Várható volt, hogy kormányközeli körökben előbb-utóbb valakiből kiszakad valami védhetetlen zagyvaság. Hogy ez épp Orbán Balázs lesz, a kormányfő egyik rövid idő alatt nagyot futott embere, azt nyilván nem lehetett előre látni. Olyan nagyon viszont nem is meglepő. Túl sokat beszél, lassan elhiszi, hogy ő a kormány főideológusa, márpedig ez a pálya ritkán hosszú. Mégsem hiszem, hogy csakis rajta kellene elverni a port.

Kötcse, szeptember eleje, bekötőút. Ismert arcok vonulnak, minden évben ugyanaz a színjáték: hogy kik érkeznek éppen. Jönnek befelé, először az úgynevezett vezető politikusok mindenféle testőrökkel, ilyen-olyan asszisztenciával, majd a második vonal, a minisztériumok alfigurái hitvesekkel, barátnőkkel, aztán a színezék: a magyar rock veteránjai, felvonulói élőképfigurák, a kormány hűséges újságírói.

Nem olyan régen, ahogy erről ezeken a hasábokon már szó esett, a Nézőpont Intézet politológusa egy rendezvényen elújságolta: javasolják, hogy a „transzparencia jegyében, az állampolgárok, az olvasók tájékoztatása érdekében” vezessenek be önbevallási kötelezettséget arra vonatkozóan, hogy ki, mikor, honnan és milyen célból fogad el külföldi támogatásokat. Ez is egy megoldás. Meg az is, hogy az állam meg a kormánypárt szálljon ki a sajtóból, mert ott semmi keresnivalója. A politológus erről az eshetőségről nem beszélt. Előadást tartott viszont a konferencián a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője. Azt taglalta, hogy a nemzeti szuverenitás támadás alatt áll Magyarországon és más országokban is. Sőt, „amikor a magyar szuverenitásvédelmi törvényt és hivatalt támadják, akkor valójában a magyar szuverenitás áll a támadás középpontjában – jelentette ki –: azonosítani kell azokat a szereplőket, akik ellenfelei a magyar szuverenitásnak”. Ami nagyjából azt jelenti, amit a kormányfő jóformán naponta mond: amikor a magyar kormányt támadják, a magyar népet támadják. Ami természetesen nem igaz. Arról is szó esett ezeken a hasábokon, hogy Láncziék hamarosan úgynevezett dezinformációs narratívaelemzést hoznak nyilvánosságra, amelyben bemutatják, milyen, a magyar érdekekkel szemben álló politikai értelmezések jelennek meg Magyarországon. Vagyis: hogyan verik át a magyar népet. De most, mindenek­előtt, biztos, ami biztos, a Hivatal „egyedi – átfogó jellegű – vizsgálatot indított” a Transparency, később az Átlátszó ellen.
 

Legfőbb ideje volt már, hogy a magyar kormány Lengyelországgal is megrontsa a történelmi távlatokra visszatekintő jó barátságot, bár ennek már korábban is voltak jelei. Nemrégiben, egy év eleji beszédében Orbán Viktor például lazán odavetette: „Bár a lengyeleket elsodorta Soros baloldala, de a szlovákok felébredtek, a csehek és az osztrákok ébredeznek, az olaszok irányba álltak, és fellázadnak az amerikaiak is. Az év elején még kevesebben voltunk, de most mi leszünk a többség.” Ez vajon nem egy zavaros elme összevissza beszéde? Mi az, hogy az olaszok irányba álltak? Vagy hogy a csehek ébredeznek. Még korábban Orbán ugyanebben az amúgy is értelmezhetetlen gondolati körben úgy látta, a V4-ben lényegében csak a lengyelek és a magyarok vesznek részt, a szlovákok billegnek, a csehek pedig átálltak a föderalisták oldalára.
 

Miután Orbán Viktor hálálkodva megköszönte Vlagyimir Putyinnak, hogy „ezekben a nehéz időkben” is két nap alatt volt hajlandó fogadni őt – sokáig Orbán maga sem tudta eldönteni, milyen minőségben  volt is a Kremlben –, megjegyezte, lassan elfogynak azok az országok, amelyek mind a két háborúban álló féllel tudnak beszélni, sőt, lassan Magyarország az egyetlen olyan ország Európában, aki mindenkivel tud beszélni.
 

Lassan két héttel a választások után is az látszik, hogy Orbán Viktor és csapata még most sem tudja, mi történt vele és pártjával június 9-én. Pedig mindent úgy csináltak, ahogy választások előtt szokták. Politikai mozgások és társadalmi rezdülések tekintetében naprakész, okoskodó, mindent méricskélő emberei amit lehet, méricskéltek. A politika finomhangolásában buzgólkodó elemzői ennek jegyében nem sokkal választás előtt a választási jogot buherálták: visszaállítani javasolták Budapesten a listás választási rendszert – visszaállították: immár pártlistákra is lehetett szavazni.
 

„Minden magyar embernek ma az a kötelessége, hogy arra a politikai kö­zösségre adja a voksát, amely egyedül beszél és tesz a békéért, és nem hagy­ja, hogy belerángassanak bennünket a háborúba” – mondta Kövér László Újfehértón, hozzátéve: „aki a szívére hallgat, a Fidesz–KDNP-re szavaz, aki az eszére hallgat, meg pláne”.
Vagy nem. Tehetjük hozzá, mert ez a mindent elsöprő békeszöveg a másik oldalról meg azt jelenti, hogy aki olyan módon óhajtja a békét, mint Kövér és eszmetársai, az minden további nélkül elfogadja egy ország – most épp Oroszország – háborús terjeszkedését, azt a könyörtelen és embertelen, kegyetlen expanziót, amiről az ember úgy gondolná, különösen a második világháború után, hogy ilyen szörnyűséget nem engedhet meg a világ egyetlen háborús idiótának sem. Erre mit ad isten, a magyar kormány melléje áll. Tudom, a kormány nem állt mellé, csak békét akar. Ebben a túljátszott békeakarásban persze Orbánék részéről még soha egyetlen ép mondat nem hangzott el arról, hogy mit is jelent koponyájukban a mostani helyzetre vonatkoztatva a béke. Az nem válasz, hogy tegye le mindenki a fegyvert, mert aki ilyet mond, nyilvánvalóan nem gondolja komolyan. Európa recseg-ropog, milliók menekülnek Ukrajnából életüket féltve, sokak összes vagyona két teletömött nejlonszatyor. Az orosz nehéztüzérség és kapcsolódó harcászati egységei már nagyvárosokat döntenek romba, amikor a magyar kormányfő fontosnak tartja újra és újra bejelenteni: lesz rezsicsökkentés, amíg Paks 2. szerződése létezik. És fölhívja a figyelmet az úgynevezett stratégiai nyugalomra: minden átgondolatlan lépéstől óvakodni kell!

Néhány napja az RTL valamilyen háttérműsor keretében bejátszotta annak a kormányinfónak egy mozzanatát, amelyiken a magyar kormányfő is megjelent. A csatorna riportere azt kérdezte a Pekingből nem sokkal korábban hazatért Orbántól, Putyinnal folytatott megbeszélésén miért nem nevezte háborúnak azt, ami Ukrajnában folyik. „Azért, mert nincs hadüzenet” – válaszolt a kormányfő. A válasz nyilvánvaló badarság. Nem csak azért, mert ilyen megközelítésben a náci Németország sosem indított háborút a Szovjetunió ellen. Az egész Barbarossa hadművelet különleges katonai hadművelet volt, függetlenül attól, hogy a német haderők Leningrádot, Moszkvát és Sztálingrádot ostromolták már, és elfoglalták hozzávetőleg az ország európai területeit. És a miniszterelnök koponyájába az is minden további nélkül belefér, hogy bár Ukrajnában – az amerikai hírszerzés szerint – a halottak és sebesültek teljes száma 315 ezer főre tehető, de miután nincs hadüzenet, ez nem háború. De Orbán szerint ez mindegy is. A hadiállapot beállta nem az egymás ellen harcoló országok, az ilyen harcokban elesett katonák és a hátországban szenvedő polgári lakosság létszámának kérdése, hanem, ha szabad így fogalmazni, van-e erről az egészről valami papír. Valami írásos forma, például hadüzenet. Mert ha nincs, nincs háború sem. Vagyis, Orbán szerint korrekt, amit Putyin mond, ne nevezzük háborúnak azt, ami nem az.