Fáy Miklós

Kurtág irodalmi komponista, ismeri a szavak szépségét és erejét. Adja magát a következtetés, hogy a zenéje ott kezdődik, ahol a szavak értelme véget ér, de még ez sincs egészen így. Kurtág értelmezi a mondatokat, ha benne van a jaj, akkor feljajdítja őket. Bizonyos esetekben egyszerűen interpretációs javaslatot tesz. Sokféleképpen el lehet mondani azt, hogy „virág az ember”, egyszer úgy, hogy az ember szépséges volta legyen benne, egyszer úgy, hogy a törékenysége, egyszer úgy, hogy a magánya, a haszontalansága, a világmindenség tévedése. De hogy mindez egyszerre legyen benne, ahhoz el kell ezt énekelni. Kurtág zenéjére.

Tovább

(Gyöngyösi: A Mester és Margarita – online premier, február 13.)

A Mester és Margarita ugyan nem a parasztság helyzetével bajlódik, a történet időnként mégis ellenáll, és, meglepő módon, a Jézus-vonal bírja a slágerhangot, Margarita viszont nem. Jön és elénekel valami édesen búsat, és az ember azt mondaná: na, ne vicceljél már. Pedig nem viccnek van szánva.

Tovább

(Anna Netrebko koncertje Bécsből, a Metropolitan Opera honlapján – február 6.)

Könnyen kimondaná az ember: neki mindent szabad, de épp ez a lényeg, hogy mindent neki sem szabad. Ha kicsivel több volna a hamis hang, ha csökkenne a koncentráció, a hang élesebbé válna, akkor pillanatok alatt dőlne össze minden, és a világ dicsőségéről és annak mulandóságáról kellene most elmélkednünk. Ehelyett meg az kell mondani, hogy vannak más énekesek, talán nagyobbak is Anna Netrebkónál, mégis dívában és operában mérve most épp Netrebko évtizedében élünk. És már másfél évtizede.

Tovább

(Golden Renaissance – Josquin des Préz – Decca, 2021)

A dicsőséges test helyett a CD-n a központba a dicsőséges Josquin került, hiszen a misetételek közé nemcsak az egyházi szövegekre írt motettákat illesztették, de az El grillót is, ami, akárhogy nézem is, a tücsökről szól, aki híresen jó énekes. Persze, Josquin ehhez is értett, a chansonokhoz és frottolákhoz, de… Nem tudom, talán nincs is igazán de. Ez egy CD, nem egyházi segédanyag, miért ne lehetne a zenét és a zeneszerzőt ünnepelni vele?

Tovább

(Das wohltemperierte Klavier, Warner, 2021)

Nem tudok ellenállni a rossz humornak: enged a negyvennyolcból, nem kívánja a hallgatótól, hogy ott üljön a lemezjátszója előtt órákon át, hanem válogatást kínál a Wohltemperiertes Klavier második kötetéből, tizenkét prelúdiumot és fúgát ajánl a figyelmünkbe. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is bennünket kímél, hanem önmagát, erről a tizenkettőről van sajátos mondanivalója vagy értelmezése, miért is kellene akkor megkínlódnia a maradékkal. Ez pontosan nem derül ki, annyi bizonyos, hogy a válogatás a kötet első darabjával indul és az utolsóval zárul, ami arra utal, hogy Anderszewski szerint a CD így kerek, így teljes, ne tessék a folytatást várni, hogy aztán gondos szerkesztők a helyes sorrendbe rakják a darabokat, és az egész ötlet elenyésszen.

Tovább

Tudom azt is, mekkora igazságtalanság, ha Fischer Iván főművének a Fesztiválzenekart mondom, ahhoz túl sok esti élmény van mindannyiunk háta mögött. Mahler, hogy a legkézenfekvőbbet mondjam, de a zeneszerzői maratonok, próbatermi koncertek, operaelőadások, amelyekben a zenekar kórusként is funkcionált. Énekelt ráadások, vagy most, legutóbb a Himnusz olyanokkal, akikkel nem szoktunk Himnuszt hallgatni, nem halljuk egyébként sem a hangjukat, de most igen. Értsük már végre meg: nem csak győztesekből áll az ország és a társadalom. És ha megértjük, akkor paradox módon mégis győztesekből áll az ország és a társadalom.

Tovább

(Renée Fleming-hét a Metropoltan Opera közvetítéseiben)

Az egész most azért érdekes, mert Flemingnek végül is igaza volt, a Metropolitan bezárt, és ha valamikor kinyit, már nem valószínű, hogy ő lesz a nyitó előadás sztárja. Másfelől meg most is a Metropolitan sztárja, a színház videoközvetítése most épp Fleming-hetet tart, minden este egy másik főszereplése nézhető ingyenesen a metropolitan.org oldalon. Az 1998-as Figaro házasságával kezdtek, ami nagyon-nagyon közel volt (van) a tökéletes szereposztáshoz.

Tovább

A Beethoven-év lepergett. A legfőbb tanulsága pedig az, hogy az évfordulóktól semmi nem változik, de azért az ember megnézi a naptárt: milyen év van most? Nahát, Saint-Saëns. Száz éve halt meg, és épp Beethoven születésnapján (amennyire az utóbbit meg lehet tippelni). Elképesztő zenei tehetség, háromévesen már komponál, tizenegy évesen már Beethovent és Mozartot játszik nyilvánosan, zongoraversenyeket, saját kadenciákkal. És aztán?

Tovább

(Mozart: Die Zauberflöte – Decca, 2020)

Hogyan lehet ilyen szereposztással ennyire rossz lemezt készíteni? A stílus szanaszét van, Gruberova fenomenális, mintha azt kérdezné éneklés közben: ennyi az egész? Nem lehetne még egy-két hanggal magasabban is megpróbálni? Kiri áriázik, szépen, de kissé beleszorulva az operaéneklés keretei közé. Ehhez jön Peter Hofmann, aki egészen ijesztően nyers és primitív, a hangi kifejezése az semleges és a brutális között váltakozik, a hangszín maga fémes és erőszakos, torokból szól az ének, mintha Tamino a tüdejét köpné ki, csak hogy csatlakozhasson a kiválasztottakhoz. Szép tőle az igyekezet, de a kiválasztottakhoz csak kiválasztottak csatlakozhatnak, köszönjük az érdeklődést, de ez a lemez arról szól, hogy hercegem, ez sajnos nem jött össze.

Tovább

(Puccini: Tosca – a Metropolitan 1978-as előadásának közvetítése december 6-án)

Verrett pedig igazi díva, azt is játssza, elegáns, nemes, és az idegvégződései majdnem annyira állnak ki a bőréből, mint a nyaki erei, ha nagyon belemelegedik a szerelmetes párbeszédbe. De igyekeznie is kell, Luciano Pavarotti a partnere, ha hagyja, akkor Cavaradossi lesz az opera címe, és nem Tosca. Ha nem hagyja, akkor is.

Tovább

(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan 2007-es előadásának közvetítése, november 30.)

Igaz, hogy Csajkovszkij a szavak szintjén elvett valamennyit az Anyeginből, érthető módon például kimaradt Tatyjana álma, amelyben egy medve üldözi őt a hómezőn. Talán valaki merész komponista újrakomponálja az Anyegint, és éneklő medvék is lesznek benne. Mindenesetre a Csajkovszkij-féle csupaszítás általánosabbá tette a történetet, hiába nem szereti az ember az örökségére váró léhűtőt, most hallgatja Dmitrij Hvorosztovszkijt, és azt mondja, rendben, de mit csinálhatna.

Tovább

(kamara.hu/2 – élő közvetítés a Zeneakadémiáról)

A Zeneakadémián, közönség nélkül, de jutányos összeg ellenében közönséggé változhatott az ember, otthon nézhette a nemes harcot, amelyet Keller András folytatott a hegedűjével, és ez most tényleg nem gúny akar lenni, csak küzdelem egy nagy és nem nagyon ismert zeneműért, Mozart e-moll hegedűszonátájáért. Nem Keller András a kézenfekvő választás a műre, az ő hegedűhangja viszonylag éles, fémes, hidegen csillogó, de talán épp ebből alakul ki valami más, valami figyelmeztető: ez nem egy szonáta a sok közül, fájdalmasabb, vagy legalábbis nyíltabban szomorú.

Tovább

(Wagner at Wahnfried – Deutsche Grammophon, 2020)

A Wagner at Wahnfried lemez olyan, mint valami becsületgól egy tíz góllal elveszített meccsen. Nem oszt és nem szoroz, de jelzi, hogy élnek itt még emberek, akik hangszert vesznek a kezükbe, élnek mások, akik ezt meg is hallják. Állítólag sokan sírtak a megindultságtól, amikor a Siegfried-idill szólt a távolból, és el is hiszem, szép a hangzás, beleremeg a szív. Pontosan az ember nem tudja, mennyi ebben a karmesteri befolyás, tizenhárom ember éppenséggel megindulhat önmagától is, nem kell feltétlenül egy pálcás ember az orruk elé, de majdnem mindegy is.

Tovább

(This Dream of You – Diana Krall, Verve, 2020)

A régi skatulya az volt, hogy itt ez a szőke cicababa, és nahát, énekelni is tud. Nahát, zongorázni is tud. Zenél. Olyan érdekes a hangja, van egy kis smirgli a felszínén, de közben mégis közelről szól, susorászik a mikrofonba, intim és mégis kemény, magának való, az örökké meghódíthatatlan nő. Nem is rossz szerep, csak az idő azért közbedumál, az örökké meghódíthatatlanokat is meghódítja valaki. Megmarad az emléke, ahogy a hangfelvétel ugyanaz marad, csak nem tudni, kinek jó. Magányos férfiak vele siratják a régi szerelmes párjukat? Van néhány Krall-lemez, amelynél azt érzem, hogy már pimaszság ennyire unatkozni az előadónak, megy, mint a hatos villamos, megállótól megállóig, maga sem tudja, miért. Ezt várják, ezt kapják.

Tovább

(Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest koncertje – Müpa, október 31.)

Aki viszont idő előtt vállalakozott a nyilvánosságra, nem tudja a darabot, és annyira nem tudja, hogy nem is tudja megmutatni, mit nem tud, nem él a mű, nincsenek alapélmények a különböző tételek alatt, még a karaktereket sem érezni, hogy most higgadt és méltóságos, most viharos, most mély és bensőséges. Most leginkább egyik sem.

Tovább

(A Fesztiválzenekar vicenzai koncertjének közvetítése a zenekar honlapján, október 25.)

Közben meg zajlik a Vicenzai Operafesztivál, ez is Fischer Iván nagyszabású vállalakozása, amelynek keretében itthon is megnézhettük, mi megy a Teatro Olimpicóban. Csak hát azt éljük, amit élünk, nem játszanak teljes operát most Vicenzában sem, hanem amolyan szimfonikusan, egy Haydn szimfónia mellé tettek részleteket az Ariadné Naxos szigetén című Richard Strauss-műből. A kalandból nem maradunk ki (vagy mégis, de erről később), a zenekar honlapján követni lehetett a koncertet.

Tovább

(Szörényi–Bródy–Gyöngyösi: István, a király – Erkel Színház, október 17.) 

Akkor mire is megy a játék? Új nemzeti klasszikus operát teremteni? Vagy bevezetőt a dalszínházba, aki ide eljön, beleszeret a természetes hangerőbe, és wagneriánussá válik? Még az is lehet, hogy akad, aki bejárja ezt az utat. Mindenesetre Wagnertől visszafelé ez már nem tűnik annyira természetesnek, még ha rázom is a lábam a ritmusra. Valószínűleg a régi ritmusra, amikor még István király elűzte asztalától a törleszkedőket. Ma már tudja, hogy ilyesmit nem szabad csinálni. Ez is egy tanulság, bár ehhez nem kell feltétlenül szimfonikus zenekar.

Tovább

(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Eiffel Műhelyház, október 10.)

Nincs semmi baj, csak mintha már láttam volna ezt az előadást. Legalább tízszer. Valahogy így kell nyúlni a régi operákhoz, ez jelzi, hogy régi, de örök, bár én ilyen jellegű aranyifjúból sem ismerek többet, mint laza erkölcsű római nőből, így sokkal közelebb ez a színpadkép sem visz a történethez. Nem én vagyok a célközönség.

Tovább

(Bartók összes kamaraműve – 1. rész – Zeneakadémia, szeptember 30.)

A 2. szonáta annyira nehéz – na jó, Bartók biztosan értette, de akkor most miért nem nyílik meg? El van játszva, Baráti Kristóf a szokott heifetzi fegyelmével és rezzenéstelenségével, Fejérvári Zoltán a maga választékosságával megadja a lehetőséget, hogy jobban, mélyebben kerülhessünk kapcsolatba a művel, de csak azt érzem, amit a labdarúgó szakírók szoktak mondani: ez nem kisasszony sport.

Tovább

(Joyce DiDonato koncertje Bochumból – A Metropolitan Opera honlapján, október 23-ig) 

Ez a koncert is hánykolódott, Barcelonában tartották volna, de a város gócponttá vált, átvitték Antwerpenbe, de az a város is gócponttá vált, így végül Bochumba mentek vele, egy ipari csarnokból átalakított koncertterembe. Joyce DiDonato áll a pódiumon, körülbelül középen. Ha balra fordul, ott ül vele szemben az Il Pomo d’oro régizenei együttes, hat vonós, egy theorba, egy csembaló. Ha jobbra fordul, akkor meg Carrie-Ann Matheson vár rá a zongoránál. Ennyiből már körülbelül sejthető, hogy szokatlanul nagy a merítés, de talán ez így túl enyhe kifejezés: az énekelhető zeneirodalom széleit is érinti DiDonato, Monteverdivel kezd, és a XXI. század a másik vég, ősbemutatóra is sor kerül.

Tovább
Élet és Irodalom 2021