Zoltán, nyolc euró ötven cent, hallod?

Jó, és akkor most mit csináljak?

Hogyhogy mit csinálj, összesen nyolc euró ötven centünk van, figyelj már!

A lakbért is két hónapja nem fizetjük. Jól van, Sára, akkor hazamegyünk, csak ne vágj ilyen elkeseredett képet. Nehezen szokták meg az eurót, hogy egy euró nem tíz forint, és nem is száz, hogy nem aprópénz. Mire megértették, a megtakarításaik végére értek. Hova haza, Magyarországra? Igen, hova máshova. Erre ez a válaszod, mert te aztán hazaköltöznél. Sára idegesen a kanapéra dobja magát, rágyújt. Én nem megyek haza. Nem megy haza Magyarországra, Budapestre, a Dohány utcába. Ha egyszer véletlenül mégis hazamenne, Budán keresne lakást. Lisszabon után képtelen lenne Pesten élni. Hiányozna a zöld.

A lány két vállánál fogva a hátára fekteti. Inkább nyomja, aztán szorosan melléfekszik. Most tedd a kezed rám! Ne oda, ide le, tudod jól. Józsika tudja. A mennyezetet bámulja. Elképzeli, ahogy a hajszálvékony repedések egymásba futnak, mélyülnek, szélesednek, olyannyira, hogy a vakolat végül megadja magát, és darabokban az egész mennyezet lehullik, rájuk omlik. És betemetve a törmelék alatt fekszenek. Máskor ezek a repedések képzeletében apró vízerekké változnak, és futnak tovább a mennyezeten, míg patakokba érnek. A patakok aztán folyókká duzzadnak, és a folyók egy nagy folyamban a tengerbe ömlenek. A délutáni iskolatévében látta, teljesen lenyűgözte. Minden egy hatalmas hullámban, az erek, a patakok, a folyók. És ez a nagy hideg víz rájuk ömlik, mindent magával sodor ebben a tisztaszobában, ahova egyébként soha senki nem lép be. Csak ők, minden vasárnap délután. Meg Teri mama havonta kétszer, mikor ágyneműt cserél.