Minden reggel dolgozni ment, nem lett volna muszáj, de így szokta meg, mert a nővére napközben nem tudott rá vigyázni. Keféket csináltak, seprűt, sőt néha partvisokat is, azt szerette a legjobban, mert a műszakvezető megengedte neki, hogy ő esztergálja a nyeleket, akácból készültek, vagy fenyőből és más könnyű fából, de így is volt súlyuk, ha nem látta senki, meg is suhintotta őket a feje fölött. Munkába menet nem volt ideje, de este már nézte, nem kerül-e valami szürke a lába elé, jobb is volt földre szegezni a tekintetet, mert épp az a hónap volt, amikor a nőkön napról napra egyre kevesebb a ruha, ez mindig felzaklatta, amíg kabátban voltak, addig nem jelentettek rá veszélyt, de a kis topoktól, rövid szoknyáktól ideges kézremegés fogta el. Majdnem minden este várt rá valami a földön. Egy kétszer kettes sima, a tetején csempével, egy kétszer négyes derékszögű fordító, sőt egyszer egy váltókaros elem is. Figurák nem jöttek soha, csak építőkockák, szürkék, mint a telepi házak fala.