Ez már volt, ez már megesett

„Most nem csak hogy a munkatársam székén nem ült senki, de az asztaláról szőrön-szálon eltűntek a felpántlikázott mappák, a Velencés-naptár meg az olló, aminek a foglalata repedt. Minduntalan becsípi a bőrt, ha az ember rosszul veszi kézbe, és csak metélne meg metélne – a munkatársam legalábbis ezt szokta mondani. Kérdeztem a többieket, hogy mit tudnak róla, ők pedig megnyugtattak, hogy nem rúghatták ki, hiszen nincs két hónapja, hogy fizetésemelést kapott. Négyen vagyunk ebben a tengerimalac-tenyésztésre sem alkalmas aprócska szobában. Így mondjuk, így beszélünk a helyről, ahol dolgozunk. Hiába mutattam nekik az üres asztalt a tengerimalac-tenyésztésre sem alkalmas apró szobában, hiába mondtam, hogy se mappák, se Velencés-naptár, se semmiféle olló, ők kitartottak amellett, hogy a munkatársunk nem eltűnt, hanem nincsen ott. Megfigyeltem, hogy míg ők úgy fogalmaznak, ott, én inkább azt mondom, hogy itt. Mintha nem ugyanonnan néznénk az irodaház dolgait.

            Nekifogtam a munkámnak teátrálisan. Azazhogy folytattam, amit előző nap félbe kellett hagynom. Néha nem tudom, mi a különbség, néha pedig nagyon is tudom, hogy folytatom-e vagy inkább nekifogok. Megfordítottam a papírkosarat, de előtte az eltűnt vagy csak nem itt lévő munkatársunk szemetes kosarába öntöttem belőle a szemetet. Az ő kosara sem volt teljesen üres. A fenekén számsorokkal teleírt fecnik, az ébrentartó keksz kék csomagolópapírja meg egy gyenge kézzel összegyűrt zsebkendő. Minduntalan ezt csinálom: kiürítem és felfordítom a papírkosaramat, mert így másolás közben fölpolcolhatom a lábam. Van, aki behozott egy sámlit, a kényelmi gondjait így oldja meg. Van pedig, aki a nyomtatón nyugtatja a lábát, aztán mikor nyomtatnia kell, azt mondja szándékosan vagy direkt, hogy nyomtatok a nyugtatón. Megadjuk a módját, ha végre munkához látunk.”