ahogy apám és Gabó tollasoznak a kertben. Én utáltam tollasozni, sosem találtam el a labdát. Gabó mindig. Hosszú percekig csak cikázott, ütőről ütőre. Klak. Klak. Klak. Milyen rohadt unalmas egy sport. De ők elégedett arccal ültek le a fűbe minden egyes parti után. Muter meg limonádét vitt nekik. Mint egy kibaszott amerikai filmben, ahol az ideális családdal kezdődik az első képkocka. Aztán meg kiderülnek a mocskos részletek. Irigy voltam rájuk. A közös idejükre. Nekem nem volt ilyenem apámmal. Csak a külsejét örököltem. Azt meg utáltam magamon, kilógott belőle az én. Rövid végtagok, kólásüvegváll, göndör haj. Az a spirálszerű. Gabóé bezzeg csak hullámos volt, és mindig normálisan állt, és a testalkatát pólós nagyapánktól örökölte. Faszán osztotta a sors.