(Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott, Szkéné Színház, szeptember 12.)

A darab háromszereplősnek tűnik, de valójában inkább egyetlen nagymonológ – a járulékos szereplőkkel Szabó Máté rendező sem tud mit kezdeni. Hiába a gyönyörű, fájdalmasan sárgás kezdőfény a lányt és saját anyját megjelenítő Moldvai Kiss Andrea hátán, figurája, helyesebben figurái végig teljesen háttérbe szorulnak, amiről mi sem árulkodik jobban, mint hogy halála után csendben kisomfordál a színpadról.

(Dollár Papa Gyermekei: Holtvágány, 2-es villamos, szeptember 1., 21.20)

A Holtvágányban minden oda-vissza működik: ellesett életmorzsákból szöveg lesz, abból színház, ami nem épített díszletbe helyeződik, hanem tökéletes kamaratérbe, vissza a megszokott, hétköznapi környezetünkbe, egészen pontosan a 2-es villamosra. Az első felvonás napjainkban, a Jászai Mari tértől a Közvágóhídig játszódik, a második ellenirányban – időben is. A cselekményt történetnek nevezni túlzás lenne, inkább helyzetek vannak – egészen pontosan helyzet van: megcsalás esete forog fenn.

(Sziget Fesztivál, augusztus 8–15.)

A nagyra terebélyesedett Sziget Fesztivál immár hagyományos helyszínén, a Cirque du Szigeten – amely már nevében is utal az alműfaj frankofón gyökereire – egy üdvösen félreeső réten fantasztikusan felszerelt cirkuszi sátor áll, amelyben a napi rendszerességgel játszott vendégelőadások azonban inkább frontálisan érvényesülnek. „Nagy Love Revolution”, „kultúrák találkozásának központja”, „sokszínűség, befogadás, tolerancia”, „az életmód szabadságának joga” – olvashatjuk a lózungokat az idei útlevél beköszöntőjében. A sátor három külföldi nagyprodukciója meg is felel ezeknek a kitételeknek: Kambodzsa, Marokkó és a Guineai Köztársaság képviselteti magát (a külső színpadon még Japán tartozik ebbe a kategóriába egy rövid, de technológiailag annál hatásosabb diabolószólóval) – a menedzsmentet a háromból az utóbbi két esetben a „fejlett Nyugat” tartja kézben, és ezzel eleve sok mindent el is mondtunk (lásd forgalmazhatóság).

(AlkalMáté Trupp: Fenyő Iván, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, jú­lius 28., 20.30)

Önként, kés alá – ez két fontos részlet. Ugyanis tizennégy ember – a főiskolai évek óta óhatatlanul meglazult – közösségében sem az egyéni, sem a csoportdinamika nem kizárható körülmény. Félidőben lemorzsolódott Száraz Dénes, aki azóta gyakorlatilag elzárkózik a dologtól: amikor rá került a sor, a derekát ugyan beadta, mesélt, de a megjelenítésben részt nem vett, ő nem tudta „terápiának” felfogni a közös munkát, ahogyan azt többen tették, és ahogyan azt Fenyő Iván is remélte az újbóli találkozástól, mivel egy előzetes nyilatkozata szerint „az utóbbi félév élete egyik legnehezebb szakasza volt”. Csakhogy egy terápiához mindkét fél aktív hozzájárulása kell.

(Carly Wijs: Mi és ők, Orlai Produkció, Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara, július 21.)

Fontos, hogy a darab nem vádló, sem érzelgős, nem hápogást és hüppögést akar kiváltani, nem fogalmaz meg intelmeket sem (magyarán: nem didaktikus), csupán annyit szeretne, hogy legyenek szavaink beszélni egy olyan jelenségről, amely lassan hétköznapinak mondható. Hogy hamísítás nélkül, de finoman építkező dramaturgiával és némileg elemelt keretben álljanak előttünk a puszta tények úgy, ahogy azokat a gyerekek (feltehetően) látták. Azok a gyerekek, akik azt a 3 napot végigcsinálták.

(Ebb–Fosse–Kander: Chicago, Átrium, július 4.)

Az előadásban hemzsegő közéleti utalások – a koreográfia (Vári Bertalan) szellemes, magyaros, bokacsapkodós elemei, a belengetett Gucci táskák, a #metoo és a migránsozás fél-fél mondatnyi említése, és még sorolhatnánk – karakán és koherens aktualizálásnak nem nevezhetőek, megmaradnak a kacsingatás szintjén, ugyanakkor számos dramaturgiai ellentmondáshoz vezetnek.

(Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos, Forte Társulat, Szkéné Színház, május 27., június 20.)

Emberpróbáló előadás ez (is) – nagyszerű jelenetekkel (mint például amikor előkerül a bariton szárnykürt) és remek, szívós alakításokkal (többek között a meggyötört feleség szerepében Földeáki Nóra energikus rebbenékenysége is szót érdemel), finoman kijátszott humorral (egy ilyen komoly mókázás valószínűleg már ráfért a társulatra) és végig diszkréten sugalmazó zenével (Ökrös Csaba) –, amely a kőszínházakban megszokottnál absztraktabb nyelvezetével mind előadóitól, mind nézőitől kitartást és edzést követel.

(Second life, avagy kétéletem, Orlai Produkció, Hatszín Teátrum, május 16.)

És mi lettél? Az az öt ember, aki a Hatszín Teátrum kis színpadán felállított dobozvázban eljátszadozik ezekkel a kérdésekkel, ilyen-olyan úton-módon, kisebb-nagyobb kerülőkkel és kitérőkkel mind történetesen színész lett. És mondhatjuk úgy, hogy ez a produkció, a Second life, avagy kétéletem véletlenek sorának eredménye. Mert például az ötből hárman (a fiúk) hiába székesfehérváriak, ott soha nem találkoztak. Talán voltak egy időben egy helyen, de ahhoz, hogy a sors végül mégis összehozza őket, kellett a Színművészeti Egyetem, az azonos osztályfőnök, a közös egri társulati lét és még sok minden más, köztük némi hit, plusz néhány pofon és jókora csalódás.

(Lőrinczy Attila: Balta a fejbe, Pesti Magyar Színház, május 24.)

Fiatal, de már nem hamvas rendezőnek a Balta a fejbe hálás feladat – és manapság szinte logikus választás, mivel nagyszerű eszköz a nyitásra egy olyan színházban, ahol nem egészen ez a fajta kortárs a profil, és valamelyest új közönségre vágynak, mondjuk az egyetemista korosztályra. Logikus, mert a darabban a Hamlettől a Rómeón és a Macbethen át a Pulp Fictionig sok az ismerős elem, és akkor még csak tananyagról, tárgyi tudásról, irodalmi és filmes (még és már) klasszikus műveltségről beszéltünk, ezekre lehet és érdemes támaszkodni, mert ezektől van a nézőnek siker- és felismerésélménye. A téma pedig szintén örök: az emberi gyarlóság és az évszázadok óta megoldatlan társadalmi és családi értékválság, amelyre ki-ki a maga módján reagál: hazugsággal, görcsös ragaszkodással, betegséggel, önbódítással, erőszakkal.

(Závada Péter: Je suis Amphitryon, Trafó, április 24.)

Jó szövegből rossz színházat csinálni nem kunszt. De ritka – és a lehető legjobb – eset, hogy egy színpadon nehezen elképzelhető (nem rossz, ilyen minőségi kategóriákba ennél a különös, hibrid, kísérleti félelméleti műfajnál értelmetlen belemenni) szöveget ilyen erősen megtámogasson egy színrevitel. Ehhez nyilván kellenek a színészek, a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervező és a többiek is. És az, hogy a rendező tudja, mit akar, még ha az író talán kicsit túlgondolkodta is magát.

(Brecht: A szecsuáni jólélek, a Theater und Orchester Hiedelberg és a Katona József Színház koprodukciója, BTF, április 20.)

Bodó Viktor úgy döntött, megtartja az absztrakt keretet – és milyen jól tette! –, noha ez a fajta szereposztás ma Európában, pláne Németország és Magyarország viszonylatában nem tud nem sugallatos lenni. Mert kik ezek az istenek? Istenek egyáltalán? Inkább úgy tűnik, valami, a helyiek (gondolunk itt persze a heidelbergi nézőközönségre) által érthetetlen nyelven – a hazai fülnek viszont szellemesen – hablatyoló figurák, akiket eleinte tolmácsolni kell, majd szinte észrevétlenül beilleszkednek, itt élnek velünk (vagyis ott velük), a háttérben csendben meghúzzák magukat, és azzal párhuzamosan, ahogy a nyelvet megtanulják, lassan kívülállásuk is megszűnik, talán csak színben különböznek (sui generis fehérek).

(Spiró György: Széljegy, Kamra, április 8.)

A Kamra előadásával, helyesebben Spiró György Széljegy című fekete komédiájával tulajdonképpen az a baj, hogy az éremnek túl sok oldala van. Persze ez életszerű: attól még, hogy az ember költözésen gondolkodik (értsd: akad egy konkrét tennivalója), az élet megy tovább, az élet van; a döntéseinkbe rengeteg faktor belejátszik, mégis: olyan sok irányba lehet menni ebből a konfliktusból, hogy a fele a végére elsikkad. És ezért a figyelemfelhívás és óvatosságra intés jó (és valamelyest okító) szándéka ellenére a sok szó visszhangtalan marad. Nem mondom, hogy a darab nincs jól megírva, csak annyit állítok, hogy túlkarikírozott, amire a rendezés még rá is erősít, így pont az önmagunkra ismerés lehetősége tompul el. A kétoldalt felhelyezett tükrök által homályosan látunk.

(Molnár Ferenc: A hattyú, Örkény Színház, március 24.)

Mintázatok. Az előadás alapvetően ezekkel és ezekből dolgozik. Viselkedésbeli, hatalomtechnikai, életszagú mintákból. A karakteres látványt leszámítva mindenben visszafogott: mértéktartóan aktualizál (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), de egy-két tust azért rendesen bevisz, van min nevetni; a színészeket egyenrangúként mozgatja, sőt pózoltatja, kellékből pedig keveset használ, de ami a színpadon van, az nem véletlenül került oda. Mint például az a kis gömbakvárium, amelyben egyre közelebbről vizsgálhatjuk, hogyan úszkál a díszaranyhal, miközben körülötte az emberiség önérzetesen gyakorolja a (ki-, be-, fenn-, össze-, vissza-, maga- stb.) tartást.

(F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Pesti Színház, március 13.)

Az ún. „hangdesign” (Wunderlich József) is inkább a fiatal közönséget szolgálja, a mostanság nagyon divatos loopolás – jó ritmusérzékkel és nem túl nagy befektetéssel változatos és igen expresszív hangeffektek hozhatók ki belőle.

De a zenei ritmusérzék nem egyenlő a dramaturgiaival. Úgy tűnik, a rendező mindent akar, történetet mesélni, eseményeket és jellemeket mutatni, így tulajdonképpen semmi sem tud igazán kiteljesedni – a nagy mondanivalót leszámítva, mert a szavalatnyi példázatokból, a különnemű mozaikdarabkákból az valahogy mégis összeáll.

(Jacques Offenbach: Kékszakáll, Budapesti Operettszínház, február 25.)

A zenés színháznál stilizáltabb műfaj kevés van. Ezért is kár, hogy a prozódia helyenként cudarul bánik az énekesekkel – jó lenne mindenhol érteni a dalszövegeket, pláne hogy állítólag sziporkázóak, bár inkább meglehetősen eklektikusnak tűnnek (Máthé Zsolt tolla). A zenei idézetekre rájátszó bátor utalások egy idő után elmaradoznak, de sebaj, hiszen a hangsúly a végéhez közeledve egyre inkább a cselekmény megoldására kerül. A jelmezekben is van némi eklektika – gondolok itt például a nyilván poénnak szánt vászon munkavédelmi kismamacipőkre –, de összességében mutatósak, sőt helyenként szellemesek, talán csak a pizzafutárt lenne érdemes nem kertészlegénynek öltöztetni. Egy dologgal nem tudok sehogyan sem megalkudni: a koreográfiával (Kulcsár Noémi).

(Holt lelkek, február 12.; Miskin herceg, február 15.; Katona József Színház, Sufni)

Dankó Istvánt, aki idestova 10 éve a társulat színésze és építő tagja, jól érzékelhetően a tartalom hajtotta első rendezésében: neki ma Magyarországon mondanivalója van a Holt lelkekkel. Egy történetet mesél el, amely, bár szerzője több mint százötven évvel ezelőtt vetette papírra, ma ugyanúgy érvényes. És Dankó amellett, hogy az univerzálist példázza vele, kidomborítja benne a lokálisat, amivel nap mint nap találkozunk, legalábbis az, akinek van rá füle. Mert rendezése nem direkt aktualizál, de jelez.

(Ibsen: Kísértetek, Centrál Színház, január 29.)

Olyan darab ez, amelyben a múlt bűnei nem egyszerűen visszaköszönnek, hanem keményen visszaütnek. Lukács szavaival ideálok, individualizmus és társadalmi etika nagy csatája, ahol „[…] az összesség, a magukban véve conventionális és gyenge erők összefonódottsága okozza a tragédiát, minél kisebb értékűek egyenként, annál »mélyebb« lesújtóbb hatású synthesisük nagy ereje”. A mondanivaló súlyos, súlyosan szimbolikus, és ahogy az a fentiekből is látszik, Alföldi úgy dönt, elmesélését javarészt a díszlettel, beszédes beállításokkal (egymás mellé, egymással szembe, egymás mögé), hangsúlyozó világítással, bergmani hangulatban oldja meg.

(Franz Kafka: Az átváltozás, Örkény Színház, január 12.)

A színház nézőterén alig hallatszik nevetés, ugyanis a megtöbbszörözött és többszörösen felnagyított tekintélyelvű apafigura erősen ráül a hangulatra. Az pedig távolról sem nevezhető feloldásnak, hogy a keretjáték végén szülinapi gesztusként kollégái a „főszerepet” játszó Polgár Csaba arcába nyomnak egy tortát. Mondhatjuk, hogy ez egyfajta kabarétréfa, hiszen az előadás atmoszférája talán ezt a (korhű) műfajt idézi leginkább, de szomorú, bánatos kabaré ez, cseppet sem mulattató, inkább „a nyilvános fellépés szégyene” (Levél Apámhoz) üt át rajta.

(Tolsztoj–Edmundson: Háború és béke, Vígszínház, december 18. és 29.)

A színpadi doboz falai fekete és fehér panelekből állnak, egy ilyen, egy olyan, mögéjük képmontázs vetül. Élő díszlet ez, a tér folyamatosan szűkül és tágul, együtt lélegzik a színészekkel. Eleinte csak az tűnik fel, hogy a rendezés a színpad mélységének legalább négy síkját használja, de ahogy szaporodnak a matrjoska babák a vetített képek és a kellékek között, a díszlet is egyre inkább így működik: pakolódnak egymásba a többé-kevésbé párhuzamos helyszínek, a történelem személyes és egyetemes terei.

(Carlo Goldoni: Házasság Palermóban, Nemzeti Színház, december 7.)

És hogy mi az a palermói lepel? Hozzáadott érték (betoldott remek poén), mint a Brighella által legendásnak kiadott kopott lepedőn a rozsdafoltok – praktikusan ügyes megoldás, amelyből ebben az előadásban is akad, ugyanakkor én (egy ilyen kevés cselekményű) Goldonit ilyen komótosan elővezetni még nem láttam.