Kispanasz

In memoriam Márványi Judit

Judit 1968 szeptemberében került a Szépirodalmi Könyvkiadóba, én 1974 augusztusában. Sokáig nem nagyon tudtunk egymásról: ők Fábián Katival a Nagykörútra néző szobában dolgoztak, én az udvari fronton, a kiadó másik végében, a galambszaros körfolyosóra nyíló szobában kaptam helyet. Aztán – talán a Kőszeg Ferin keresztül – valahogy közelebb kerültünk. Judit egyre többször kért meg, hogy lektoráljam vagy kontrollszerkesszem az általa hozott, felfedezésre váró szerzők műveit: Géher István, Nádasdy Ádám, Ferencz Győző versesköteteit, Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét.

Első közös munkánk a kiadón kívül 1984–85-ben készült: Judit és Kőszeg Feri állította össze a Gondolat Kiadó felkérésére az Osvát Ernő a kortársak között című dokumentumgyűjteményt, és engem bíztak meg, hogy készítsek hozzá jegyzeteket. Elképesztően gazdag anyag gyűlt össze; Osvátról sem azelőtt, sem azóta nem született ilyen sokszínű, izgalmas kötet. De a jegyzetek összeállítása is komoly feladat volt: első kalandtúrám a filológia világában. A kötet az olvasók és a kritikusok körében is nagy sikert aratott; csak az Élet és Irodalomban volt egy kisebb pengeváltás Judit és egy irodalmár között – ne firtassuk, miért, és hogy kinek volt igaza.

Nem sokkal később – ezúttal csak ketten – újra összefogtunk, és egy csokorra valót gyűjtöttünk Füst Milán, Elek Artúr és Fülep Lajos egymáshoz írt leveleiből, amely a Kortárs hasábjain jelent meg. Az anyaggyűjtés, a levelek összepárosítása, a magyarázó jegyzetek elkészítése most már számomra is valódi filoszmunka volt. A főszerkesztő, Száraz György nagy örömmel fogadta és jelentette meg a kéziratot, és nem sokkal később meg is hívott szerkesztőnek a Kortárshoz. (Mire odakerültem, Száraz már beteg volt, hamarosan új főszerkesztő jött a helyére, engem pedig a próbaidő leteltével ki is hajítottak.)

A legnagyobb – és sajnos utolsó – közös munkát 1990-ben vállaltuk. A Gyurgyák János – Bácskai István vezetése alatt álló Századvég Kiadó a Gondolat Kiadóval és a Nyilvánosság Klubbal közösen akkoriban indította el a két háború közötti publicistákat bemutató sorozatot, az Ars Scribendit, amelyben többek közt K. Havas Géza, Gáspár Zoltán, Kovács Imre, Fejtő Ferenc, Zsolt Béla, Molnár Ferenc és Kádár Erzsébet írásait bemutató kötetek kaptak helyet. A szerkesztőbizottság – Gyurgyák János, Kenedi János és Murányi Gábor – ebbe a sorba tervezte Szép Ernő kötetben meg nem jelent publicisztikai írásainak közreadását, és a gyűjtemény összeállításával Juditot bízták meg, aki az Emberszag újbóli fölfedezése és 1985-ös kiadása óta Réz Pál mellett Szép Ernő értő és avatott szerkesztőjének számított könyves berkekben. Judit engem is maga mellé vett. A közös munkát jól jellemzi az utószó egy mondata: „A kötet összeállítói bíznak abban, hogy az olvasó olyan örömét leli e könyv írásaiban, mint amilyen az övék volt a keresgélés, olvasás, válogatás közben.” Igen: erre az örömre emlékszem, ahogy egy éven keresztül a jeges széllel, aztán a kézirattár ablakán betűző nappal dacolva, naponta jártunk föl a Várba, keresgéltünk a Széchényi Könyvtár folyóirat- és kézirattárában, később Judit Labanc utcai lakásán, a kályha tövében egymás kezéből kapkodtuk ki az újabb és újabb „leleteket”. (Közben a kézirattárban rábukkantunk két gyönyörű, kötetben, újságban addig soha nem közölt novellára is, a Borzadály és Az én apám ilyen ember volt című írásra. Elküldtük Csuhai Istvánnak, a Jelenkor akkori főszerkesztőjének, aki Tandori egyik Szép Ernőt idéző írásával kiegészítve, boldogan közölte a lap 1992/4. számában.)

A válogatás, sajtó alá rendezés alapvetően egyszemélyes, intim munka. Ha mégis többen vállalkoznak rá, abból rendszerint veszekedés, széthúzás, sértődés lesz, hogy mi kerüljön a kötetbe, mi maradjon ki, hogyan őrizzük meg vagy változtassuk a szerző szóhasználatát, ortográfiáját. Judittal soha nem zördültünk össze. Valami nehezen megfogalmazható cinkos összetartás alakult ki köztünk, hogy részesei lehettünk Szép Ernő világának, gondolatban végigkísérhettük a Margit-sziget fái alatt, a színházak ragyogó és a színház környéki nyomor világában, a háború, majd az azt követő felemás rendszerváltás éveiben. Láthattuk Szép Ernőt, a sikeres drámaírót, a Színházi Élet vagy Az Est lapok felkapott tárcaíróját, aztán fokozatos kiszorulását a keresztény úri világból, egészen addig, amíg már csak így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam.”

A kazalnyi írás szinte magától rendeződött kötetté. Judit soha nem irányított, soha nem akart valami előre elhatározott, mesterséges rendet teremteni, még kevésbé a saját elképzelését ráerőltetni a kötetre. A gyűjtemény mégis letagadhatatlanul tükrözte Szép Ernő világát és – talán ez nem hangzik nagyképűen – a kettőnk kézjegyét. „Mert jó pár nagyszerű írás van ebben a könyvben” – írta a Beszélőben megjelent kritikájában Kálmán C. György. „De hát mitől olyan (na jó, kimondom:) zseniálisak ezek? Tessék szíves félretenni a »csilingolós«, ábrándos, könnyes, puha szépernőség-sztereotípiákat. Ha már, akkor inkább: fergeteges humor, pengeéles irónia, szociális érzékenység, a legapróbb gesztusok pontos elemzése, belátás, de soha nem kapituláció.”

Talán csak azért izgultunk, mert a sorozat többi darabjához képest a miénk hosszabb lett, ráadásul bevettük a háború után született írásokat is. Egyedül a kötet címe okozott fejfájást. Több ötlettel is próbálkoztunk, míg egyszer csak előbukkant az egyik tárca, a Kispanasz a gyufa felől, és szinte egyszerre mondtuk ki, hogy legyen ez a főcím: Kispanasz. 

A kötettel kapcsolatos megbeszélések egyikéről őrzök egy máig elgondolkoztató, mulatságos történetet. Valamikor nyár közepén ültünk össze a Századvég akkori „fellegvárában”, a Csalogány utca 6–10. egyik bérelt lakásában. A megbeszélésen Gyurgyák, Bácskai és Kenedi fogadott. Gyorsan hangot találtunk. Csöndben, csillogó szemmel, mint a szent tekercseket tanulmányozó tudósok, megilletődötten ültük körül az asztalt, dolgoztunk, tervezgettünk. Hirtelen kivágódott az ajtó, és frissen, sportosan, bár az edzéstől kissé csapzottan, hátán az elmaradhatatlan sportszatyorral, berontott Orbán Viktor.

– Sziasztok! – harsant jellegzetes hangja. – Mit műveltek ebben a sötét szobában ilyen ragyogó nyári napon?

Egy pillanatra megfagyott a levegő. Nekem a húsz-harminc éves ismeretségünk alatt soha nem jutott eszembe, hogy tegezzem Juditot. Gyurgyák is, mintha rajtakapták volna, zavartan kezdte magyarázni, hogy mit csinálunk, mi ez a sorozat, miért fontos Szép Ernő publicisztikája, de Orbán leintette:

– Éhes vagyok; mindjárt kilyukad a gyomrom. Gyere, János, menjünk Cicához. Ti csak dolgozzatok tovább – és ellentmondást nem tűrő lendülettel, Gyurgyákot maga előtt terelgetve elindultak a – mára legendává vált – sarki Róma Bárba.

Mire a kötet 1992-ben megjelent, már egyikünk se dolgozott a Szépirodalmiban: Judit nyugdíjba ment, engem kirúgtak. Így aztán elmaradtak a napi találkozások, egyre messzebb kerültünk. De azt a csöndes, teremtő együttműködést, ami a vele töltött időket jellemezte, soha többé nem éreztem.