Amikor először hazalátogattunk, azt mondta nekem: mon gendre. Vőmuramnak szólított. Azt hitte, megbocsájtott nekem. Mert hát ennek a nagyvonalúságnak voltak előzményei is.

Amikor megtudta, hogy gyermeket várunk, a leánygimnázium igazgatónője behívatta középső gyermekét, Clót, és egy svájci címet nyomott a kezébe. Egy intézetét, ahol diszkréten elintézik az abortuszokat.

Én még kezdő franciás voltam, a telefonkönyvből néztem ki a „gynecologist”-ot, aki megvizsgálta kis szerelmemet. A tizennyolc éves Clo rövidesen felvehette a gyerektartásért járó első havi részletet.

Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriánk. A gimnáziumban még orvosi igazolással sem mentették fel a tornából jövendőbeli feleségemet. Ez volt a büntetése az igazgatónőtől.

Kiszámítottam, hogy a nyugati magyar irodalom kiadványai mennyiségüket tekintve egy közép-amerikai ország termésével vetekszenek. Akkor, a múlt század közepén, több mint száz magyar újság és folyóirat jelent meg a nagyvilágban. Az emigráció írt, olvasott rendületlenül.

De vajon ebből a gazdag termésből mára mi maradt? Eszembe jutnak a régi munkatársak: Anglia, Argentína, Franciaország. Soroljam-e tovább? Mennyi izgalmas írás, mennyi érték, amiről ma már alig tudunk!

Most csak két elárvult, sárga verseskötet jut eszembe. Thinsz Géza, a stockholmi költő versei. Két hibás kiadvány, tudtommal nem is kerültek forgalomba.

– Leveled van! – mondták.

Akinek nem volt bejelentett kéglijük, azok itt, a tükör szegélyébe dugva kapták a leveleiket. 

– Ráérsz elolvasni! – mondták, és elém tolták a Dernières Nouevelles-t, a kelet-franciaországi napilapot. 

Számomra ekkor, ebben a pillanatban vette kezdetét a száműzetés. A címoldalon ismerős arc nézett velem farkasszemet: Nagy Imre, 1956 miniszterelnöke.

– Olvasd el! – biztattak társaim.

Ólomszürke csend ült a teremre. Nagy Imrét kivégezték! Nem volt amnesztia. Elmaradt az ígért közkegyelem. Az emberarcú szocializmussal végzett az idegen, megszálló hatalom. Hazakészültünk valamennyien, de erről ettől fogva szó sem lehetett. Emigránsokká váltunk egy csapásra. Hontalanokká, mint a körülöttünk vegetáló latin-amerikaiak. 

A Héthalmi testvérekről – akármennyire töröm a fejem – keveset tudok. Talán mert később érkeztek. A táborban már mindenki megtalálta a helyét, barátságok szövődtek, kapcsolatok. Az is, hogy két testvér, együtt! Szobatársak voltak, együtt jártak mindenhová. Nem volt szükségük senkire. Amikor pedig egy motorra is szert tettek, alig láttuk őket. Reggel bepöfögtek a városba, és csak estére kerültek haza.

Korán kelő ember vagyok. Három-négy óra is elmúlik, mire felébred az ország, és csörögni kezd előttem a telefon. Három-négy óra munka. Béke és nyugalom. Ma egy Alapítványtól érkezett az első hívás. Előadást tartottam náluk, kifizettek. Azt hittem, hogy a kapcsolatunknak ezzel vége van. A kéziratomat elkérték. Odaadtam.

            – Nem közlik? – kérdeztem most.

            – Dehogynem! – felelték. Csak hát…

Budapest, 1956. La revolution vue par les ecrivains hongrois (A forradalom a magyar írók művei­ben). Szerkesztette: Guillaume Métayer. Le Félin Kiadó, Párizs, 2016. 274 oldal, 22 euró

A szöveggyűjteményt Illyés Gyulának az ötvenes évek elején született költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról vezeti be. Őt nagy nevek sora követi, csak kapásból: Karinthy Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Mándy Iván, Örkény István, Déry Tibor. Az itt közölt írások többsége még a Kádár-korszakban született, és így (az adott körülményeknek megfelelően) hangtompítóval eleveníti fel az ’56-os eseményeket. Jellemző, hogy a forradalom követeléseiről ebben a válogatásban milyen kevés szó esik.