Ehn felszállt a vonatra, megkereste a helyét. Elsőként a könyvét vette elő, meg egy palackot, teli az én kemény, zavaros csapvizemmel. Szemközt már ült valaki: egy kisfiú csepp alakú, felnőttes orrlukakkal, aki éppen nejlonborítékjából szabadított ki egy színes rovartani újságot. A vagon a további fővárosi megállókban emberekkel, zajokkal, csomagokkal telítődött. Ehnnek néha félre kellett hajtania a fejét, hogy az új felszállók az ülések közt biztonsággal elférjenek. Attól félt, hogy a haja beleakad valakinek a hátizsákjába, s akkor a hordárok ítélőszéke elől a hátizsákosok ítélőszéke elé kerülhet, márpedig ő ezekben a statáriális beszélgetésekben rendszerint alulmarad. A haját mindenesetre marokra fogta, a mellkasára simította, mint egy kezes állatot. Felütötte a könyvét. Olvasás helyett ugyan a könyvjelzőnek használt tüdőszűrős papírt pengette az ujja, amit aztán a ritkán orvoshoz járók ösztönével megfordított, hogy a címzése ne látsszon. Egyetemisták foglalták el az ülések zömét. Valahol halk beszélgetés folyt egy épülő akkumulátorgyárról.

„Most nem csak hogy a munkatársam székén nem ült senki, de az asztaláról szőrön-szálon eltűntek a felpántlikázott mappák, a Velencés-naptár meg az olló, aminek a foglalata repedt. Minduntalan becsípi a bőrt, ha az ember rosszul veszi kézbe, és csak metélne meg metélne – a munkatársam legalábbis ezt szokta mondani. Kérdeztem a többieket, hogy mit tudnak róla, ők pedig megnyugtattak, hogy nem rúghatták ki, hiszen nincs két hónapja, hogy fizetésemelést kapott. Négyen vagyunk ebben a tengerimalac-tenyésztésre sem alkalmas aprócska szobában. Így mondjuk, így beszélünk a helyről, ahol dolgozunk. Hiába mutattam nekik az üres asztalt a tengerimalac-tenyésztésre sem alkalmas apró szobában, hiába mondtam, hogy se mappák, se Velencés-naptár, se semmiféle olló, ők kitartottak amellett, hogy a munkatársunk nem eltűnt, hanem nincsen ott. Megfigyeltem, hogy míg ők úgy fogalmaznak, ott, én inkább azt mondom, hogy itt. Mintha nem ugyanonnan néznénk az irodaház dolgait.

            Nekifogtam a munkámnak teátrálisan. Azazhogy folytattam, amit előző nap félbe kellett hagynom. Néha nem tudom, mi a különbség, néha pedig nagyon is tudom, hogy folytatom-e vagy inkább nekifogok. Megfordítottam a papírkosarat, de előtte az eltűnt vagy csak nem itt lévő munkatársunk szemetes kosarába öntöttem belőle a szemetet. Az ő kosara sem volt teljesen üres. A fenekén számsorokkal teleírt fecnik, az ébrentartó keksz kék csomagolópapírja meg egy gyenge kézzel összegyűrt zsebkendő. Minduntalan ezt csinálom: kiürítem és felfordítom a papírkosaramat, mert így másolás közben fölpolcolhatom a lábam. Van, aki behozott egy sámlit, a kényelmi gondjait így oldja meg. Van pedig, aki a nyomtatón nyugtatja a lábát, aztán mikor nyomtatnia kell, azt mondja szándékosan vagy direkt, hogy nyomtatok a nyugtatón. Megadjuk a módját, ha végre munkához látunk.”

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
A tárcatár rovatba - állandó szerzőnk, Szív Ernő mellé - minden évben három írót kérünk föl, hogy havi rendszerességgel újítsák meg velünk, nálunk a tárcaírás hagyományát. Idén Keresztury Tibor, Kiss László és Szvoren Edina köszöni a figyelmüket. Felkészül: Csabai László, Térey János és Tompa Andrea.